Pesti Hírlap, 1898. augusztus (20. évfolyam, 211-240. szám)

1898-08-01 / 211. szám

2 ____________ ______ P­E­S­TI HÍRLAP 1898. augusztus 1. letett Schweninger tanárral, aki kijelentette, hogy ő a katasztrófát mér hónapok óta várta és a veszélyt hat vagy hét ízben elhárította. Pénteken elutazott Fried­­richsruheból, mert azt hitte, hogy a halál semmiesetre se fog kedd előtt bekövetkezni. Amikor Schweninger tegnap este Rantzau gróf rövid értesítésére Fried­­richsruhéba visszasietett, még épen elég jókor érke­zett arra, hogy Bismarck fejét megfogja és ütőerét megtapintsa. Ebben a percben Bismarck már meghalt A császár parancsára ma délután hatvan ember­ből és három tisztből álló katonai díszőrség érkezett Friedrichsruheba. A holttestet az éjjel bebalzsamozzák. A császár ma délelőtt szívélyes részvéttáviratot küldött. Délután másik távirat érkezett a császártól, melyben fölajánlja, hogy kész a holttestet a charlot­­tenburgi mausoleum­ban eltemettetni, mire Bismarck Herbert gróf tiszteletteljesen kijelentette, hogy ezt nem fogadhatja el. Délután mintegy 800 részvéttávirat érkezett, többek közt Goluchowski, Bánffy, Crispi, Salisbury­­tól stb. Berlin­ben a halálhír távolról sem tett oly mély benyomást, mint annak idején Pindolf trónörökös halála Bécsben, vagy Kossuth Lajos halála Budapesten. Hamburg1, júl. 31. A Hamburger Nachrich­ten szerint Bismarck állapota pénteken kielégítő volt. A herceg szombaton délelőtt újságot olvasott, beszélt a politikáról és ivott, amikor hirtelen rosz­­szabbodás állott be akut tüdővizenyő következtében. Délután gyakorta elvesztette a herceg eszméletét. Este fokozódtak az aggasztó tünetek. A halál éjjel 11 óra tájban fájdalom nélkül állott be. A halottas ágyat körülállta az egész család, Schweninger tanár, aki röviddel előbb érkezett, Chrysander dr. Merck báró és neje. Utolsó szavait Rantzau grófnéhoz in­tézte Bismarck, amikor a grófné a beteg homlokát törölgette :­­»Köszönöm, gyermekem !« A herceg úgy fekszik, mintha aludnék; arc­­kifejezése szelíd és békességes. Bismarckot kívánságához képest a kastélylval szemközt levő magaslaton, a »Hirschgruppe« közelében temetik el. Bergen, jul. 31. Vilmos császár tegnap késő este kapta meg az első nyugtalanító hirt Bismarck állapotáról s ma reggel jutott kezéhez a halál hite, amely mélyen megrendítette. A .Hohenzollern« lo­bogója félárbocon leng. A díszszemle elmaradt. A császár parancsot adott a Németországba azonnal való visszatérésre és hétfőn este érkezik Kielbe. Berlin, júl. 81. (Saját tudósítónktól.) Az ál­­lamminisztérium ma foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy a kormány és a porosz állam miként vegyen részt Bismarck temetésén. A temetésre nézve végle­­gesen még nem határoztak, mert a családdal még nem fejezték be a tárgyalásokat. Hamburg, júl. 31. (Saját tudósítónktól.) A városban rendkívül élénk az élet. Az összes vonato­kon igen sok idegen érkezett, s a világ minden tájé­káról több száz hírlapíró. Friedrichsruhe, jul. 31. (Saját tudósítónktól.) A holttest mellett ma Bismarck erdészei állottak disz­­őrséget mindaddig, míg a császár által Friedrichsru­heba rendelt katonai diszőrség meg­ nem érkezett. Bismarck állapotával környezete már régóta tisztában volt. Bismarck is tudta, hogy halálos beteg; az utóbbi időben sokat sirt s majdnem mindig a ha­lálról beszélt. Nagyon vágyódott már a halál után, mert betegségében úgy várta, mint szabaditóját. A külföld részvéte. Xschl, jul. 31. Bismarck herceg halálát ma reggel megtáviratozták a királynak, akit a hit mélyen meghatott; a király azonnal rendkívül meleg hangon tartott részvéttáviratot intézett Bismarck herceg két fiához. Friedrichsruhe, július 31. Ma délelőtt gróf Goluchowski közös külügyminisztertől távirat érkezett Bis­marck herceg két fiához, amelyben a külügymi­niszter legmélyebb részvétét nyilvánítja atyjuk halála fölött. Bizonyosra veszik, hogy gróf Goluchowski meg­jelenik a temetésen. Gráo, jul. 31. (Saját tudósítónktól.) Az itteni­­ német nemzetiségi körökben azt beszélik, hogy az­­ osztrák