Pesti Hírlap, 1900. február (22. évfolyam, 31-58. szám)

1900-02-01 / 31. szám

­ ...................... - Bupest, 1900. xxii. évf. 31. (6993.) szám. Csütörtök, február 1. Elő,utcai árak: Szerkesztőségi Egész év. . 28 k. - f. Budapest, váci­ körút 78. T7A1- M nn. __ __ I. emelet. Negyedét* - 7 * _ ’ ^ ||| ||| hová * lap szellemi részét s hová az előfizetések és alap Megjelenit minden nap, ünnep tó szétküldésére vonatkozó fel-és űrnap után is. szólalások intézendők. 1" ------................................................................. r —1»w|-snirrragr---r~~........' f.iiTn—iiriii I T .......... I .......I ___ „Megédemli, hogy elkergessék.“ (1 . Nem a hálóba került és megalázott, hanem a hatalmas és legyőzhetetlen brit orosz­lánnak hígja szólalt meg az angol parlament­ben. És plig nem a konzervatív kormányférfiak, hanem szabadelvű ellenzék ajkairól. A szen­vedélyekre, melyek oly váratlan katasztrófák után, mik Dél-Afrikában az angol seregeket érték, a­­több nemzet hangulatát el tudják so­dorni, nyauk sem volt. Hidegen és nyugodtan bírálták a helyzetet s nem igyekeztek titkolni azt, amit gy is mindenki tud. Mindazoknak szívéről, ák az angol-búr háborúban egy világ­háború csilit vélték lappangani, nagy kő esett le az angol partient magatartása után. Nem történt ez az, atról féltek, s amitől méltán tarthatott az európabékének minden őszinte barátja. Nem a dühnek s a boszúvágynak rövidlátása kere­kedett fel, hanem az okosságnak és a férfias­ságnak infóságos objektivitása. Amiket Camp­bell-Bannmann a parlamentben mondott, azok sztják meg nemcsak a jelennek teendőit, hanem a jövőt is. Ezekből vilá­gosan leet látni nemcsak az angol-búr há­ború végi, hanem a kibontakozást is. S ha ma egész Anja a háború folytatása mellett buzog, nem abbó az indokból történik, mintha az angol nemzet a­ormány politikájának rugóival és végcéljává azonosítaná magát, hanem csak ab­ból, hogy Anglia a háborút nem hagyhatja félbe addig, am­­az nem búr, hanem angol terüle­ten foly. A konzervatívok támadó hadjáratait Campbell knnermann védelmi háborúnak minő­síti , s ezze egyszersmind megjelöli azt a határt is, melynél a háború az angol prestige minden csorbulása nélkül elvégződhetik. S amely után elérkezhetik az az időpont is, amelyben a jelenlegi angol kormánynyal megtörténhetik az, amit megérdemel. „Megérdemli, hogy elkergessék hi­vatalából.“ Mondá­uir Campbell Bannermann, a volt szabadelvű kormány hadügyminisztere. Az angol felsőházban Salisbury minisz­terelnök megkísérlette a rekriminációt és az an­gol közvélemény megij­esztését. Rekriminációja, melylyel a 16 év előtti szerződések aláíróit okolja, olyan, mint Phaedrus meséjében a far­kas vádja a báránynyal szemben. Az ijesztés­­nek pedig az a célja, hogy az angol nemzet minden kritika és föntartás nélkül támogassa és kövesse a kormányt a végletekig. Mert a kormány valószínűleg azt reméli, hogy ha az újabb meg újabb erőfeszítéseknek sikerülne a háború kockáit megfordítani, akkor el lenne feledve minden kudarc és a kormány politi­kája megnyerné igazolását. S hogy erre időt nyerhessen, és hogy ebben megállítható ne legyen, eleve állást foglal minden intervencióval szemben. De mindez ma már képtelen remény­kedés. Azt a bűnös készületlenséget, melylyel az angol kormány a háborúba belerohant, nem lehet többé kipótolni a háború alatt. S ha az angolok minden erejüket összeszedik is, leg­­fölebb annyit érhetnek el, hogy a búroktól meg­tisztítják a délafrikai angol területeket. Akkor a békekötés ideje elérkezett. És­pedig előrelát­hatólag oly alakban, mely az intervenciót nem kerülheti ki. Igaz, hogy ez az intervenció nem azt jelenti, hogy abban az Angliával érdekel­lentétben álló nagyhatalmak vigyenek főszere­pet és diktáljanak Angliának, mert ez ki van zárva. Hanem jelenti azt, hogy az Angliával szoros barátságban álló nagyhatalmak (s ezek élén Németország) közvetítő feladatokat tel­jesítsenek. Mi az, ami meg fogja követelni ezt ? Első­sorban az, hogy ma már a háború nemcsak az angolok és a búrok közt foly, ha­nem kiterjed azokra az angol alattvalókra (afri­­kanderekre) is, akik a búrok érdekében fel­lázadtak s Anglia ellen fegyvert fogtak. Ezeket a búrok, ha a békekötés ideje elérkezik, nem szolgáltathatják ki minden garantia nélkül az an­goloknak. A garantia kérdése tehát az, ami az Angliával barátságban álló nagyhatalmak közre-­­ működését szükségessé teszi. De ez, habár alak­jára nézve szintén intervenció, mégsem azonos azzal az intervencióval, mely beállhatna orosz és francia részről akkor, ha »Anglia« a végletekig akarna menni. Abban az esetben azok a »veszedelmek«, melyekre