Pesti Hírlap, 1899. június (21. évfolyam, 150-179. szám)

1899-06-01 / 150. szám

Budapest, 1899. XXI. évf. 150 (6750.) szám, Csütörtök, junius I Előfizetési árak: Egész évre . . 14 írt — kr. Félévre.............7 „ — , Negyedévre . . 3 „ 60 „ Egy hóra ... 1 * 20 „ Egyes szám ára 4 kr. Vidéken 6 kr. Szerkesztőség: Budapest, váci­ körút 78. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény in­tézendő. Kiadóhivatal, Budapest, váci­ körút 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fel­szólalások intézendők. Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Hajó. A víznek a vegytani képlete körülbelül ugyanaz, ami Ausztria-Magyarországé, vagyis Ha0. Két térfogat hydrogén és egy térfogat oxygen, tehát nagyjából a mi quota-arányunk. Ha ez a két elem természetes egyesülésben van egymással, akkor az igen hasznos pro­duktum. A víz a föld életének java. De ha föl­bomlott állapotban van meg a HIO egymás mellett, együvé zárva, akkor az még semmi, csak két légnemű test. Mechanikailag egymás mellé helyezve nem vegyül, csak ha meggyújtják. De az a baj, hogy akkor­­ robban. Most már nem tudjuk, hogy a két mi­niszterelnök így egymás mellé helyezve mit tud elvégezni ? Tanácskozhatnak, vegyülhetnek a jámbor óhajtásokban akárhogyan is, abból még nem lesz kiegyezés. Lehet akkor, ha valami erőszakos szikra üt közéjük, de akkor robbanás nélkül nem fog menni a nagy vegytani procesz­­szus. És kérdés, hogy egyáltalán érdemes-e ezt a veszedelmes vegytani experimentumot végig­csinálni, ha mellette a monarchia edénye a szétrobbanás veszedelmének van kitéve ? A természetben meglevő erők csak maguk­tól bírnak vegyülni veszedelem nélkül; az erőszakos vegyítés többnyire veszedelmekkel jár. A tudósoktól tanultuk, hogy a legkegyet­lenebb mérgek is, mint pl a ciánkáli, magukban véve szintén nagyon ártatlan alkatrészek sze­rencsés, vagy mondjuk, szerencsétlen kompozí­ciójából állanak elő. Az pedig szintén nincs megírva, hogy Ausztria és Magyarország csak épen a gazdasági területközösség vegytani álla­potában lehet boldog. Valamikor ez volt a hit. Ezelőtt 32 esz­tendővel még megvolt a HIO természetes ve­­gyüléke. Ha ez a szerencsés vegytani állapot az­óta fölbomlott s természetes úton nem akar megint előállani, ki tehet róla ? A világ nincs az örökös egyensúly állapotára berendezve, sőt ellenkezőleg, a fejlődés törvénye uralkodik a lé­tező valóságok minden atomjában. Következő­leg nem kell annak okvetetlenül a visszaesés és elbukás állapotának lenni, ha Ausztria nem bír Magyarországgal megegyezni a régi módi gazdasági területközösség intézményeiben. Lehet az a fejlődés jele is, sőt valószínűleg az. És ez bizonyosan jobb megoldás, mint amilyen lenne a két nemzet többi össze nem férő gaz­dasági érdekeinek erőszakos egyesítése a rob­banás veszedelmével. Megmondjuk, hogy mit gondolunk. A mon­archia statikájának rendje 1867 óta azon a hatalmas gondolaton nyugodott, hogy Ausz­triában a német, Magyarországon a magyar faj vezeti és alakítja az egész politikai életet. Nem kell azt hinni, hogy az 1867. XII. t. cikknek épen államjogi része volt erre építve. Ez ke­­vésbbé, mint amaz, a mobilis gazdasági rész. A pragmatica sanctióból folyó intézmények fixí­­rozva vannak , ki vannak véve a népfajok har­cából és a két nemzet átalakulásának hatása alól. Ellenben a gazdasági