Pesti Hírlap, 1900. július (22. évfolyam, 178-209. szám)

1900-07-01 / 178. szám

Budapest, 1900. XXII. évf. 178. (7140.) szám. Vasárnap, julius 1. Előfizetési árak: Egész évre . . 23 pP élésre............14 iS negyedévre 7 Egy hóra ... 2 le. — f. ^Bacor ~ ~~T ~Pce V* ti Hírlap 40 Egyes szám­ára 8 l. Vidéken 10 f.­­r—• Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Szerkesztőség: Budapest, váci-körút 73. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény in­­tézendő. Kiadóhivatal: Budapest, váci-körút 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fel­szólalások intézendők. rr-rrn-----­ A Pesti Hírlap következő száma hétfőn ,1z július 2-án — reggel jelenik meg. Kérjük azokat a t. vidéki előfizetőin­ket, akiknek az előfizetése június végé­vel lejár, hogy az előfizetési összegeket mielőbb szíveskedjenek megküldeni, mert különben a lap folytatólagos küldése megsza­kítás nélkül nem biztosítható. Reform és egyszerűsítés. Esztendőre épen tíz esztendeje lesz, hogy a Szapáry-féle közigazgatási reformot a katasz­trófa utólérte. Sírköve az 1891. évi XXXIII. törvénycikk, mely egy lex imperfecta minden tehetetlenségével kimondotta, hogy a közigazga­tás a vármegyékben állami feladatot „képez“, melyet kinevezett állami közegek intéznek, ré­szint önállóan, részint az önkormányzati ele­mek közreműködésével. Azonfelül a törvény utasítja a belügyminisztert, hogy ezen elveknek megfelelőleg terjeszszen elő törvényjavaslatot (határidő nincs): a vármegyei közigazgatási közegekről, a vármegyék önkormányzatáról, a közigazgatási bizottságokról és a közigazgatási bíróságokról. Sajátszerű és soha meg nem fejthető ti­tok, hogy a törvény a törvényhatósági városok­ról — különösen pedig a székes­fővárosról­­ és a rendezett tanácsú városokról miért nem kíván törvényjavaslatot ? Morfondálni ezek fölött a dolgok fölött azonban nem érdemes. Kinek van már ma eszében az, hogy ezt a közigazgatási sirkövet olvasgassa. Az 1891. törvényt politikai szorult­ság hozta létre és a kormány decorumának megmentése. A Szapáry-féle hevenyészett tör­vényjavaslatok tulajdonképen senkinek sem kel­lettek. Hogy agyonobstruálták őket, az magának a többségnek sem fájt. A reform mixtum compo­situm lett volna. A múlttal nem mert szakítani, a jövővel nem mert számolni. Thiersre, a nagy francia államférfiúra, mondták egyszer, hogy „a diligeance-okkal nem mer kikezdeni, de a vasútat írigyli.“ Hűen volt ez is. Jobb, hogy nem lett ebből a reformból törvény, bár nem abból az okból, amiből az akkori szövetséges ellenzék leobstruálta a nagy nyári melegben. Az ellenzéki liga akkor még ennél is kevesebbet akart. A municipalizmus ázsiai próféta-zászlaját tűzte ki minden európai gondolat ellen. Holot­­tan a reform épen azért volt rossz, mivel Szapáry keveset akart Európából, sokkal kevesebbet, mint amennyi egy nyomorult, degenerált köz­­igazgatás bilincseibe vert ország fölszabadítá­sára elégséges lett volna. Nyugodjék békében az a kísérlet ! Az 1891. évi katasztrófa azonban egyről mégis jó volt. Megmutatta, hogy az ország közvéle­ménye még akkor éretlen volt egy jó és elfogu­latlan közigazgatási reform kreálására. A kia­szott vármegyei privilégium és a vicinális ér­dekszövetség akkor még sokkal erősebb volt, hogysem a régi rendszer gyökereibe lehetett volna vágni a fejszét. Kérdés az, hogy érett-e már ma ? Eleget kínlódtak-e már a közigazgatási tisztviselők kis fizetésükkel, aránytalan munkaterhükkel és prag­­matikátlanságukkal arra, hogy maguk is kitörő örömmel üdvözöljék a megváltást? Kérdés, hogy az az egyetemes állami hatalom ele­gendő nagy úr-e már arra, hogy a helyi érdek­szövetségek kígyófejét eltapossa, holot­­tan ez a kígyófej a képviselőházban és a deputációzásban egyre sziszeg ? Kérdés, hogy maga a nemzet is eleget szenvedett-e már arra, hogy a „dies illa“ nagy napján, ne a múze­umba való municipális zászlót tisztelje meg rokonszenvével, hanem a liberalizmusnak ezt az új és tiszta lobogóját, amelyet Széll Kálmán tűzött elébe? Mert végtelen sokat tud szen­vedni a nép addig, amig fölismeri, hogy a jel­szavakkal