Pesti Hírlap, 1898. november (20. évfolyam, 302-331. szám)
1898-11-01 / 302. szám
„ '/ 'SV |jrt Budapest, 1898. XX. évf. 802 ((5541.) szám. Kedd, november I. Előfizetési árak: Szerkesztőség: Egész évre . . lé frt - kr. Budapest, y&d-körut 78. ° , 7 «—Bag. m «— I. emelet. Negyedévre" * * 3 50 * ||p|§| ■ ■ v . hová a lap szellemi részét 1^ Megjelenik minden nap, ünnep /re' ’ „/A ^ / szétküldésére vonatkozó fel-,-» és vasárnap után is. szólalások intézendők. -----------------------.................................................... .....7----------p-T-------- ■ . Kegyelet napja. (i. I.) A halottak iránti kegyelet még megvan a magyar nemzetben. S az a nap, melyet a vallás a halottak emlékének szentel, megnyitja egyszersmind a nemzeti kegyelet forrásait is és megtisztítja — ha csak egy napra is — a közhangulatot a szelíd érzések jóltevő fürdőjében. Friss koszorúk virulnak azoknak sírjain, kiknek koszorúit annyiszor megtépték míg éltek. Kibékülés és szeretet veszi körül azoknak emlékeit, akiket gyűlölet és félreértés üldözött a fárasztó közmunka és hazafias önfeláldozás nehéz éveiben. Sok nagy halottja van a magyar nemzetnek, akikre nemcsak kegyelettel, hanem büszkén is emlékezik. De még szebb lenne ez a kegyelet és még méltóbb a büszkeség, ha ez a kegyelet nem volna csupán egyoldalú s nem járna azzal együtt annak elfelejtése, hogy : az emlékezésnek tanulságai vannak s tanulságokból tanúini kell! Hány olyan nagy embere volt a magyar nemzetnek csak ebben a században is, kinek sírja előtt minden pirulás nélkül állhat meg az utókor hálás kegyelete ? Bizony nagyon kevés! Nagyon kicsiny azoknak száma, akik magasabb hivatásukat törhetlen hazaszeretettel párosítva, egész életüket a hazának szentelték s akiknek életére a tragikum árnyéka rá ne borult volna s akiknek emlékezetével szemben utólagos jóvátételekre ne lett volna szükség. Azok közül, akik nagyot alkottak s akik a nemzet bizonytalan útjain világító szövétyekkel jártak elől, vajon hány érte meg életében azt, amit csak a halál után halmoztak nevére ? Hánynak jutott az az édes öntudat osztályrészül, hogy azokban a nagy célokban, melyeket a nemzet elé tűztek, a nemzet támogatásával együtt lehetett fáradozniok? Ritka kivételek ezek! A legnagyobbrészt vagy anélkülözés és mellőzés kísérte a sírig vagy a gyorsan elvesztett népszerűségnek gúnyja és ridegsége. S amit a költő elégiája a mohácsi korszakról énekel: »Mindezt visszavonás okozá és durva irigység !« — az vonul végig legtöbbször a magyar közéleten még ebben a a században is. S nagy tévedés azt hinni, hogy a nagy emberek tragikuma nem száll vissza a nemzetre is. Mert visszaszáll! S ezt nem távolítja el a halál utáni hála és kegyelet, sem a hervadhatatlan friss koszorúk kultusza; csakis az távolithatná el, ha a kegyeletnek ezek a tanulságai nem mosódnának el és ha ugyanazok a hibák vagy bűnök, melyekből a nagy emberek tragikuma keletkezett, a nemzeti közéletben nem ismétlődnének többé. Vajon kell-e nekünk a temetőbe kimennünk, hogy mindazokat, akiknek neveihez ma is monumentális reformok és alkotások fűződnek, a »csöndes emberek« sorában keressük ? Nem kell. Tegyetek csak sétákat a kegyelet napján az új országház