rész, a vám-, kereskedelmi-, pénzrendszer, fogyasztási adók, vasútügy, tenge­részet, bankügy időszaki közössége a két nemzet józan belátására és érdekközösségére volt ala­­pítva.Amíg az érdekközösség megvolt, a kiegyezést a hadsereg nyelve.) Sejtettem, hogy a Polichinelle ezeket a hölgyeket és urakat évente megveri a fiókban , sőt néha meg is öl egy-egy ólom vitézt. A fickó titkolta e gyalázatos cselekedeteit. Reg­­gelenkint oly ártatlan képpel kelt, mint aki a­­ légynek se vét. De én, mondom, psychológus szemmel kifürkésztem, mi lakozik benne. A sunyi, pisze Polichinelle viszont érezte, hogy hiába képmutatóskodik, és ép ezért rettegett tőlem. Az erőnek és a gyöngeségnek e vetélke­déséből keletkezett a mi furcsa viszonyunk: a jó és okos kis­ úr meg a rossz, de szintén okos kis szolga viszonya. Ezt az ügyes, gonosz Po­­lichinellet nem adtam volna az egész drágalátos fiókért, az én országomért. Alattvalóim mind beszéltek. Éspedig igen sokat beszéltek. Már­mint én beszéltem helyet­tük. Hogy mit? Azt, ami az ő cselekvő jelle­mükből következett. Egy világ volt ez. Hangos, sőt lármás világ. Én csak a torkomat adtam neki kölcsön. Mert azt hiszem, soha egy szót nem mondtam, amit ők ne mondhattak volna, amit nem kellett mondaniok. Az igazság nagy és gyönyörűséges munkája ez. Ha néha, több­nyire a sátoros ünnepek táján, idegen térre, az elbeszélés felé téved a tollam, most, ősz fejjel is, a régi bábuzó gyermek vagyok; tapinthatat­­lan bábuim, az alakok szólanak, s én csak le­írom az ő beszédjüket, melyet ezerféle hangon hallok. Köszönöm, istenem, hogy meghagytál bennem ennyit az erős, a tiszta, az igaz mű­vészből, aki ötesztendős koromban voltam. Azt gondolom, mindnyájunkban ez a vál­tozó szerencse szerint egész vagy töredékes művész munkál, mikor némajátékot nézünk. És ez eredete a némajátéknak, ennek a nagy bá­it meg lehetett csinálni, mivel itt a magyar, ott a német faj nagy politikai élete szabott irányt a gondolatoknak és érzületeknek. Mi , magyarok voltunk a gyöngébbek és nekünk kellett többet küzdenünk , de amíg a magyar és német faj dominált, a legnagyobb ellentéte­ket mégis közelebb hozta köztünk az a tudat, hogy mind a kettőnknek közös ethnikai ellen­fele a szláv áradat, amivel meg kell birkóz­nunk, hogy magunkat megtartsuk s a közös dynastiának biztos alapja legyen összevetett vállainkon. Mely balvégzet okozta, hogy Ausztriában a népfajok politikája megváltozott, ma nem fe­szegetjük. Hohenwart idejében még ellent birt állani Ausztria is a szláv politikának, de 10 évvel később már Taaffe bontogatta az egység kötelékeit. S a dualizmus mobil, 10 éves részé­nek aszerint kellett gyöngülnie, amint a két ál­lam ethnikai politikájának 1867. évi állapota megváltozott. Amint a német népfaj odaát el­veszítette politikai felsőbbségének biztos érzetét, a két ország érdekközösségét Ausztriában nem volt aki életfeladatának tekintse. A szlávok bi­zonyára nem tekintik ilyennek, ha mindjárt készek is nagyobb előnyökért akár Taaffe, akár Badeni, akár Thun mellé sorakozva a kiegye­zésre szavazni. Ez üzlet dolga, de nem politi­kai érzés. Ma így van, holnap másképen lesz. Mi magyarok 1867. óta mindig és változatlanul tartjuk a kiegyezés ethnikai bázisát, de Ausz­triában Taaffe óta minden kormány azon dol­­­gozott, hogy ezt az alapot elpusztítsa. Csoda-e, ha