Pesti Hírlap, 1899. július (21. évfolyam, 180-210. szám)
1899-07-31 / 210. szám
9 1890. Julius 31. PESTI HÍRLAP a szószékre s mondta el tartalmas megnyitó-beszédét. Szavait így végezte: »Érezni fogja és érezzük mindnyájan, hogy ez érc szobor, amely megdicsőült nagy költők alakját ábrázolja, él és lát. Petőfi Sándor lélekben közöttünk van és látja szeretett hazáját az erősödés és virágzás útján, — látja a székesfővárost nem is sejtett föllendülésének útján, — látja a dicsőséges korszak magasztos eszméinek gyümölcseit: a népszabadságot, a tudomány- és művészetnek, — az ipar- és kereskedelemnek fejlődéét és haladását, — a magyar nemzeti állam megerősödését és hálatelt szívvel fordul a gondviselés felé, amely mindezeket megérnünk engedte. Mi pedig forduljunk hálatelt szívvel az ő dicső alakja felé, aki lantjával és kardjával szolgálta imádott hazáját, — amelyért hősi halált halt, — áldozzunk az ő emlékének, amely szent legyen ■e hazában idők végeiglen. Az ünnepélyt megnyitottnak nyilvánítom.« A beszédet zajos éljenzés követte, amely ujult erővel tört ki, amikor az emelvényre lépett Jókai Mór ősz alakja. Percekig tartott, amig helyreállt a csönd, s az agg költő szóhoz jutott. »Mintha most is előttem látnám azt a délceg alakot, — mondta — azzal a lángoló sugárzó arccal, a dacos fejjel. Mintha most is hallanám a hangját, ezt a szívből jövő, szívig ható hangot, amely hű kifejezője volt lelke indulatainak. Minden igaz volt nála ! Szerelem, barátság, gyűlölet, harag, rajongás a hazáért és a szabadságért. Semmi sem volt mesterkélt. Aki így tudott szeretni, így tudott gyűlölni, annak nem lehetett a földön megmaradni többé, amint nem volt szabad többé szeretni és gyűlölni. Olyan ifjú volt, s mégis be volt fejezve az élete. Mint egész ember halt meg. Mi többiek tudhattunk még kettévágva, fölrészelve, darabokra tépve is élni, de Petőfi számára nem volt való az az élet, az a küzdés, ahol a láncra vett két börtön falára karcolja keserű gondolatait.. Neki meg kellett halni. Dicsőséget annyit szerzett rövid, üstökösutjában, hogy nevét ott hagyta az égen fényszikrákban megörökítve, amelyek soha le nem hullanak. Nem is halt meg ! Hányszor föltámadott. Ott él minden magyar szivében, házában. Mennél jobban távozik az időben, annál nagyobbra nő az alakja. Félszázad múlt el azóta. Más embert eltemet az idő. Petőfit magasra emelte. Míg magyar él, haza áll, éljen Petőfi dicső emlékezete ! Ragyogja be a hazát és világot !« Lelkesült éljenzés hangzott föl erre a szózatra, amely csak akkor csillapult, amikor Sántha Mihály bölcsészettanhallgató lépett az emelvényre, A holtakat meg sírba. Oh, dehogy! Bevárta, míg a küzdő vér lerogy, Úgy jó — nekünk a végdöfést megadni, S legyőzőinknek — segít fosztogatni. — »Senki — sehol! Csak a halál kisért. Elepedek egy hús ital vízért. Meghalok. E homályos némaság Lelkembe lopja csöndesen magát S kiszorít innen minden fényt, világot, Éltet, reményt, szerelmet, ifjúságot. — »Isten fia az olajfák hegyén! Veled sóhajtok, gyarló ember, én: Múljék el tőlem e méreg pohár, Ne hagyjon el még a lét, a sugár!. Ne hagyjam árván kisded gyermekem’ Eldalolatlan tenger énekem’. Enyém a múzsa csókja, nem szerelme, Előttem a lét minden szenvedelme, Uj, ismeretlen csillag-múrsád, Fölfedezetlen, kész tündérvilág, Vezessen hozzá tüskés vándor-út: Vedd vissza, uram, martyr-koszorúd’! . . .— »Ah, nem lehet;« És kimerülve néz Az égre, melynek lénye tűn, enyész, Mint elméjéből élet, gondolat. Lassúl a szív és a szemfordulat. A kín elfáradt és az ész kizajlott, Mint két vihar, mely együtt elmorajlott. Legyezgeti a hűvös est fugalma, Megadó közöny, elszántság nyugalma Száll megbékült agyára. A halál, Mint a hattyú, csöndes vizekre száll. Feltűnt az esti csillag hirtelen, Neki talán már télig sejtetem, S nézi merőn, midőn már rég halott, Még egyre nézi azt a csillagot, hogy elszavalja Endrődy Sándornak Petőfi című költeményét. Utána az országos nemzeti szövetség nevében Rákosi Jenő lépett a szószékre, s tartott remek beszédet. Percekig tartott, amíg a lelkesedés zaja lecsillapodott. A szónokot kézszorításokkal