körül, hol az oly sokszor fenyegetett magyar parlamentarizmusnak örök időkre szóló palotája áll s hol a világvárosi körvonalakban a nemzeti nagyság álomképei a megvalósulás határait érik; merengjetek el a lebontott Újépület szabad térségén s menjetek végig a Kerepesi úton a Duna felé, s látni fogjátok a még romokban heverő múltnak átváltozását s abból támadni a legrégibb világvárosokkal versenyző jövendőt; s figyeljétek meg e séták alatt a lakodalmas meneteket, melyek már isten oltára mellett csakis az áldást kérik , s mindazok, akik ezeket kigondolták, megalkották, habár valamennyien élnek is, nem »csöndes emberek«-e? Hányan voltak előttük? S hányan fognak még következni utánuk ? Bizonyosan többen, mint kellene. Az ellentét, mely a magyar közéletben az élők és a halottak iránti elbánásban mutatkozik, oly kirívó, hogy a halottak iránti kegyelet sokszor hiú divatnak vagy hipokrízisnek tűnhetnék föl, ha meg nem magyarázná ezt az ellentétet az a lélektani vonás, mely a magyar lelkűlét erényei mellett annak ősi gyöngeségét alkotja. Az a lélektani vonás, hogy a valódi s a nemes büszkeség mellett a magyarban nem kisebb mértékben van meg az álszégyen is. És ha valamit hibásan cselekedett, vagy valakiről igazságtalanul ítélt, inkább tovább tévelyeg a régen belátott és megbánt hibában, mintsem hogy azt nyíltan bevallva, jóvá tegye. A világ legbátrabb nemzetéből csak a tévedések bevallásának bátorsága hiányzik. S ez vitte s viszi ma is a közéletet oly sokszor a cháoszba. S innen van, hogy a hibáktól és igazságtalanságoktól megterhelt közlelkiismeret a halottak iránti kegyeletben akarja jóvá tenni, amit az élők ellen vétett. Fog-e változni ez az ősi jellemvonás a magyar közéletben ? Ez nagyon sok körülménytől függ, de nem lehetetlen. Hisz talán a magyar közélet is be fogja látni egykor, hogy ha az egész modern bölcsészet és józan emberi értelem joggal lázadt föl az ellen, hogy húsból és vérből álló embernek csalhatatlanságot tulajdonítottak az egyházi kánonok, hogy akkor a magyar közélet tényezői sem követelhetik maguknak a csalhatatlanság glóriáját. S hogy sokkal szebb az az elv, mely azt tartja, hogy a meggyőződések terén inkább csalódni, mint csalni, mintsem az a gyakorlat, hogy inkább A rátartós szabó. — Csehov P. Antal orosz rajza. — A kerületi városra még alig kacsintott egyet a felkelő nap, a kakasok még javában szóltak, de a Rylkin bátyó korcsmájában már voltak vendégek. Hárman voltak: Merkulov szabó, Zsratva városi hajdú és Szmjekunov pénztári szolga. Mind a hárman ittasok voltak. — Ne beszélj ! Hallgass! — okoskodott Merkulov a hajdút a kabátja gombjánál fogva, — a polgári hivatalnok, még ha a legmagasabb rangú is, a szabómesterség szerint tekintve mindig kilubickolhatja a generális csizmáját. Vegyünk például egy kamarást. Mi az ? ki az ? Csak számold jól össze! Négy arsin legjobb minőségű posztó a Prundel és Fiai gyárából, gombok, aranygallér, aranycsíkos fehér nadrág, az egész mell csupa arany, valamint a gallér is, a kézelő is. Micsoda fény! Most pedig vegyük az udvarmestereket, istállómestereket, ceremóniás mestereket és egyéb minisztereket . . . Mit gondolsz ? Emlékszem : egyszer gróf Vontyárevszky