Pesti Hírlap, 1899. július (21. évfolyam, 180-210. szám)

1899-07-27 / 206. szám

praeparálva legyenek a kilátásba helyezett foly­tatásra : az egyik vádlottnak mentő gondolata támadt. Esdre kérte az asszonyt, menjen a fa­luban házról-házra, szedje össze a pénzt a szom­szédoktól, bármi áron (az egész talán négyszáz forint volt) és helyezze el egyenlő részekben az egyiknek a padlására, a másiknak a pincéjébe, a harmadiknak a szemétdombjába, ezen és ezen a ponton, hogy ha holnap kérdezik a csend­őrök, megmondhassák, mert ki nem bírják a további kínzást. Úgy történt. Hajnalban eljött az asszony a börtön ajtaja elé és hírül adta, hogy rendben van minden, a pénz ott van a megbeszélt he­lyeken. Másnap azután, mikor a csendőrök elő­­vésették a gyanúsítottakat az előnyomozat foly­tatására, térdre esve kérték, ne kínozzák tovább őket, bevallanak ők mindent »töredelmesen«; igenis, ők rabolták meg a vásárosokat, a pénz itt és itt van, ahol bizonyosan megtalálják, ahogy most meg is találták. Kihallgatták az asszonyt, kihallgatták a szomszédokat­ és szóról-szóra bebizonyult vád­lottak ezen védekezésének valósága. Most nyolc napra felfüggesztette a tör­vényszék a tárgyalást és sürgősen beidézte azt az erdélyi családot, ahol a vádlottak a rablás éjjelén és órájában 48 óra távolságnyira a rab­lás helyétől, állítólag tartózkodtak. Egy jómódú magyar földművesgazda család volt: a családfő, a neje, két leánya és egy fia és ezek eskü alatt vallották, hogy vádlottak azon éjjel, mikor a rablás az arad megyei falu közelében történt, ott háltak náluk, estek­ hét órától, reggeli öt óráig, hogy reggel el is búcsúztak tőlük. Abszo­lúte ki volt tehát zárva az, hogy ugyanazon időben a rablás helyén lehettek volna. A vádlottakat, akik a rajtuk elkövetett embertelen kínzáson kívül, körülbelül négy hó­napig ártatlanul vizsgálati fogságban ültek, erre fölmentették és az iratokat az illetékes csendőrparancsnoksághoz rendelték áttenni, de arról, mint rendesen, mai napig sem hallott senki emberfia semmit, hogy a gaz kínzóknak csak egy hajszála is meggörbült volna . . . De ha már benne vagyunk, beszéljünk nyíltan és tisztázzuk az eszméket ez irányban egyszers mindenkorra; hátha a »törvény, jog és igazság« mostani legújabb korszakában használ valamit ez a nyílt beszéd? Hát a székes-fővárosi rendőrségnél mi történik e tekintetben ? Itt nem pörkölik meg a terheltek lábát égő spirituszszal, nem kölik gúzsba vagy gerendára, nem verik meztelen testüket véresre pálcákkal (ámbátor a fáma, mely a szomszédság képében jelentkezik, itt is vél némelyik két­ kapitányság fogházából, kü­lönösen éjjel, rémes kiáltásokat hallani, azon­ban ez valószínűleg csak mesebeszéd.) Ók nem, itt nem kínoznak, legalább nem tud erről senki semmi bizonyosat. Itt az úgynevezett »előnyo­­mozás« alatt levő gyanúsítottakat, különösen ha­ az intelligensebb osztályokhoz tartoznak (és ez a székes­fővárosban nem ritka eset) egyszerűen csak oly kamrába csukják, ahol egy fertőzött, már messziről undorgerjesztő szalmazsák van, ahol mindenféle férgek lepik el a gyanúsított testét, ahol még egy kis tiszta, friss vizet, élvezhető kenyeret sem kap, mely állapot csak akkor változik, ha vall. Erről panaszkodott dr Takács Zoltán, erről panaszkodik sok védőügyvédnek a védence, kiket egy-két éjjeli mártiromság után sikerült onnét kiszabadítaniok. Panaszkodtak azzal, hogy ha még egy évt kellett volna eltöl­­teniök e borzasztó helyen, amelyen nagyobb kínszenvedéseken esnek keresztül, mintha tag­jaikat harapófogókkal szaggatták volna, akkor jegyzőkönyvbe mondják még azt is, hogy az ap­jukat meggyilkolták, csak szabadulhassanak innét. S ezekkel az állapotokkal szemben a ki­rályi ügyészségek hogy viselkednek? Mindenekelőtt ki kell emelni, hogy a ma­gyar ügyészi kar nagyban és egészben véve a kor színvonalán áll, úgy elméleti ismeretekben, mint gyakorlati ügyességre nézve. De azért, — dicséret a kivételeknek, — azokkal szemben, akik mint vádlottak kerülnek eléjük, még­sem tudják levetni azt a régi elő­ítéletet, hogy ha vádlott, hát bizonyosan János