Pesti Hírlap, 1900. február (22. évfolyam, 31-58. szám)
1900-02-01 / 31. szám
...................... - Bupest, 1900. xxii. évf. 31. (6993.) szám. Csütörtök, február 1. Elő,utcai árak: Szerkesztőségi Egész év. . 28 k. - f. Budapest, váci körút 78. T7A1- M nn. __ __ I. emelet. Negyedét* - 7 * _ ’ ^ ||| ||| hová * lap szellemi részét s hová az előfizetések és alap Megjelenit minden nap, ünnep tó szétküldésére vonatkozó fel-és űrnap után is. szólalások intézendők. 1" ------................................................................. r —1»w|-snirrragr---r~~........' f.iiTn—iiriii I T .......... I .......I ___ „Megédemli, hogy elkergessék.“ (1 . Nem a hálóba került és megalázott, hanem a hatalmas és legyőzhetetlen brit oroszlánnak hígja szólalt meg az angol parlamentben. És plig nem a konzervatív kormányférfiak, hanem szabadelvű ellenzék ajkairól. A szenvedélyekre, melyek oly váratlan katasztrófák után, mik Dél-Afrikában az angol seregeket érték, atöbb nemzet hangulatát el tudják sodorni, nyauk sem volt. Hidegen és nyugodtan bírálták a helyzetet s nem igyekeztek titkolni azt, amit gy is mindenki tud. Mindazoknak szívéről, ák az angol-búr háborúban egy világháború csilit vélték lappangani, nagy kő esett le az angol partient magatartása után. Nem történt ez az, atról féltek, s amitől méltán tarthatott az európabékének minden őszinte barátja. Nem a dühnek s a boszúvágynak rövidlátása kerekedett fel, hanem az okosságnak és a férfiasságnak infóságos objektivitása. Amiket Campbell-Bannmann a parlamentben mondott, azok sztják meg nemcsak a jelennek teendőit, hanem a jövőt is. Ezekből világosan leet látni nemcsak az angol-búr háború végi, hanem a kibontakozást is. S ha ma egész Anja a háború folytatása mellett buzog, nem abbó az indokból történik, mintha az angol nemzet aormány politikájának rugóival és végcéljává azonosítaná magát, hanem csak abból, hogy Anglia a háborút nem hagyhatja félbe addig, amaz nem búr, hanem angol területen foly. A konzervatívok támadó hadjáratait Campbell knnermann védelmi háborúnak minősíti , s ezze egyszersmind megjelöli azt a határt is, melynél a háború az angol prestige minden csorbulása nélkül elvégződhetik. S amely után elérkezhetik az az időpont is, amelyben a jelenlegi angol kormánynyal megtörténhetik az, amit megérdemel. „Megérdemli, hogy elkergessék hivatalából.“ Mondáuir Campbell Bannermann, a volt szabadelvű kormány hadügyminisztere. Az angol felsőházban Salisbury miniszterelnök megkísérlette a rekriminációt és az angol közvélemény megijesztését. Rekriminációja, melylyel a 16 év előtti szerződések aláíróit okolja, olyan, mint Phaedrus meséjében a farkas vádja a báránynyal szemben. Az ijesztésnek pedig az a célja, hogy az angol nemzet minden kritika és föntartás nélkül támogassa és kövesse a kormányt a végletekig. Mert a kormány valószínűleg azt reméli, hogy ha az újabb meg újabb erőfeszítéseknek sikerülne a háború kockáit megfordítani, akkor el lenne feledve minden kudarc és a kormány politikája megnyerné igazolását. S hogy erre időt nyerhessen, és hogy ebben megállítható ne legyen, eleve állást foglal minden intervencióval szemben. De mindez ma már képtelen reménykedés. Azt a bűnös készületlenséget, melylyel az angol kormány a háborúba belerohant, nem lehet többé kipótolni a háború alatt. S ha az angolok minden erejüket összeszedik is, legfölebb annyit érhetnek el, hogy a búroktól megtisztítják a délafrikai angol területeket. Akkor a békekötés ideje elérkezett. Éspedig előreláthatólag oly alakban, mely az intervenciót nem kerülheti ki. Igaz, hogy ez az intervenció nem azt jelenti, hogy abban az Angliával érdekellentétben álló nagyhatalmak vigyenek főszerepet és diktáljanak Angliának, mert ez ki van zárva. Hanem jelenti azt, hogy az Angliával szoros barátságban álló nagyhatalmak (s ezek élén Németország) közvetítő feladatokat teljesítsenek. Mi az, ami meg fogja követelni ezt ? Elsősorban az, hogy ma már a háború nemcsak az angolok és a búrok közt foly, hanem kiterjed azokra az angol alattvalókra (afrikanderekre) is, akik a búrok érdekében fellázadtak s Anglia ellen fegyvert fogtak. Ezeket a búrok, ha a békekötés ideje elérkezik, nem szolgáltathatják ki minden garantia nélkül az angoloknak. A garantia kérdése tehát az, ami az Angliával barátságban álló nagyhatalmak közre- működését szükségessé teszi. De ez, habár alakjára nézve szintén intervenció, mégsem azonos azzal az intervencióval, mely beállhatna orosz és francia részről akkor, ha »Anglia« a végletekig akarna menni. Abban az esetben azok a »veszedelmek«, melyekre