Pesti Hírlap, 1901. január (23. évfolyam, 1-31. szám)
1901-01-01 / 1. szám
Budapest, 1901. XXIII. évf. 1. (7323.) szám. Kedd, január 1. Előfizetési árak: Szerkesztőség: * Budapest, váci körút 70. Egész évre. . 23 k. - f. emelet, Félévre..... jj|| ||| ^ hová a lap szellemi részét ^ ^ |^69 hová az előfizetések és a lap Megjelenik minden nap, ünnep IV tprdft . ) szétküldésére vonatkozó felén vasárnap után is szólalások intézendők. A Pesti Hírlap következő száma szerdán — január 2-án — reggel jelenik meg. T. előfizetőinket az előfizetési öszszegek mielőbb való szíves megküldésére kérjük, hogy a postán újév körül rendesen bekövetkező torlódás mellett is lapunk folytatólagos megküldése minden megszakítás nélkül történhessék. Régi és új esztendő. Szidják az elmúlt vén esztendőt. Pedig nem lehet azt igazság szerint szidni. E földhöz, amint a költő mondja, minket bú és öröm kötöz. Zavartalan örömekről beszámolni az újuló esztendőnek, emberi okosság szerint talán nem is volna jó. A tökéletes jómód a nemzeteket is, mint az egyeseket lassan demoralizálja. Nagyon rossz módról pedig nem számolhatunk be, ha van bennünk igazságos lélek. Küzdelemre születtünk és amíg a küzdelem nem hiábavaló, akárki akármit is mondjon, „boldog a magyar.“ Pedig a mi küzdelmünk nem hiábavaló, mert íme, az 1900-dik esztendő is a haladásnak és megerősödésnek egyik esztendeje volt. Az összehasonlítások adják meg az igazi mértéket. Éhez is, mint minden máshoz. Az emberi élet és emberi sors csupa viszonylagosság. Aki abszolút igényekhez méri sorsát, akkor sem fogja magát boldognak tudni, ha tejbemézbe fúl és aranyban fürdik. Amiért az 1900-dik esztendőt — akár a XIX. század utolsó, akár a XX. század első esztendejének tiszteljük is, — amiért ezt az esztendőt rossz szóval illethetjük, igazán véve csakis a gazdasági helyzet megrosszabbodása. Ez a nehéz teher különben már előbbről való és bizonyosan nem is múlik el egyhamar. A bibliai hét sovány és hét kövér esztendő példaképe nem mese. 1897-dik évig egész Európa bőgőnek nézte az eget. A gazdasági föllendülés, az alkotás, a vállalkozás, az építés és a remény szinte mértéktelen volt. Európa valóságos árfolyam-orgiákban tobzódott. Attól lehetett félni, hogy ez paroxizmussá válik és akkor egy nagy összeomlásban fog végződni, amilyen az 1873-dik évi krach volt. A visszaesés miatt szenvedünk és fogunk is szenvedni még jó darabig, mivel a hét sovány esztendőben élünk. De a visszaesés jobb a bukásnál. A gazdasági depresszió pusztító viharok nélkül állott be s a nemzet háztartásának ideje volt rá, hogy a szűkösebb viszonyokhoz alkalmazkodjék. És ami fő, az alkotások, mindenekfölött pedig a nagy építések és beruházások mégis csak itt vannak készen. Nagy úri módra épült házban, fényes bútorok között igaz, hogy keserves dideregni , de még sokkal keservesebb odakint az utcán. Mivel a bekövetkezett szűkös időket nagyobb romlás nélkül álljuk, ha elmúlnak, gyorsan vissza fogjuk nyerni rugalmasságunkat és nem fogunk többé dideregni. De ez az áldott magyar föld óriási termő erővel bír, már sokszor megmutatta! Nincs tehát okunk szitkozódni az elmúlt esztendőre. Az állampolgár, a család, a földműves, az iparos, a kereskedő, az állam és az egész nemzet olybá veheti a nyomasztó gazdasági viszonyokat, mint fékét a túlzásoknak, kijózanítóját a szertelenségeknek, megváltását a katasztrófának és közvetítőt a gazdag és szegény ember közt. A nehéz megélhetési viszonyoknak megvan az a hatásuk is, hogy a vagyonos osztályok jóindulatát a vagyontalanok felé fordítják és közreműködnek a vagyon aránylagosabb megoszlására. Ezt egyszerűen ki kell állani becsülettel, mint mindent, ami a dolgok természetes rendjével jár. És tudni kell, hogy ez nem a magyar nemzet külön, speciális csapása, hanem az egész műveit világrészre kiterjedő múló nyomás, ami ellen küzdeni kell is, lehet is. Ami egészséges élet van valamely nemzetben, az nem pusztul el tőle; a beteg életek eltűnése pedig utóvégre is könnyebbülés a társadalmi rendre való nézve. Azonban minden más téren erősbödött és konszolidálódott a magyar nemzeti élet az 1900-dik esztendőben. Hogy ezt fölismerjük, Asztriával kell magunkat összemérnünk. Az ottani politikai dekompozíció a mi alkotmányos életünk és mindjobban megerősödő nemzeti