is, mert különben nem volna vádlott. Ha nem úgy beszél a vádlott a főtárgyaláson, ahogy a vizsgálat alatt vallott, nem hisznek neki. Ha azt mondja, megkínozták és még sebhelyeit is akarja mutogatni, nem kíváncsiak erre, hanem átsikla­nak rajta, úgy tesznek, mintha nem is hallották volna, vagy azt mondják, amit a fönt közölt aradi esetben az ügyész mondott, hogy isme­rünk már szép maszk, tudjuk már könyv nélkül ezt az elcsépelt kifogást. Pedig az sehogy sem helyes. Meglehet, hogy sok esetben hazudnak, hogy nem egyéb a megkínzással való védekezés, mint taktika, hogy az illető szabaduljon a megérdemlett büntetés súlya alól. De meglehet az is, hogy igaz, amint sokszor nagyon is igaz. Mindenesetre tehát leg­alább meg kell hallgatni, ki kell erre kérdezni az illetőt és bizonyítékainak előadására figyel­meztetni, mert hisz a legnagyobb gonosztevővel szemben használt testi sanyargatás épen olyan büntetésre méltó cselekmény, mint akár a lopás vagy rablás, sőt bizonyos mértékben veszedel­mesebb, mivel aláássa a törvény tisztelete iránti hitet a népben, eltompítja a jogérzetet, melyet ki nem elégít, sőt fölháborít maga ellen. Az ügyészségeknek minden egyes esetben, melyben valamelyik vádlott megkínzásról pa­naszkodik, azon kellene lenni, hogy kideríttes­­sék, mi igaz belőle, mi nem. Először azért, mert utóvégre is a legmagasabb feladatuk, hogy a törvény őrei legyenek bármely irányban és minden körülmények közt és nem csupán az, hogy lopással, rablással vádolt egyéneket elítél­tessenek, átvegyenek a büntetés kiállása végett és őriztessenek, míg le nem telt a büntetésük. Másodszor, ha nem borítanának ők is fátyolt a vádlottaknak ilyen felszólalásaira, hanem ha ily .túlkapások kiderítését szigorúan kíván­nák ők­ is , egyszerre fogyna maguknak a pana­szoknak a száma is, mert az illető előnyomozó közegek félnének a következményektől, elriasz­­tatnának az ilyen barbár eljárás igénybevé­telétől. Az ügyészségeknek módjukban van vagy mindjárt ott a főtárgyaláson megfelelő indítvány útján kiderütletni a tárgyilagos igazságot, aminek legbiztosabb eszköze a nyilvánosság és szóbeli­ség, vagy pedig szükség esetén a főtárgyalást el is halasztatni, mert ott, ahol arról van szó, hogy oly egyént vádoljanak, aki beismerő vallo­mását testi sanyargatások között tette, ott ki leell deríttetni, mi igaz ebből, mi nem, nehogy ártatlan ellen vádaskodjanak. Akkor nem fordulhat elő az az anomália, az a meghazudtolása a nyilvánosság és szóbeliség jótékony hatásának, hogy a ki­. tábláknál, vagy a kúriánál kell holt-aktákból konstatálni, amit a főtárgyaláson szóval, közvetlenül, az ügyészek indifferentizmusa miatt kideríteni nem lehetett. Amíg ügyészségeink hozzászoknak, hogy a vádlottak ebbeli panaszait ne oly könnyedén vegyék, addig mindenesetre megnyugtatóig hat a jogi közérzetre, hogy a kúria oly lelkiismere­tesen teljesíti föladatát. Addig mégis csak jó az öreg a háznál. P ii ö . . .. i ii L A P 4 1899. julius 27. Megyék és városok. A soroksári uj községháza. Szép finne­­pélylyel avatták föl Soroksár községnek 46.000 írt költségen épült uj házát a megye vezető tisztviselői­nek s a lakosságnak élénk részvétele mellett. A föl­avató ünnepen megjelent Beniczky Lajos alispán, Bollogh Imre főügyész, Viczián Ádám főpénztáros, Baky Béla főszámvevő, Halász Zsigmond, a kerület képviselője, Szilágyi János főszolgabíró, Szokolay István számvevő, stb. Az igazán szép és minden tekintetben modern épületet a község plébánosa áldotta s szentelte meg, mely után Balta Zádor községi jegyző, akinek oroszlánrésze van az új épület létesítésében, szép fölavató beszédet mondott, amely­ben utalt arra a körülményre, hogy a községet 150 évvel ezelőtt alapította J Grassalkovich herceg, aki a mostani Soroksár helyén sváb családokat telepített le. Szorgalmas munka, hazafias törekvés után lett belőle a derék, mai Soroksár, amelynek öt állami és községi népiskolája van. Bálla jegyzőnek, aki másfél évtized óta működik a községben, igazán nagy érdemei vannak a község megmagyarosításá­­ban s az öt népiskola létesítésében. A