Szemjonics András udvarmesterre varrtunk. Micsoda mundér volt az! Ha hozzá nyúlt az ember, hát olyat érzett az ereiben, hogy cikcik! Osztán ha igazi uraknak varrsz, hát ne nyugtalanítsd mindig ! Ha egyszer megvetted a mértéket, hát varrj, de odajárni, próbálgatni, igazgatni — nem szabad. Ha igazi szabó vagy, hát dolgozz egyszeribe a mérték után. Mint hogy ha valaki leugrik a toronyból, hát találjon bele a lábával a csizma szárába! Volt pedig ott mellettünk egy zsandárkaszárnya, amint erre jól emlékszem, kedves barátom. Hát a mesterünk, Jaklics József, kikeresett egyet a zsandárok közül, aki legalkalmasabb volt arra, hogy a megrendelt ruhát rajta ki lehessen próbálni. No, kedves cimborám, hát erre kellett a grófi mundért fölpróbálgatni. Elláttuk: »Vedd föl csak ezt a ruhát, te féreg, aztán érezd magadat úrnak.« Micsoda hatás! Fölvette a ruhát — és tudod mit ? csak úgy elzsibbadt, reszketett, azt se tudta: fiú-e vagy lány . . . — Hát iszpravnikra varrtak ? — kérdezősködött Szmjekunov. — No, ugyan ritka madár egy iszpravnik! Pétervárott annyi az iszpravnik, mint a kurta kutya. Itt mindenki lekapja előtte a sapkáját, ott pedig »félre az útból, hé!« Varrtunk ám a katonatiszt urakra, de csak az első négy rangosztályba tartozókra. Mert rang és rang közti különbség van. Teszem azt: ha te csak ötödik rangosztálybeli vagy, akkor semmi sem vagy. Eljöhetsz egy hét múlva és minden készen van, mert a galléron és kezelőn kívül semmi egyéb nem kell. De ha valamely negyedik, harmadik, vagy teszem azt, második rangosztályben jön, akkor a mester ucca neki! Szétütköztünk és szalad a zsandárkaszárnyába. Egyszer, kedves cimborám, a perzsa konzulra varrtunk. Rávarrtunk a mellére meg a hátára vagy ezer arany perecet. Még féltünk is, hogy soha meg nem fizeti, de nem, megfizette. Pétervárott még a tatárokban is van becsület. Merkulov még sokáig beszélt. Kilenc óra tájban visszaemlékezéseinek hatása alatt sirva fakadt s keservesen panaszkodott a sorsra, amely őt ide vezette ebbe a kis városba, amely csak kupecekkel és polgárokkal van tele. A városi hajdú már két embert bekísért a rendőrségre, a pénztári szolga kétszer megjárta a postát és a hivatalt s újra visszajött — Merkulov pedig még mindig panaszkodott. Délben már a diakónussal folytatta a beszélgetést, akivel verte a mellét és hencegett: — Nem akarok rongyosokra varrni! Nem és nem. Pétervárott én személyesen varrtam Spaczel báróra és a tiszt urakra. Távozz előlem jött-ment, hogy ne is lássalak! Távozz! — Nagyot gondol maga magáról, Pantelejics Trifon, — csillapította őt a gyácsok, — ha művész is a maga mesterségében, azért az Istent és a vallást elfelednie nem szabad. Árius is úgy gondolkozott, mint maga és csúf halált halt. Oh, mégha rám maga is. — Hát meghalok! Inkább haljak meg, mintsem mándlikat varrják. — Itt van az én átkom ? — hallatszott az ajtó mögül egy asszonyi hang s a korcsmában megjelent a Merkulov felesége, Akszonya, egy éltesebb asszony, felgyúrt ingujakkal és duzzadt hassal. — Hol van az a bálvány ? —, kiáltott, ellenséges indulattal nézve szét a vendégek közt, takarodj haza, — hogy a görcs pusztítson el; valami katonatiszt keres! A Pesti Hírlap mai száma 2. oldal. -