el kellett következni ennek a napnak, ami­kor Ausztriában egyetlen népfaj és egyetlen párt, búzásnak. Az alak, a jellem, a cselekvő reánk bízza, hogy hallgatását beszédre váltsuk. A némajáték szövegét mink, közönség írjuk meg ott hirtelenében, a zártszéken. Kiki a maga módja szerint, de esküdni merek rá, hogy kiki igen jól, a legjobban, amint csak az ő számára megírni lehetett ott és akkor, sőt talán másutt és máskor is. Hogy mi történik az agyvelőben a kiegészítés e munkája közepett? Hallja-e a lélek a saját szavát ? (Valóban szavakat értek.) Nem tudom. Azt hiszem, igen nehéz, ha nem lehetetlen, meglepni min magunkat, hogy most gondolkodunk, s főkép hogy miként gondolko­dunk. Mihelyt lesbe állok, kifürkészni gondolko­dásom technikáját, két ember vagyok, s az a másik, aki körül ólálkodom, tüstént elbújik. Úgy elbújik, hogy tulajdonképen nincsen is. Te­hát, mondom, nem tudom, mindig szavakból áll-e a szöveg, melyet a némajátékhoz írunk. Mindegy. Az a fő, hogy a szöveg megvan. Min­denki József fejében nyilván alaktalan, a mű­vészében meg kristályos tökéletesség, melyet aztán otthon, ha kedve tartaná, papirosra tudna vetni, a stenographus könnyű gyorsaságával. De a munka mindkettejöknek édes volt, mert teremtés volt. Minden színjátszás csak jel, és fogyatékos a legremekebb is. Hamlet, vagy hogy a nagyobbat, az absolut nagyot említsem: Falstaff bennünk, általunk válik egészszé, mert még ő sem igazi élet minélkülünk. Akár olvas­suk, akár — ami kevesebb — látjuk és hall­juk, min magunkból teljesedik ő meg. Egy darab eleven embert követel belőlünk, mint a spiritizmus szép hite szerint a megjelenő árnyék, mely a mé­diumból ragad el egy részt, hogy testté lehessen. Ez a részesedésünk a költő munkájában. Némajáték. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Mindnyájan a némajátékon kezdjük a szín­művészet imádását. Legelső színészeink a bábuk. S azt hiszem, semmi Eleonora Duse, semmi Ermete Zacconi nem nagyobb náluk. Pedig moz­dulatlanok és hallgatnak. S mégis cselekszenek és beszélnek. Cselekszenek, mert mindenik egy­­egy jellem, a jellem pedig már maga a cse­lekvés. Méltóztassanak csak visszaemlékezni: va­lahány bábunk volt, mind egy-egy erős én vala. Voltak jó, voltak rossz bábuink, voltak ked­vesek, voltak kellemetlenek, de azért mégis érdekesek. Negyedfél évtizednek utána ma is előttem van az­­én Polichinell­em, kit különben csak a művészetben való járatlanságom vélt Po­­lichinellenek, mert nem olyan kampós orrú, púpos bácsi volt, hanem csinos, száz tarka-barka posztódarabkából összetűzdelt ruhájú, karcsú fickó: Arlequin. Én azonban azt érzem, hogy vétenék e régi jó barátom emlékezete ellen, ha most helyesre hazudnám a nevét. Holott ez az úgynevezett Polichinello tulajdonkép nem is volt jó barátom, sőt inkább ellenségem, de azért igen szerettem. Alakja már az első nap izmo­sodni kezdett azon a réven, hogy az orra letörött. A fekete fél-álarcnak az a fehér folt, az orr helye, valami rejtelmes, gonosz kifejezést adott. S én legott beleláttam a Polichinelle lelkébe: nagy Ormányos ez a fiú. Bábuim mind félnek tőle; nemcsak az aranyhajú Tündérszép Ilona, hanem a vitéz ólom generális is, aki katonáinak oly büszkén tudta kiáltani: »Kink ájk!« (Bichl’ Euch: az én gyermekségemben még német volt A Pesti Hírlap mai száma 28 oldal

Next