Pesti Hírlap, 1899. július (21. évfolyam, 180-210. szám)
1899-07-27 / 206. szám
praeparálva legyenek a kilátásba helyezett folytatásra : az egyik vádlottnak mentő gondolata támadt. Esdre kérte az asszonyt, menjen a faluban házról-házra, szedje össze a pénzt a szomszédoktól, bármi áron (az egész talán négyszáz forint volt) és helyezze el egyenlő részekben az egyiknek a padlására, a másiknak a pincéjébe, a harmadiknak a szemétdombjába, ezen és ezen a ponton, hogy ha holnap kérdezik a csendőrök, megmondhassák, mert ki nem bírják a további kínzást. Úgy történt. Hajnalban eljött az asszony a börtön ajtaja elé és hírül adta, hogy rendben van minden, a pénz ott van a megbeszélt helyeken. Másnap azután, mikor a csendőrök elővésették a gyanúsítottakat az előnyomozat folytatására, térdre esve kérték, ne kínozzák tovább őket, bevallanak ők mindent »töredelmesen«; igenis, ők rabolták meg a vásárosokat, a pénz itt és itt van, ahol bizonyosan megtalálják, ahogy most meg is találták. Kihallgatták az asszonyt, kihallgatták a szomszédokat és szóról-szóra bebizonyult vádlottak ezen védekezésének valósága. Most nyolc napra felfüggesztette a törvényszék a tárgyalást és sürgősen beidézte azt az erdélyi családot, ahol a vádlottak a rablás éjjelén és órájában 48 óra távolságnyira a rablás helyétől, állítólag tartózkodtak. Egy jómódú magyar földművesgazda család volt: a családfő, a neje, két leánya és egy fia és ezek eskü alatt vallották, hogy vádlottak azon éjjel, mikor a rablás az arad megyei falu közelében történt, ott háltak náluk, estek hét órától, reggeli öt óráig, hogy reggel el is búcsúztak tőlük. Abszolúte ki volt tehát zárva az, hogy ugyanazon időben a rablás helyén lehettek volna. A vádlottakat, akik a rajtuk elkövetett embertelen kínzáson kívül, körülbelül négy hónapig ártatlanul vizsgálati fogságban ültek, erre fölmentették és az iratokat az illetékes csendőrparancsnoksághoz rendelték áttenni, de arról, mint rendesen, mai napig sem hallott senki emberfia semmit, hogy a gaz kínzóknak csak egy hajszála is meggörbült volna . . . De ha már benne vagyunk, beszéljünk nyíltan és tisztázzuk az eszméket ez irányban egyszers mindenkorra; hátha a »törvény, jog és igazság« mostani legújabb korszakában használ valamit ez a nyílt beszéd? Hát a székes-fővárosi rendőrségnél mi történik e tekintetben ? Itt nem pörkölik meg a terheltek lábát égő spirituszszal, nem kölik gúzsba vagy gerendára, nem verik meztelen testüket véresre pálcákkal (ámbátor a fáma, mely a szomszédság képében jelentkezik, itt is vél némelyik két kapitányság fogházából, különösen éjjel, rémes kiáltásokat hallani, azonban ez valószínűleg csak mesebeszéd.) Ók nem, itt nem kínoznak, legalább nem tud erről senki semmi bizonyosat. Itt az úgynevezett »előnyomozás« alatt levő gyanúsítottakat, különösen ha az intelligensebb osztályokhoz tartoznak (és ez a székesfővárosban nem ritka eset) egyszerűen csak oly kamrába csukják, ahol egy fertőzött, már messziről undorgerjesztő szalmazsák van, ahol mindenféle férgek lepik el a gyanúsított testét, ahol még egy kis tiszta, friss vizet, élvezhető kenyeret sem kap, mely állapot csak akkor változik, ha vall. Erről panaszkodott dr Takács Zoltán, erről panaszkodik sok védőügyvédnek a védence, kiket egy-két éjjeli mártiromság után sikerült onnét kiszabadítaniok. Panaszkodtak azzal, hogy ha még egy évt kellett volna eltölteniök e borzasztó helyen, amelyen nagyobb kínszenvedéseken esnek keresztül, mintha tagjaikat harapófogókkal szaggatták volna, akkor jegyzőkönyvbe mondják még azt is, hogy az apjukat meggyilkolták, csak szabadulhassanak innét. S ezekkel az állapotokkal szemben a királyi ügyészségek hogy viselkednek? Mindenekelőtt ki kell emelni, hogy a magyar ügyészi kar nagyban és egészben véve a kor színvonalán áll, úgy elméleti ismeretekben, mint gyakorlati ügyességre nézve. De azért, — dicséret a kivételeknek, — azokkal szemben, akik mint vádlottak kerülnek eléjük, mégsem tudják levetni azt a régi előítéletet, hogy ha vádlott, hát bizonyosan János