üdvözölték. Beszédéből kiemeljük a következő részt: Semmi sem közönségesebb, mint a kő és a nyelv. A követ mindnyájan lábunkkal tapossuk, a gyerek dobálódzik vele, az után porlik. És a nyelv — beszéli mindenki örömben, búban, beszéli unalmában is. De jön a művész, ráteszi kezét a kőre és belőle a milói Vénusz lesz, évezredek remeke, nemzetek kincse és büszkesége. És jön ő (Felőlire mutat) és kifaragja a magyar nyelvet oly remekké, mint Phidias a követ. Ez nekünk Petőfi. De ennél is több, mert a kőszikla beállt porszemnek, amikor a vihar e hazán söpört keresztül. (Éljenzés.) Kitűnt, szétoszlott, párává lett, a levegőbe lett, szétterjedt a hazán, itt van fölöttünk, azt szívjuk be, azt adjuk ki lélekzetképen. (Éljenzés.) A magyarok istene egy fényben tündöklő drágakővel ajándékozott meg bennünket. És amikor égett rajtunk a pusztító tűz, a nemzet végzete kincseink e koronáját, e gyémántunkat vetette a tűzbe. Soha nemzet nagyobb árát nem fizette szabadságszeretetének. Elmondhatjuk: meg vagyunk váltva általa és bátran ismételhetjük ma ötven év múlva újra: »A magyarok istenére esküszünk, rabok többé nem leszünk!« (Hosszas, lelkes éljenzés.) Ezután Benárd Ákos joghallgató szavalta el Petőfi »Egy gondolat bánt engemet . . .« című költeményét nagy tűzzel s a szónoklatok sorát Gebhardt Károly joghallgató fejezte be. Éljenzéssel fogadott beszéde után a daloskörök elénekelték a Hymnuszt s ezzel a programm véget ért. Erre a koszorúk elhelyezése következett. Minden koszorút küldöttség vitt a Petőfi-szobor talapzatára. Valóságos virágos kertté változott át a szobor, amelyből most csupán az ércalak látszik ki. Koszorút tett a szoborra : Budapest székesfőváros közönsége, az Otthon Írók és hírlapírók köre, a budapesti újságírók egyesülete, a Petőfi-társaság, a magyar tudományos akadémia, a kir. tudomány-egyetem, a szász-sebesi nemzeti szövetség, az országos nemzeti szövetség, Magasfalu hölgyei, a függetlenségi és 48-as párt, a budapesti Sas-kör, a budapesti hazafias szövetség, az egyetemi ifjúság, a magyar kereskedelmi csarnok, az ötödik kerületi munkás-kaszinó, a függetlenségi- és 48-as kör, a ferencvárosi polgári kör, a hentes ipartestület, a szállodások és vendéglősök ipartestülete, az ószeres ipartestület, az Újpesti közművelődési kör, az egyegüs asztaltársaságok, a budapesti építőmesterek ipartestülete, a Palencsár-féle gyár munkásai, a harmadik kerületi egyesült körök, a magyar földrajzi társaság, az Athenaeum irodalmi társaság, a magyarországi könyvkereskedők egyesülete, a budapesti ügyvédi kör, az országos Pázmány-egyesület, a kereskedelmi alkalmazottak egyesülete, a »Neptun« evezős egyesület, a központi katholikus legény egylet, a lipótvárosi kaszinó, Jókai Mór, Emich Gusztáv, stb. stb. A koszorúkon kívül számos virágcsokrot is tettek a szobor talapzatára. Déli 12 órát harangoztak, amikor az ünnep véget ért s az ünneplő sokadalom a legnagyobb rendben oszladozni kezdett. A távozó Jókait most is mindenfelől harsány éljenzés kisérte, amint a városháztéren várakozó frakkeréhez ment. Egyes csoportok rágyújtottak a Szózatra s úgy vonultak végig a környékbeli utcákon. Ferencné és Sárosi Mariska, aki a párt koszorúját vitte, amelynek széles, piros szalagján ez a felirat volt: Petőfi Sándornak. A budapesti szocialista munkások. A fekete tömeget különböző szinü zászlók tarkították. A legtöbb zászló fehér szinű volt vörös szegéllyel (a tiszta vörös zászlók használatát nem engedte meg a rendőrség), de volt közöttük több rózsaszínű zászló is vörös betűkkel, s egy zöldszínű is vörös szalaggal. Az utóbbit a kovácsok, akik még nemzeti alapon állanak és még nem tartoznak a szociáldemokrata párthoz, vitték. Feltűnt a nyomdászok szép diszítésű zászlója is, valamint a kárpitosok vörös-fehér-vörös színű hatalmas zászlója, amelyen ez állott: „Éljen az általános titkos szavazati jog.“ Éljen a 8 órai munkaidő.