községháza épületének megtekintése után a társaság banketthez ült, amelyen az első felköszöntőt Beniczky Lajos alispán mondta a királyra. * Nyíregyháza al főkapitánya, Szabolcs vár­­megye főispánja, mint lapunknak telegrafálják, Nyír­egyháza város rendőrfőkapitányának Kertén Bertalan főispáni titkárt nevezte ki. Külpolitikai hírek. A szerb merénylet kérdése. Oroszországban néhány lap már régen kulti­­válja az Ebrenovicsok és különösen Milán, a pánszlá­vizmus ezen régi ellenfele ellen a gyűlölködést. — Ezek most egész hadjáratot indítottak Milán s a szerb kormány ellen, mivelhogy merészkednek az összeesküvők ellen erélyesen eljárni. A Nap nap után kürtölik, hogy Milán maga rendelte meg maga ellen a merényletet. Ezt az abszurd állítást először egy francia nyelven közzétett röpiratban lehetett olvasni, mely »un groupe de radicaux* aláírással jelent meg Génf­ben és az európai sajtóhoz volt intézve. A Köln­ Zeitung erre azt jegyezte meg: »Már mégis csak erős dolog az európai sajtóról azt föltételezni, hogy ilyen dajkameséket elhisz. Ellen­kezőleg az európai sajtó ép ezen otromba megté­vesztési szándékból meríti azt a meggyőződését, hogy a radikális pártnak lelkiismerete ebben a dologban nem egészen tiszta, ha talán nem is maga nyomta a pisztolyt a gyilkos merénylő kezébe.« De ki is fogná józan észs­el elhinni, hogy az Obrenovics-dinasztia magát Európa előtt ilyen vi­lágra szóló blamagenak kitegye ? Hogy a radikálisok által befolyásolt külföldi lapok, melyek a pilanatnyi szenzációi kedvéért sok abszurd hírnek nyitják meg hasábjaikat, a »színlelt merénylet« szenzációjáról sem mondtak le, az mit sem határoz. Legkevésbbé határozhatja meg azt, hogy ami nem igaz, igaz legyen. És különösen nekünk magyaroknak nagyon óvatosaknak kell lennünk a Szerbiában történtek megítélésében, mert lényeges érdekünk, hogy válasz­tást tudjunk tenni ottani barátaink és ottani ellensé­geink között. Az, ami most közvetlen szomszédságunkban tör­ténik, sokkal fontosabb ránk nézve, mint azok hi­szik, kik az egész dologban nem látnak egyebet, mint olyan mulatságos epizódot, amelynek kimene­tele reánk nézve teljesen közönyös. Szerbiában a dolgok most élére vannak állítva. — Ha valónak bizonyulna, amit a radikálisok a szín­lelt merényletről híresztelnek, akkor az Obreno­­vics-dinasztia végleg eljátszta volna szerepét Szer­biában. Nekünk tehát nem lehet hivatásunk ily öngyil­kosság eshetőségét lehetőnek híresztelni és azoknak malmára hajtani a vizet, akik az Obrenovics-dinasz­tia után következnének, s akiknek vezéreszméje Nagy Szerbia megalkotása, ami csakis Magyarország rovására és monarchiánk testéből való kikerekítések­­kel történ­hetnek meg. Ezek az ellenséges elemek természetesen sze­retnék már eleve úgy tüntetni föl magukat, mint akik a nagyhatalmak rokonszenvét bírják. Azért híresztel­­ték közvetlenül az első elfogatások után, hogy Oroszország és Ausztria-Magyarország utasították a belgrádi képviselőket, hogy lépjenek erélyesen közbe a további kegyetlenkedések megszüntetésére. Ezt úgy az osztrák-magyar, mint az orosz kül­ügyi hivatalból merítkező lapok határozottan kohol­­mánynak nyilvánították, hangsúlyozván a két nagy­hatalom között megállapított be nem avatkozás elvét a Balkán-államoknak belügyeibe. Hogy az illető követek barátságos magánbeszél­getéseik közben a szerb kormányférfiaknak ajánlot­ták-e az engedékenységet, azt nem tudjuk. De, őszin­tén megvallva, megtörténtét nem tartjuk valószínűnek. A dolog annyira kényes természetű, hogy bizonyára minden követ óvakodni fog akár hivatalosan, akár magánbeszélgetés révén Szerbia belügyeibe avatkozni, midőn illető kormányaik a be nem avatkozás elvét félre nem ismerhető határozottsággal hangsúlyozták minden előfordult alkalommal. Addig, mig a vizsgálat be nincs fejezve, mig a vádat nem ismerjük, gyanús befolyásolás jellegét öltené, ha a gyanúsítottak mellett kardot rántanánk s a szerb kormány és bíróság ítélkezését akadályozni akarnánk. A szenzációk helyett többre becsüljük az igaz­ságot és azért nyugodtan bevárjuk a vizsgálat ered­­ményét.

Next