is, mert különben nem volna vádlott. Ha nem úgy beszél a vádlott a főtárgyaláson, ahogy a vizsgálat alatt vallott, nem hisznek neki. Ha azt mondja, megkínozták és még sebhelyeit is akarja mutogatni, nem kíváncsiak erre, hanem átsiklanak rajta, úgy tesznek, mintha nem is hallották volna, vagy azt mondják, amit a fönt közölt aradi esetben az ügyész mondott, hogy ismerünk már szép maszk, tudjuk már könyv nélkül ezt az elcsépelt kifogást. Pedig az sehogy sem helyes. Meglehet, hogy sok esetben hazudnak, hogy nem egyéb a megkínzással való védekezés, mint taktika, hogy az illető szabaduljon a megérdemlett büntetés súlya alól. De meglehet az is, hogy igaz, amint sokszor nagyon is igaz. Mindenesetre tehát legalább meg kell hallgatni, ki kell erre kérdezni az illetőt és bizonyítékainak előadására figyelmeztetni, mert hisz a legnagyobb gonosztevővel szemben használt testi sanyargatás épen olyan büntetésre méltó cselekmény, mint akár a lopás vagy rablás, sőt bizonyos mértékben veszedelmesebb, mivel aláássa a törvény tisztelete iránti hitet a népben, eltompítja a jogérzetet, melyet ki nem elégít, sőt fölháborít maga ellen. Az ügyészségeknek minden egyes esetben, melyben valamelyik vádlott megkínzásról panaszkodik, azon kellene lenni, hogy kideríttessék, mi igaz belőle, mi nem. Először azért, mert utóvégre is a legmagasabb feladatuk, hogy a törvény őrei legyenek bármely irányban és minden körülmények közt és nem csupán az, hogy lopással, rablással vádolt egyéneket elítéltessenek, átvegyenek a büntetés kiállása végett és őriztessenek, míg le nem telt a büntetésük. Másodszor, ha nem borítanának ők is fátyolt a vádlottaknak ilyen felszólalásaira, hanem ha ily .túlkapások kiderítését szigorúan kívánnák ők is , egyszerre fogyna maguknak a panaszoknak a száma is, mert az illető előnyomozó közegek félnének a következményektől, elriasztatnának az ilyen barbár eljárás igénybevételétől. Az ügyészségeknek módjukban van vagy mindjárt ott a főtárgyaláson megfelelő indítvány útján kiderütletni a tárgyilagos igazságot, aminek legbiztosabb eszköze a nyilvánosság és szóbeliség, vagy pedig szükség esetén a főtárgyalást el is halasztatni, mert ott, ahol arról van szó, hogy oly egyént vádoljanak, aki beismerő vallomását testi sanyargatások között tette, ott ki leell deríttetni, mi igaz ebből, mi nem, nehogy ártatlan ellen vádaskodjanak. Akkor nem fordulhat elő az az anomália, az a meghazudtolása a nyilvánosság és szóbeliség jótékony hatásának, hogy a ki. tábláknál, vagy a kúriánál kell holt-aktákból konstatálni, amit a főtárgyaláson szóval, közvetlenül, az ügyészek indifferentizmusa miatt kideríteni nem lehetett. Amíg ügyészségeink hozzászoknak, hogy a vádlottak ebbeli panaszait ne oly könnyedén vegyék, addig mindenesetre megnyugtatóig hat a jogi közérzetre, hogy a kúria oly lelkiismeretesen teljesíti föladatát. Addig mégis csak jó az öreg a háznál. P ii ö . . .. i ii L A P 4 1899. julius 27. Megyék és városok. A soroksári uj községháza. Szép finnepélylyel avatták föl Soroksár községnek 46.000 írt költségen épült uj házát a megye vezető tisztviselőinek s a lakosságnak élénk részvétele mellett. A fölavató ünnepen megjelent Beniczky Lajos alispán, Bollogh Imre főügyész, Viczián Ádám főpénztáros, Baky Béla főszámvevő, Halász Zsigmond, a kerület képviselője, Szilágyi János főszolgabíró, Szokolay István számvevő, stb. Az igazán szép és minden tekintetben modern épületet a község plébánosa áldotta s szentelte meg, mely után Balta Zádor községi jegyző, akinek oroszlánrésze van az új épület létesítésében, szép fölavató beszédet mondott, amelyben utalt arra a körülményre, hogy a községet 150 évvel ezelőtt alapította J Grassalkovich herceg, aki a mostani Soroksár helyén sváb családokat telepített le. Szorgalmas munka, hazafias törekvés után lett belőle a derék, mai Soroksár, amelynek öt állami és községi népiskolája van. Bálla jegyzőnek, aki másfél évtized óta működik a községben, igazán nagy érdemei vannak a község megmagyarosításában s az öt népiskola létesítésében. A