Pesti Hírlap, 1900. december (22. évfolyam, 331-360. szám)

1900-12-01 / 331. szám

Budapest, 1900. XXII. évf. 331. (7293.) szám. Szombat, december I. Előfizetési árak: Szerkesztőség: ősz évre. . 23 k. - f. Budapest, váci­ körut 78. 14. ISGSSa«». __ __ I- emelet, ****2 ” * gl III hová a lap szellemi részét hová az előfizetések és a lap Megjelenik minden nap, ünnep­­ szétküldésére vonatkozó fel» és vasárnap után is­ szólalások intézendők. A költő, (i. I.) Vörösmarty Mihály születésének házadik évfordulóján szünetet tart a politika s ■ rémül vásári zajával a köznapi élet. Ünnep , ún. Milliók meghajlása Egy előtt. Az előtt .' 3 Egy előtt, aki milliók helyett érzett s évszá­zadok számára alkotott. A melegítő tűznek és a vezérlő fénynek ünnepe. Ünnep, melyben 7 egész nemzet egyesül. Melyben a hatal­masok nem számítanak többet, mint a gyengék melyben a szegények hódolata nem ér keve­­­bbet, mint a gazdagoké. S a költő alakjával fölkelnek s elvonulnak n­emeink előtt az elmúlt száz évnek képei, hát­unk ’a nagy elmaradottságnak csüggedését, a­z eladásra való képtelenség és tehetetlenség irá­­ntát. Látjuk az alvástól elzsibbadt idegeket, elvek sem álmodni, sem fölébredni nem képe­­s többé. Miféle hatalom végezheti itt az ijászülést ? Mely erő rázhatja le itt a halál álmát ? Csak­ a költő. S ahogyan Vörösmarty Mihály ébreszt és írt, az a hang és az a nyelv még ma is ü lével az erekbe és fényével elkápráztat, fél álomban heverő nemzet nem hiszi, hogy­­ nyelve az, amit hall. Azt hiszi, álmodja ,­ pedig amit hall, valóság. De az új nyelv v­isa nem oly átható, mint a régi dicsőségé, elyet az új nyelv visszahoz. A mámo­­os alvás rögtön az élet­ mámorába csap. A ■égi dicsőkhöz hasonló alakok keletkeznek a linták ereje által. S a minták a költő lelkében ihletnek, életet általa kapnak. S ez az ujjászülő ige azért oly csodák­ig, mert amit lerázni még ő sem tud magáról, éppen abban és éppen az által érvényesül. Az idegen befolyás ez, mely a latin nyelv fölvéte­lével, még a nemzeti királyok alatt is uralko­dik , mely később a német befolyással szövet­kezve, torzképet csinál a magyarból. Vörös­marty Mihály is az idegen formák hatalma alatt áll, de úgy lebirja úgy megtöri azoknak nyűgeit, hogy a magyar nyelv természetessége, gazdagsága, szépsége, úgy ömlik ki belőlük, mint a sziklából a forrás. S az az erő és szép­ség, melylyel Vörösmarty a magyar nyelvet felruházza, fölébreszti a magyar nyelv jogát Megmutatja, hol kell kezdeni a nemzeti mun­kát. Vörösmarty lett a szónokok iskolája. A nemzet pedig, mely a saját nyelvét is elfeledte már, szerelmessé lett a magyar nyelvbe. S igy lett a hidegülő hazaszeretetből lángoló hon­szerelem ! Mindezeket ma az arra hivatottaknak aj­kairól újra halljuk. Az ország legelső szellemei versenyeznek, hogy méltón ecseteljék Vörös­­marty nagyságát s meghálálhatatlan érdemeit. S mégis, ha végignézünk az elmúlt század má­sodik felén, azon, mely a Vörösmarty Mihály halála óta lefolyt, nem vagyunk-e kénytelenek a Vörösmarty-kultusznak elhalványulását látni ? nem kell-e éreznünk, hogy a gazdag bánya mű­veletlenül állott ? hogy a nemzeti kultúra nem aknázta ki abból azt, ami abban még értékesít­hető volt ? S ha e különös jelenség magyaráza­tát keressük, miben leljük meg azt ? Abban, hogy amint Vörösmarty után az ő nyelvezetének hatása alatt megszülettek az iro­dalomban a nemzeti formák is és megjelent az idegen formákkal együtt az idegen szavakat és idegen kifejezéseket is kiüldöző népies elem, azóta a magyar irodalom és az egész nemzeti kultúra, ebből kezdett táplálkozni és Vörös­marty úgy tűnt föl, mintha túl lenne haladva. A később kifejlődött magyar kritika és esztétika, melynek tételei és ítéletei átmentek nemcsak az irodalmi tudatba, hanem a közok­tatásba is, a Vörösmarty költői alkotásait azok­nak a műfajoknak törvényei szerint ítélte meg, melyekhez azok formailag tartoztak. S előttük a Vörösmarty nagysága abban maradt meg csak, amit a műveivel a­ saját korára gyakorolt. De a mai kornak ifjúsága Vörösmarty műveit a maga egészében már nem ismeri s Vörösmarty epo­­szainak szépségeit élvezni nem eléggé tudja. Előtte Vörösmarty Mihály inkább csak iroda­lom­történeti, mintsem élő nagyság. A