öntudatunk mellé állítva, szinte fölemeli a magyar szíveket. Nem kívánunk rosszat azoknak, akik történeti sors, alkotmányos rend és hatalmi érdek által vannak velünk összefűzve. De a mi politikai erőnket az ő gyöngülésüknek ellenképe mutatja meg igazán. Láttuk az 1900. évben is, hogy a magyar nemzet mennyi öntudattal ragaszkodott önállóságához és alkotmányos intézményeihez és mint haladt előre minden vonalon az a hatalmas gondolat, hogy önállóan fejtsük ki állami intézményeinket a jövő eshetőségeivel szemben. Mintha a nemzet előre érezné, hogy Ausztria-Magyarországban a hatalom föntartásának nagy feladata reá fog átszállani és a történeti fejlődés horrenciós árak mind rézpénzre szólnak ! Nem a gazdagságot jelenti a húszforintos búza, hanem a rézpénztorlódást. A fonatost, perecet áruló kofák, megtudva, hogy a kuruckapitány a hazakerült zárai vitézek számára szedi az élelmet, most már fizetést sem kérnek, ingyen kötik rá a portékájukat. Az öreg Balázsnak a két karjára akasztják, a nyakába fűzik népszerű süteményeik koszorúit, a hentesek kalbászok, hurkák tekercseit erőszakolják rá. (Áldott jó nép ám ez, ha valaki rátalál a szive nyitjára.) A vén kuruc győzi cepelni. — No hát nagyasszony, kegyelmed nem ad abból a ma öletett disznójából egy pár szál hurkát, kalbászt a kuruc vitézeknek ? — noszogatja Kőmüvesné asszonyomat a jobbik szomszédnéja. — Én nálam? Disznóölés ? Van hét esztendeje, hogy hírét sem hallottam. Nincs az én kamrámban annyi zsiradék sem, amennyitől egy légy megnyalja a lábát. Itten kukuljak meg, ha hat nap óta haricska-puliszkánál egyéb főtt a fazekamban. Tüskés disznók nőjenek a hasamban, ha manapság egy falat volt a számban. Jaj ! Megyek, ezt el kell mondanom a nagyfejűeknek. El is futott azonnal a sátorából, a nagyfejűekhez. Így tiszteli a népaek az előkelőségeket akik a városban a többiek felett dominálnak. Egetvívó asszony szív. Történelmi regény. 6 Irta: Jókai líler. ■— Nem jöhettem elébb, mert disznót ölettem : harmadfél mázsás volt. Magamnak ott kellett lennem a hurkaabálásnál, meg a sonkabepácolásnál; a hájat is ki kellett sütnöm ; két tele tetéz vendely tepertyű maradt; alig várom a vásár végét, szaladok haza boszorkány-pogácsát sütni. — No hát hány főkötő kelt el délig?— Egy sem! — Óh te mafla ! te nyúlszájú! — Rajta ültél a nyelveden? — Nem tudtál beszélni? — Mind elfogták a vevőket a görög debellái? — Ott tán ingyen adják. — Könnyű neki, a Semiramisnak, aki otthon készítteti a csipkét, az antallást, a tintákot, szegényleányok véres verítékével! Feleáron adhat mindent —a jöttment, — mint az igazi tősgyökeres civa !— Aztán élhessen meg valaki ebben a cudar Debrecenben! — Óh én édes Istenkém, micsoda paradicsom volt a város, amig a görögök ide nem kerültek, hogy a Dáthán és Abirám pokla nyíljon meg alattuk. — Azóta lettünk koldussá mind falustól. — Most meg ezek az átkozott kurucok! — A befaló falást is kiveszik a szánkból. Ahol kószál egy ni! A vén , Balázs ! S hogy ez még most is él! Végigkóstolgatja a sajtosok brinzás Lödönjeit. — Olyan éhenkórász, mint a gazdája. — A hátát veri a csákója, így foly ez tovább, mint esős időben az eresz; de nagyhamar elvonja a figyelmet az ékesen szóló asszonyságtól a kenyeres sátorban támadó mozgalom, mely onnan tovább terjed a szalonnások sorába, aztán a sajtárusok közé. Egy fiatal délceg kuruckapitány vásárolja össze az élelmi cikkeket. A vén huszárnak most már csak az a dolga, hogy a taligásokat rendelje oda, felrakni a megvett holmit a saraglyába. A fiatal kapitány még a szénás szekerek közé is elvegye, s azokból kiszakíttat egy párt, no meg aztán valami harminc fekete báránybőr süveget a szűcsöknél; ez kell a most toborzott gyülevésznek. Gyorsan megy az alba. • Mennyit összevásárol a bitang, pedig nem is látom, hol jön utána a szekér a vasládával, akiben a libertás van. (A fejedelem biztosai rézpénzzel fizettek.) Nagy volt aztán a megrökönyödés, mikor azt látta a populé, hogy a vásárló kapitány a vásárbiró sátora elé járul s a tarsolyából aranyat markol ki, azzal fizet. Nosza fölriad erre az egész sokadalom. Mind odatódulnak. Rég volt az, amikor Debrecenben eleven aranyat láttak a piacon. Most már lefelé licitálnak. „Én ennyiért adom! Én még alább adom“! (Hisz a A Pesti Hírlap mai száma 32 gidal.