“ Sok tábla is volt látható a menetben, ilyen fölírásokkal: „Ahol nincs jog, ott nincs haza. Petőfi.11 Két hatalmas babérkoszorú tűnt ki a munkássereg fekete szikéből vörös szalagjaival a szocialista pártvezetőségé és a budapesti nyomdászok és betűöntőké. A szoborhoz érve, az általános munkás-dalárda elénekelte a marseillaiset, azután Weltner Jakab asztaloslegény lépett a tribünre s a következőket mondta: Elhangzott a francia forradalom dicső dala. Eljött a forradalmi munkásság is a költőhöz, aki a népjogokért és népszabadságért küzdött, mint még soha senki Magyarországon. Nem ünnepelhettek együtt egy forradalmi költő emlékszobránál azokkal, akik a forradalom vívmányait sárba tiporták. A munkásság azért küzd, amiért Petőfi küzdött, hogy a népnek jogot, szabadságot és hazát szerezzen. Azt mondják, hogy Petőfi volt a legnagyobb hazafi s »a szocialisták nem hazafiak«, mégis eljönnek Petőfit ünnepei Petőfi jelszavait a szociáldemokrata párt tűzőcéul maga elé. »Ahol nincs jog, ott nincs haza«, — ezt nem egy izgató mondta, hanem Petőfi. Petőfi elsősorban a magyar népé, de az egész vitáké is volt. »Jogot, kenyeret, szabadságot a népnek !« Ezt mondta Petőfi, s ezt mondjuk mi is. Azt mondják, hogy izgatunk. Petőfi a legnagyobb izgató, a legnagyobb forradalmár volt. Ha Petőfi ma élne, nem volna itt a szobra, hanem toloncházban volna a helye. Ma minden költeményét elkonfiskálnák. Hiszen megteszik most, hogy költeményeit nem engedik tiszavalni, hogy könyveit elkobozzák. Petőfi hazafiságért küzdött, mert a haza akkor osztrák járom alatt nyögött. Most szabad a haza, de tolonckocsiban a helyünk. Petőfi a sajtószabadság előharcosa volt, s mit tesz a mai burzsoázia? (Fölmutatja a Népszava legutolsó számát, melyen az elkoruskált Petőfi-cikk helyett a már említett fölirás van : Petőfi Sándor konfiskáltatott. Éljen a sajtószabadság !) Mi vagyunk Petőfi utódai, nem azok, akik emlékét meggyalázzák, eszméit meghamisítják. A magyar szabadság a magyar haza. Ne nyugodjunk, mig meg nem szereztük magunknak a magyar hazát és ezt azzal szerezzük meg, ha küzdünk a szabadságért. Midőn leteszszük a szoborra a koszorút, azon reményben teszszük, hogy ezrek és százezrek tesznek most fogadalmat, hogy küzdeni fognak a szabadságért. Minden munkás egy-egy sugár legyen, amely a szabadság fáját megérleli. (Éljenzés.) Izrael Jakab szólalt föl most a budai munkások nevében. Ötven év előtt, — úgymond,—mikor Petőfi megirta forradalmi költeményeit, a magyar nép jogtalan volt s most, ötven év után, mikor Petőfi emlékét ünnepeli a burzsoázia is, a párt lapját elkobozzák egy Petőfit dicsőítő cikk miatt. Eljöttünk mi, bilincsekbe vert munkások, hogy letegyük koszorúnkat a népszabadság harcosának szobrára. Fölkérem a budai munkások küldöttét, hogy a szerény koszorút helyezze a szoborra. A koszorú fölirata: Petőfinek, a budai szociáldemokraták. "leszúrsz Károly az aradi munkások koszorúját helyezi el. Küldöttség azért nem érkezett, mert attól tartottak, hogy a rendőrség úgy bánik velük, mint a budapesti munkásokkal bánnak, ha Aradra mennek, visszatoloncolják őket. Grünfeld Sándor a nyomdászok nevében helyez koszorút a szoborra. A koszorú fölirata: Az »Egy gondolat bánt engemet« költőjének, a magyarországi nyomdászok. Ezután Maros Jenő szavalta el Petőfinek »A nép nevében« című költeményét nagy hatással. Végül az általános munkás-dalárda és a nyomdászok dalárdája adott elő dalokat. . . Ezzel a tüntetés (mert hisz az volt és semmi A munkások Petőfi-ünnepe. Délután 2 órakor vonultak föl az összes budapesti munkásszakegyletek zászlóik és jelzőtábláik alatt, négyes vagy hatos sorokban s a muzeum-utcában a lovarda elött s a Sándor-utcában foglaltak állást. Minden munkás vett magának egy Petőfi emlékét méltató s a költő arcképével ellátott röpiratot, amelyet ott árultak. 3 órakor indult el a menet Petőfi szobrához. Előbb azonban kiosztották a munkások között a Népszava tegnapi számának külön kiadását, amelyben az elkonfiskált cikk helyett a következő sorok voltak : PETŐFI SÁNDOR: KONFISKÁLTATOTT! ÉLJEN A SAJTÓSZABADSÁG. A lapot, valamint az első oldal külön lenyomatát ezer és ezer munkás tüntetőleg fölemelve vitte, ami természetesen mindenütt nagy feltűnést és érdeklődést keltett. Elől mentek a pártvezetőség tagjai, azután két vörös ruhába öltözött csinos nő, Klárik