bolonddá tartják s a régi istenek tulajdonképen már szalmával vannak kitömve. És ezekre a kérdésekre nagyon nehéz meg­felelni. Széll Kálmán, amikor 1899. márc. 1-én helyét elfoglalta, gondosan óvakodott a köz­­igazgatási reform kérdésében részletezett állás­pontot foglalni el. A reform benne van az ő programmjában is, de addig is, amíg a refor­mot meg lehet csinálni, Széll Kálmán csak egyszerűsítések­et és javításokat ígért, hogy az eltűrhetetlen helyzeten könnyebbítsen. Meglehet, sőt valószínű, csaknem bizonyos, hogy Széll Kálmán az ő hideg szemlélődésével akkor alapos aggodalmakat táplált a közvélemény érett­sége tekintetében. Meglehet, hogy a közigazgatási reform-akcióval fölidézendő heves párt- és érdek­beli tusát látta időszerűtlennek közvetlenül a Bánffy-féle nagy tusa után. Akár az volt az oka, akár ez, akár mind a kettő, bölcs tartózkodás­sal járt el, amikor a látszat kedvéért nem tolta előtérbe a kérdést. Ha tőlünk kérdeznék, hogy elérkezett-e már az ideje a magyar közigazga­tás európai lábra helyezésének, mi sem tudnánk rá határozott feleletet adni, pedig jó két év­tized óta harcolunk a legteljesebb államosítás érdekében. De még ma sem vagyunk képesek tiszta ítéletet alkotni affelől, hogy a vármegyei és városi tisztviselőkar torkig van-e már a mu­nicipális koplalással; a tr­iicinális urak meg vannak-e már puhítva eléggé s maga a nemzeti közvélemény — mely Ugron Gábor szerint rom­lott és gyönge, — eleget kinlódott-e már a szolgabirói és városi klikk-gazdálkodás terhe alatt, hogy a jobbat megkívánja és meg is értse ? Szégyennel kell megvallanunk, hogy a közigazgatási reform kérdése még mindig nincs A hétről. A férfi­ jelleme a földön Méltán a legfőbb tisztelet. A grófi lányhoz hű királyfi Nagyon derék ember lehet. Szerelme győzelmét a büszke Habsburg családtól, im, kiküzdte. Nem csalt a szerelembe’ se’ — És ez valóság s nem mese. Szokott erény nem csalni másban, De lányt nem csalni — nagy dolog! Én a királyfi mély szívére, Mint ritkaságra gondolok. Hisz még Bayard is lóvásáron, Becsapni kész mást minden áron, S ha meg nem is szeg soha mást, Megszeg szerelmi fogadást. Óh, mert a férfi-erkölcstanban Oly egyre megy a lány s a ló! Minden előkelő gavallér Lehet e kettőben csaló. S kivált, ki trónok örökössé, Hogy az magát egy nőhöz kösse — Ez megható nagy becsület, Csodának nézem az ilyet. Bezzeg, ha sok ily férfi volna, Annyi szegény, szép, jó leány Nem lenne a vizsgák után most Olyan kifáradt, halovány. A férfi­ hivatást tanulva, Bájuk hamar el nem virulna. Mind bízva várná idejét. Mig bekötik a szép fejét. De így, mikor szegény leányra Bizton csak csábok ezre les, Több évről-évre, aki pályát lövőt s majd — kenyeret keres. Matúrát s doktorátust tesznek, Az élet-harc küzdői lesznek . . . S majd felcsip, férfiak nyomán, Morzsát a női tudomány. Szegénykék, fáj a szívem értük, De rajtuk szánás nem segít. Oda kell adni a morzsákért A nőiség szépségeit. Mint a madárka, a szegény nő, Csip-csup morzsákon is megél­ő — És tisztán tenghet legalább, Ha nem jut neki férj, család. Tán kérdhetik az optimisták: Mért látok én ily feketén ? — Hát, mert nagyon sok a gazember Nemcsak a tömlöc fenekén. Gazok rontják meg életünket S az esküdtszék már nem is büntet, Ha közülök kezünktől egy — Dir-dur!­a másvilágra megy. S ma mégis, bár a gazt utálom, Hogy ez, helyes, én kétkedem. Hát úgy szabad gazembert ölni, Mint halat enni pénteken ? Bevallom itt egész őszintén : Az esküdtszék, az bátrabb, mint én. Nekem azon jár az eszem, Hogy ebbül még mi baj leszen. Ha őket, mint veszett kutyákat, Lelőhetik az emberek, Végtére is csak védekeznek A vogelfrei gazemberek. S mert jobban lőnek s többen vannak, Még az lehet a vége annak, Hogy ki a jókat ők lövik S a becsület kivész tövig. Ám, hogy bizarr rém-jóslatokkal Tovább terhükre ne legyek, Most elmegyek vakációzni. Zöld rónaság vár s kék hegyek. Ideges ember fájó gúnyját Az olvasók úgy is megunják. — Hát kobzomat — így jobb nekem — Négy hétre elpihentetem. M,r— •*@ ........... "» 1 ■»■ ’,**!* Koboz. A Pesti Hírlap mai száma 32 oldal.

Next