Salisbury céloz, valóban lesújthatnának Angliára. Csakhogy ezek a veszedelmek akkor nemcsak Angliát sújtanák, hanem az európai békét is fenyegetnék. S igazi szerencse, hogy a jelenlegi angol kormánynak, bármiként mesterkedik is, nincs többé hatalmá­ban a föltétlen rendelkezés. A szabadelvű ellen­zék akkor veszi ki a gyeplőt a konzervatív kormány kezéből, amikor akarja. Miután m­ár úgyis a szabadelvű ellenzék kezében van az ostor. Kétségtelen tehát, hogy habár ma még az angol ellenzék is a háború folytatását követeli s ebben az »elkergetésre méltó« kormányt tá­mogatja , de lényegében az az áramlat, mely az angol ellenzék föllépésében megindult, nem a háborúnak, hanem a békének kedvez. S előre látható, hogy ennek az áramlatnak befolyása il­rik­.rirr~i.ri JJJL~ Badin úr, la: Georges Courteline. Az iazgató az irodájában ül, s leveleket talá. Egyszerre csak abbahagyja a mun­­k­, s addig csönget, mig csak be nem jó a szolga. Az igegató : Maga az Ovid ? Ovid: Parancsára, igazgató úr. Az igagató: Badin úr megjött? Ovid: genis, igazgató úr. Az igazató (meglepetve): Badin úr itt van ? Ovid: Gen, igen. Az igagató : Fontolja meg, mit mond ! Az kérdeztem,­­ hogy Badin úr, a harmadik irodában dojazó kezelőtiszt az asztalánál van-e ? Igen vagy nm? Ovid i­gazgató úr, ott van. Az igazató (bizalmatlankodva): Maga már megint lecsipett. Ovid ! Ovid (ktségbeesve): Én ? ! Az igazaid­. No csak rajta, vallja be az igazat! Ezúttl még megbocsátom. Ovid (a­okogástól szinte fuldokolva): Igaz­gató úr, esküsám, hogy semmit sem ittam, csak egy pohár citromos vizet. Az igazgató, Badin úr jelenléte a minisz­tériumban oly tüneményes, oly rendkívüli dolog! ... Ni, majd meglátjuk. Hívja be Ba­din urat! Ovid. Azmntí, gszgitó úr. : 5'ov­in* . igazgató megint mun- 1 oz iá csend. Végre három féléi­k kno­'.ítás Hallatszik. Az igazgató: Tessék ! Badin (bejön s folyton hajlong). Igaz­gató úri Az igazgató (még mindig az irományaival foglalkozik): Jó napot, Badin úr, jöjjön csak közelebb és üljön le. Badin : Igazán nem tudom, mivel köszön­jem meg ... Az igazgató: Mondja csak, Badin úr, tudja ön, hogy már körülbelül két hét óta be se tette a lábát a minisztériumba? Badin (nagylelkűen): Kérem, ne beszél­jünk erről. Az igazgató: Bocsánat­k­épen csak azért hivattam, mert erről akarok beszélni önnel! Amint mondom, már körülbelül két hete, hogy nem lépte át a minisztérium küszöbét. Az iroda­­főnöke bejelentette a távollétét s mivel aggód­tunk, hogy talán beteg, hatszor is elküldtem ön­höz a minisztérium orvosát, de a lakásán min­dig azt mondták, hogy ön a kávéházban van. Badin: Nem »azt mondták«, igazgató úr, hanem »azt hazudták«; a házmester rágalma­zott engem s emiatt ki fogom dobatni a házi­úrral ! Az igazgató: Igazán? Nagyszerül Badin úr ! Badin úr ! Ne izgassa magát! Badin : Igazgató úr, kijelentem, hogy csa­ládi ügyeim miatt otthon kellett maradnom. Meghalt a sógorom. Az igazgató: Már megint! Badin: Igazgató úr! . . . Az igazgató: Ez mégis sok! Badin úr tréfálni akar velem? Badin: Én ! ? . . . Az igazgató: Most a sógora halt meg, három héttel ezelőtt a nagynénje halt meg, a múlt hónapban a nagybátyja halt meg, húsvétkor az anyja, pünkösdkor meg az atyja halt meg — nem is szólva a távolabbi rokonairól, akik kö­zül minden héten eltemet legalább egyet! Ez a nagy halandóság mégis csak különös! Hiszen Ön valóságos vérfürdőket rendez! ... És ne fe­ledje, hogy még nem is említettem a húgát, aki évenkint kétszer megy férjhez, s a nénjét, aki minden három hónapban lebetegedik ! Ezzel már megelégedtem! Én nem bánom, miattam tegye bolonddá az egész világot, — de mindennek van határa, s ha azt hiszi, hogy az állam 2400 fran­kot csak azért fizet önnek, hogy folyton csak házasítsa, temesse és keresztelje a rokonait, ak­kor rettenetesen téved! Badin: Igazgató úr ! Az igazgató: Hallgasson ! Ne szóljon ad­dig, amíg én beszélek. Hárman dolgoznak az irodában: maga, Loupe úr és Fairbatu úr. Loupe úr ma töltötte be szolgálatának harminchete­dik évét, s nem lehet tőle egyebet várni, csak hiábavaló jóakaratának bizonyítékait. Ami pedig Fairbatu urat illeti, ő is jól végzi a dolgát: olajban utazik! Mit gondol hát ? Mégis csak hallatlan, hogy az iroda három hivatalnoka kö­zül az egyik kegyelemkenyeret eszik, a másik utazó kereskedő, a harmadik pedig újévtől kezdve Szilveszter napjáig folyton temetéssel foglalkozik! ... És maga igazán olyan naiv, hogy azt hiszi, hogy így előre haladhat a pá­lyáján ? Nem, Badin úr, én már jól laktam az ön temetéseivel, esküvőivel és keresztelőivel. Mától kezdve másként fogja magát viselni, vagy A Pesti Hírlap mai száma 22 oldal.

Next