Szózaton kívül, csak néhány lírai költemény az, mely ál­landóan az új korszak lelkében és tudatában él. Pedig mindez Vörösmartyval szemben nem az igaz megértésen alapul, s a megtévedés kútfeje a hamis mérték. Az a nyelvezet, mely a Vörösmarty epo­­szaiban kinyilatkoztatja magát, nemcsak túl­haladva nincs, hanem attól sok tekintetben a mai korszak nyelve van elmaradva. Igenis, túl vannak haladva a hexameterek, túl vannak ha­ladva az époszi antik formák. De a Vörösmarty Mihály magyar nyelve nem ezektől nyeri jellegét, sőt ezektől teljesen független. A Vö­rösmarty nyelvezete, melyet az újabb esz­tétikusok túlhaladott ,,költői nyelvnek“ tar­tanak, lényegében nem egyéb, mint a ma­gyar szépprózának soha túl nem haladható re­meklése. S ha ma igazságosan és a valóhoz hí­ven akarják osztályozni az irodalomtörténetet, azt csak úgy fejezhetik ki, hogy: a magyar nemzeti költészet megalapítói Petőfi és Arany, még tréfálkozott is: „nem kell engemet félteni, eligazodom én Pesten még a sötétben is.“ A gőzhajó aztán csak előkerült, mi be­szálltunk az egy szál deszkán, előmutatva az útleveleinket. Én kikerestem az öregünknek egy nyu­godalmas szögletet, ahol a járókelők nem há­borgathattak. Egy tatai asszonyság mégis csak odake­rült hozzá ; úgy látszik, valami ismerős volt, mert melléje ült és megszólította: „Ejnye, ejnye, de rosszul tetszik kinézni.“ Erre a költő büszkén kiegyenesedett: „Nincs én nekem semmi bajom.“ „Nono ! ”Én azt mondom, hogy vigyázzon magára. A kezei olyan pöffedtek, véresek, át­látszók, hogy azt lehet következtetni­, hogy vízi betegségben méltóztatik szenvedni.“ Én hirtelen igyekeztem a beszédes asz­­szonyságot más thémára vezetni: „nézze csak, itt volt Bregecium, amelynek romjaiból annyi érdekes régiséget ásnak ki manapság.“ Aztán mikor visszakerültem - hoz, körülbástyáztam őt kétféle’ magam útitáskájával, hogy s­­ülhessen. De már a veszedfeim volt az emlékében. „Hogy én vizibeteg? A legutolsó találkozásom Törösmartyval. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája — JÓKAI MÓRTÓL. A legutolsó találkozásom is ott volt Ko­táromban. Már akkor átestünk egy életen, aminek csak a romjai maradtak meg számunkra. Maga romárom is egy romhalmaz volt. Az anyámat átogatni voltam siralomraméltó szülőváro­somban. Kaptam rá engedélyt a rendőrfőnökség- De csak egy napi tartózkodásra! Félni le­tett, hogy valami kompletot csinálok Komá­rom vára visszafoglalására. Kitelik az az ilyen rebellistől. Be kellett mutatnom a passzusomat a komáromi rendőrfőnöknél, aki jóakarólag figyelmeztetett, hogy másnap délben el ne kés­­ni a gőzhajóról, mert kellemetlenségeknek te­nném ki magamat. Ott is voltam pontban mégy órakor a szigetben levő fabódénál. Már már többen ültek ottan a hosszú lócán, atra­­a pasasorok, akik a gőzhajóra vártak: azok ,ott egy összegörnyedt alak, kerek szürke rbonári köpönyegben, akiben Vörösm­artyt is­­ertem fel. Odamentem hozzá üdvözölve, ő is­­ ismert, pedig akkor már rajtam is keresz­tül gázolt a sors kereke; akkor voltam igazán „öreg ember, aki vén ember,“ — olyan senki, aki semmi. Saját nevemet nem volt szabad nyomtatásban használni. „Sajó“ név alatt fir­káltam. Nagyon örült, amikor meglátott: „legalább lesz, akibe kapaszkodtam.“ Kísérője, egy fiatal ember aztán felvilágosí­tott a helyzetről. Egy fiatal lelkes irodalombarát fel­kérte levélben Vörösmartyt, hogy jöjjön le Pestre, foglalja el az ő szállását, legyen állandó ven­dége. Ez volt Tom­ory Anasztáz, nekem is igen kedves barátom, aki örökség útján hirtelen meg­gazdagodva, nagy vagyonát irodalom és művé­szet pártolására fordította l­e mostoha kor­szakban. Vörösmarty elfogadta az ajánlatot s most Pestre utazik. Felesége azonban nem ki­sérheti odáig, mert a passzusába csak az ő saját neve van beírva s hogy a nejének külön passzust állítsanak ki, ahol előbb a csépi falusi birónak az illetékességi bizonyítványát kellene kieszközölni, hitelesítve a Bezirkscommissar coramisálásával; de az most inspectionsreisén van, anélkül pedig a gőzhajóra be nem eresztenek senkit. No de a jó szerencse idehozott engem; én majd elkísérem Vörösmartyt a barátom lakásáig. A mi nagy költőnk jó kedvet mutatott. A Pesti Hírlap mai száma 23 oldal.

Next