községháza épületének megtekintése után a társaság banketthez ült, amelyen az első felköszöntőt Beniczky Lajos alispán mondta a királyra. * Nyíregyháza al főkapitánya, Szabolcs vármegye főispánja, mint lapunknak telegrafálják, Nyíregyháza város rendőrfőkapitányának Kertén Bertalan főispáni titkárt nevezte ki. Külpolitikai hírek. A szerb merénylet kérdése. Oroszországban néhány lap már régen kultiválja az Ebrenovicsok és különösen Milán, a pánszlávizmus ezen régi ellenfele ellen a gyűlölködést. — Ezek most egész hadjáratot indítottak Milán s a szerb kormány ellen, mivelhogy merészkednek az összeesküvők ellen erélyesen eljárni. A Nap nap után kürtölik, hogy Milán maga rendelte meg maga ellen a merényletet. Ezt az abszurd állítást először egy francia nyelven közzétett röpiratban lehetett olvasni, mely »un groupe de radicaux* aláírással jelent meg Génfben és az európai sajtóhoz volt intézve. A Köln Zeitung erre azt jegyezte meg: »Már mégis csak erős dolog az európai sajtóról azt föltételezni, hogy ilyen dajkameséket elhisz. Ellenkezőleg az európai sajtó ép ezen otromba megtévesztési szándékból meríti azt a meggyőződését, hogy a radikális pártnak lelkiismerete ebben a dologban nem egészen tiszta, ha talán nem is maga nyomta a pisztolyt a gyilkos merénylő kezébe.« De ki is fogná józan észsel elhinni, hogy az Obrenovics-dinasztia magát Európa előtt ilyen világra szóló blamagenak kitegye ? Hogy a radikálisok által befolyásolt külföldi lapok, melyek a pilanatnyi szenzációi kedvéért sok abszurd hírnek nyitják meg hasábjaikat, a »színlelt merénylet« szenzációjáról sem mondtak le, az mit sem határoz. Legkevésbbé határozhatja meg azt, hogy ami nem igaz, igaz legyen. És különösen nekünk magyaroknak nagyon óvatosaknak kell lennünk a Szerbiában történtek megítélésében, mert lényeges érdekünk, hogy választást tudjunk tenni ottani barátaink és ottani ellenségeink között. Az, ami most közvetlen szomszédságunkban történik, sokkal fontosabb ránk nézve, mint azok hiszik, kik az egész dologban nem látnak egyebet, mint olyan mulatságos epizódot, amelynek kimenetele reánk nézve teljesen közönyös. Szerbiában a dolgok most élére vannak állítva. — Ha valónak bizonyulna, amit a radikálisok a színlelt merényletről híresztelnek, akkor az Obrenovics-dinasztia végleg eljátszta volna szerepét Szerbiában. Nekünk tehát nem lehet hivatásunk ily öngyilkosság eshetőségét lehetőnek híresztelni és azoknak malmára hajtani a vizet, akik az Obrenovics-dinasztia után következnének, s akiknek vezéreszméje Nagy Szerbia megalkotása, ami csakis Magyarország rovására és monarchiánk testéből való kikerekítésekkel történhetnek meg. Ezek az ellenséges elemek természetesen szeretnék már eleve úgy tüntetni föl magukat, mint akik a nagyhatalmak rokonszenvét bírják. Azért híresztelték közvetlenül az első elfogatások után, hogy Oroszország és Ausztria-Magyarország utasították a belgrádi képviselőket, hogy lépjenek erélyesen közbe a további kegyetlenkedések megszüntetésére. Ezt úgy az osztrák-magyar, mint az orosz külügyi hivatalból merítkező lapok határozottan koholmánynak nyilvánították, hangsúlyozván a két nagyhatalom között megállapított be nem avatkozás elvét a Balkán-államoknak belügyeibe. Hogy az illető követek barátságos magánbeszélgetéseik közben a szerb kormányférfiaknak ajánlották-e az engedékenységet, azt nem tudjuk. De, őszintén megvallva, megtörténtét nem tartjuk valószínűnek. A dolog annyira kényes természetű, hogy bizonyára minden követ óvakodni fog akár hivatalosan, akár magánbeszélgetés révén Szerbia belügyeibe avatkozni, midőn illető kormányaik a be nem avatkozás elvét félre nem ismerhető határozottsággal hangsúlyozták minden előfordult alkalommal. Addig, mig a vizsgálat be nincs fejezve, mig a vádat nem ismerjük, gyanús befolyásolás jellegét öltené, ha a gyanúsítottak mellett kardot rántanánk s a szerb kormány és bíróság ítélkezését akadályozni akarnánk. A szenzációk helyett többre becsüljük az igazságot és azért nyugodtan bevárjuk a vizsgálat eredményét.