Salisbury céloz, valóban lesújthatnának Angliára. Csakhogy ezek a veszedelmek akkor nemcsak Angliát sújtanák, hanem az európai békét is fenyegetnék. S igazi szerencse, hogy a jelenlegi angol kormánynak, bármiként mesterkedik is, nincs többé hatalmában a föltétlen rendelkezés. A szabadelvű ellenzék akkor veszi ki a gyeplőt a konzervatív kormány kezéből, amikor akarja. Miután már úgyis a szabadelvű ellenzék kezében van az ostor. Kétségtelen tehát, hogy habár ma még az angol ellenzék is a háború folytatását követeli s ebben az »elkergetésre méltó« kormányt támogatja , de lényegében az az áramlat, mely az angol ellenzék föllépésében megindult, nem a háborúnak, hanem a békének kedvez. S előre látható, hogy ennek az áramlatnak befolyása ilrik.rirr~i.ri JJJL~ Badin úr, la: Georges Courteline. Az iazgató az irodájában ül, s leveleket talá. Egyszerre csak abbahagyja a munk, s addig csönget, mig csak be nem jó a szolga. Az igegató : Maga az Ovid ? Ovid: Parancsára, igazgató úr. Az igagató: Badin úr megjött? Ovid: genis, igazgató úr. Az igazató (meglepetve): Badin úr itt van ? Ovid: Gen, igen. Az igagató : Fontolja meg, mit mond ! Az kérdeztem, hogy Badin úr, a harmadik irodában dojazó kezelőtiszt az asztalánál van-e ? Igen vagy nm? Ovid igazgató úr, ott van. Az igazató (bizalmatlankodva): Maga már megint lecsipett. Ovid ! Ovid (ktségbeesve): Én ? ! Az igazaid. No csak rajta, vallja be az igazat! Ezúttl még megbocsátom. Ovid (aokogástól szinte fuldokolva): Igazgató úr, esküsám, hogy semmit sem ittam, csak egy pohár citromos vizet. Az igazgató, Badin úr jelenléte a minisztériumban oly tüneményes, oly rendkívüli dolog! ... Ni, majd meglátjuk. Hívja be Badin urat! Ovid. Azmntí, gszgitó úr. : 5'ovin* . igazgató megint mun- 1 oz iá csend. Végre három féléik kno'.ítás Hallatszik. Az igazgató: Tessék ! Badin (bejön s folyton hajlong). Igazgató úri Az igazgató (még mindig az irományaival foglalkozik): Jó napot, Badin úr, jöjjön csak közelebb és üljön le. Badin : Igazán nem tudom, mivel köszönjem meg ... Az igazgató: Mondja csak, Badin úr, tudja ön, hogy már körülbelül két hét óta be se tette a lábát a minisztériumba? Badin (nagylelkűen): Kérem, ne beszéljünk erről. Az igazgató: Bocsánatképen csak azért hivattam, mert erről akarok beszélni önnel! Amint mondom, már körülbelül két hete, hogy nem lépte át a minisztérium küszöbét. Az irodafőnöke bejelentette a távollétét s mivel aggódtunk, hogy talán beteg, hatszor is elküldtem önhöz a minisztérium orvosát, de a lakásán mindig azt mondták, hogy ön a kávéházban van. Badin: Nem »azt mondták«, igazgató úr, hanem »azt hazudták«; a házmester rágalmazott engem s emiatt ki fogom dobatni a háziúrral ! Az igazgató: Igazán? Nagyszerül Badin úr ! Badin úr ! Ne izgassa magát! Badin : Igazgató úr, kijelentem, hogy családi ügyeim miatt otthon kellett maradnom. Meghalt a sógorom. Az igazgató: Már megint! Badin: Igazgató úr! . . . Az igazgató: Ez mégis sok! Badin úr tréfálni akar velem? Badin: Én ! ? . . . Az igazgató: Most a sógora halt meg, három héttel ezelőtt a nagynénje halt meg, a múlt hónapban a nagybátyja halt meg, húsvétkor az anyja, pünkösdkor meg az atyja halt meg — nem is szólva a távolabbi rokonairól, akik közül minden héten eltemet legalább egyet! Ez a nagy halandóság mégis csak különös! Hiszen Ön valóságos vérfürdőket rendez! ... És ne feledje, hogy még nem is említettem a húgát, aki évenkint kétszer megy férjhez, s a nénjét, aki minden három hónapban lebetegedik ! Ezzel már megelégedtem! Én nem bánom, miattam tegye bolonddá az egész világot, — de mindennek van határa, s ha azt hiszi, hogy az állam 2400 frankot csak azért fizet önnek, hogy folyton csak házasítsa, temesse és keresztelje a rokonait, akkor rettenetesen téved! Badin: Igazgató úr ! Az igazgató: Hallgasson ! Ne szóljon addig, amíg én beszélek. Hárman dolgoznak az irodában: maga, Loupe úr és Fairbatu úr. Loupe úr ma töltötte be szolgálatának harminchetedik évét, s nem lehet tőle egyebet várni, csak hiábavaló jóakaratának bizonyítékait. Ami pedig Fairbatu urat illeti, ő is jól végzi a dolgát: olajban utazik! Mit gondol hát ? Mégis csak hallatlan, hogy az iroda három hivatalnoka közül az egyik kegyelemkenyeret eszik, a másik utazó kereskedő, a harmadik pedig újévtől kezdve Szilveszter napjáig folyton temetéssel foglalkozik! ... És maga igazán olyan naiv, hogy azt hiszi, hogy így előre haladhat a pályáján ? Nem, Badin úr, én már jól laktam az ön temetéseivel, esküvőivel és keresztelőivel. Mától kezdve másként fogja magát viselni, vagy A Pesti Hírlap mai száma 22 oldal.