képviselőház német néppártjának egy küldött­sége részt fog venni Bismarck temetésén. A német nemzetiségiek elhatározták, hogy két hétig Bismarck temetése után a gyász jeléül fekete karszalagot fognak hordani. Róma, júl. 31. Bismarck halálának híre rend­kívül élénk és fájdalmas részvétet keltett egész Olasz­országban. Umberto király a német császárhoz rész­véttáviratot intézett. A miniszterelnök és a külügy­miniszter h­asonlóképen táviratilag fejezték ki részvé­tüket. Lanza gróf nagykövet valószínűleg félbe fogja szakítani szabadságát, hogy részt vegyen Bismarck temetésén. A német nagykövetségnél és a porosz követségnél számos névjegyet adtak le. Róma, júl. 31. Crispi Nápolyból a Tribuná­­hoz a következő táviratot intézte: Bismarck herceg halálával nagy alakot vesztett el a világ. Ellene, aki minden alakoskodásnak ellensége és lovas is barát volt, oly meséket koholtak a külföldön, amelyek ke­mény és erőszakos provokátornak tüntették őt fel. Ez nem volt igaz. Az 1870-iki háborút Franciaország akarta, amely 1870. júl. 19-én üzente azt meg. A körültekintő előkészületek következtében, amelyek egé­szen 1815-ig vezethetők vissza, Poroszország győzött, amit senki sem várt. Bismarck mindig a béke barátja volt és ebből kifolyólag hive volt a francia köztársa­ságnak és ellensége a monarchia visszaállításának. Bismarck panaszkodott az olasz kormányra az 1066-iki háborúban tanúsított magatartása miatt. De az alatt a négy esztendő alatt, amíg ő (Crispi) volt a kor­mányon, megmutatta, hogy mily nagy Bismarck te­kintélye Európában és minő becses a barátsága Olaszországra nézve. Németország, amely mindent neki köszönhet, nagy tisztelettel adózott neki, noha már csak egyszerű polgár volt, ép úgy, mint az angolok Gladstonenak. Európa rövid idő alatt két politikai óriást, két nagyszívű és hatalmas tehetségű embert vesztett el. Paris, jul. 31. A lapok hosszú életrajzokban emlékeznek meg Bismarck hercegről. A Jour azt írja: Ha a németek azt hiszik, hogy Bismarckkal győzel­mük egy része szállott sírba, úgy a franciák azt hi­szik, hogy vele vereségük egy része tűnt el. A Temps azt mondja: Franciaország tud csatlakozni nagy ellenfelének gyászához. Ha revan­­che-ra volna szüksége, úgy meg tudná azt találni, ha meghallgatná a szocializmus tengerének óriási mora­ját, am­ely ennek a nagy embernek a művét fenyegeti. Páris, júl. 31. Bismarck herceg haláláról szólva azt mondják a lapok, különösen a Figaro, hogy ez az esemény Németországban a legcsekélyebb aggodalmai sem, Európa többi részében pedig csak a megkönnyebbedés platonikus érzelmét keltheti föl, mert Bismarck több mint 8 év óta nem vitt már tényleges szerepet a politikában. Az Eclair úgy véli, hogy a németek ünnepel­hetik elhunyt nagy emberüket, anélkül, hogy vala­mely rejtélyes jövőtől kellene félniök. Európának szintén nem kell nyugtalankodnia. A Petit Journal így ír : A történelem egyik legnagyobb alakja hunyt el. Halála az egész világon jelentékeny mozgalmat fog előidézni. Bismarck életéből. A kancellár lemondó kérvénye. Berlin, jul. 31. A Lokalanzeiger publikálja Bismarcknak 1890. március 18-án irt lemondó kér­vényét, mely ezzel most kerül először nyilvánosságra. Mint tudvalevő, Bismarck akkor mindenféle intrika ellen küzdött, melyek célja az volt, hogy a császárt elidegenítsék tőle és ennélfogva úgy festették le előtte, hogy minisztertársain zsarnokoskodik. Ellen,­felei tudták, hogy a császár meg akar válni tőle és ürügyet kerestek hozzá. Bismarck e vádaskodás­sal szemben az 1852. szeptember 8-án kelt kabinet­­rendeletre támaszkodott, mely rendezte a porosz miniszterelnök állását miniszterkollegáival szemben és pedig úgy, hogy az a belső és külső politika egy­ségét biztosíthatta és a királyival és a parlamenttel szemben a felelősséget elvállalhatta. A császár a március 15-iki beszélgetésen azt kivánta Bismarcktól, hogy terjeszszen elő ama rendelet felfüggesztéséről javaslatot. Bismarck vonakodott ezt a parancsot tel­jesíteni és következő napokban Bismarck a császári kabinet minisztereivel Hahinkéval és Lukánuszszal való beszélgetésből meggyőződött, hogy a császár elhatá­rozta az ő elbocsátását. Erre március 18-án, a márciusi forradalom napján, megírta, lemondó kérvé­nyét, mely egy, az uralkodóval, néppel és történele­mmel szemben való felelőssége tudatában levő mi­niszter mintaszerű irata. Bismarck első­sorban elmondja az említett ren­deletnek az eredetét és a jelentőségét, mely lehetővé teszi a miniszterelnöknek a parlament és a közvéle­mény előtt a kabinet politikájáért a felelősség elvál­lalását. Ha — úgymond — minden miniszter teljesít­heti a király rendeleteit, a­nélkül, hogy előbb minisz­tertársaival érintkeznék, lehetetlen olyan egységes po­litika, melyért valaki felelősséget vállalhat. Abszolút monarchiában nélkülözhetetlen volt a rendelet, most is az lenne, ha visszatérnénk az abszolutizmushoz. A most érvényes alkotmány szerint azonban a minisz­tériumnak ama rendelet alapján való vezetése nél­külözhetetlen. Ebben összes kollégáim egyetértenek velem, valamint abban is, hogy egyik utódom sem viselhetné ama rendelet tekintélye nélkül a felelőssé­get. Minden utódomnál még jobban jelentkezni fog ennek szüksége, mint nálam, mert az nem fog ren­delkezni tüstént azzal a tekintélylyel, melyet nekem a sok évi elnöklés és a két elhalt császár bizalma megadott. Nekem kollégáimmal szemben eddig sohasem kellett a rendeletre hivatkoznom, mert exisztenciájuk bizonyossága és a két császár bizalma elég volt tekintélyem föntartására. Ez a bizonyosság azonban most már nincs meg send szá­momra, sem kollégáim számára, ezért kénytelen vol­tam a rendeletre hivatkozni, hogy a felség szolgálatá­ban szükséges egységet biztosítsam. Az előbb említett okokból képtelen vagyok tel­jesíteni felséged parancsát, melynek értelmében a rendelet felfüggesztését magamnak kellene végrehajta­nom és ellenjegyeznem s mindamellett megtartanom a miniszterelnökség vezetését. Felséged tudta ezt s mégis föntartotta parancsát és kilátásba helyezte, hogy elfogadja lemondásomat. Nekem lehetetlen pusz­tán a miniszterelnöki állást a többi hivatalomról való lemondás mellett megtartanom, miután felséged ez állásoknál is elrendelte a capitis deminatió-t, mely a rendelet felfüggesztésében rejlik. Felséged azonkívül határt szabott március 15-iki előterjesztésemnek, mely szolgálati jogaim és hatásköröm kiterjesztésére vo­natkozik. E határ nem arányos azzal a munkával, melylyel én az államügyekben részt veszek s gátolja szabad mozgásomat miniszteri határozataimban, a birodalmi tanácscsal s tagjaival való érintkezésem­ben, amire a működésemért való felelősség elválla­lásánál szükségem van. (E passzus Windhorst centrumpárti vezérnek Bismarcknál tett ismert látogatására vonatkozik, amikor a császár megharagudott és a jövőre nézve azt kö­vetelte, hogy hasonló esetekben ezentúl előbb az ő beleegyezését kérjék ki.­ Felségednek tegnap kiadott külpolitikai rende­leteit is lehetetlen végrehajtanom, mert kérdésessé ten­ném vele mindazokat a sikereket, melyeket külpoliti­kánk évtizedek óta az ön két elődének szellemében és kedvezőtlen körülmények között elért. Nagyon fáj­dalmas nekem, aki hosszú évi tapasztalattal a ki­rályért való szolgálatban beleéltem magam az eddigi tartósnak hitt állapotba, hogy most a felséged és a birodalommal szemben vitt szerepemtől megváljak, de felséged szándékainak beható mérlegelése után nem tehetek mást, mint hogy arra kérjem felségedet: ment­sen föl kegyelemben és törvényadta nyugdíjjal összes hivatalaimtól. Az utóbbi hetekben szerzett benyomásaim alap­ján tisztelettel bátorkodom azt gondolni, hogy e ké­résemmel felséged óhajtását előzöm meg. Már évek­kel ezelőtt megtettem volna ezt, ha nem gondoltam volna arra, hogy kívánatos lesz felséged előtt, ha elő­dei hű szolgájának tapasztalatait és képességeit igénybe veheti. Most, miután biztosan tudom, hogy felséged erre nem reflektál, visszavonulhatok a politikai élet­től, anélkül, hogy attól kellene tartanom, hogy ezt a közvélemény időszerűtlennek ítélheti. Bismarck: Ezt a lemondást tudvalevőleg rögtön tudomásul vette a császár.

Next