Pesti Hírlap, 1901. május (23. évfolyam, 119-147. szám)
1901-05-11 / 128. szám
1901. május 11., szombat. PESTI HÍRLAP 15 REGÉNY-CSARNOK. A besztercei diákok. — Básta korabeli regény. — 40 Irta: Werner Gyula. Hofgräf Fridánál volt. Fárasztó munka után itt pihent meg, a világos, fehérfüggönyös leányszobában. Ahogy a küszöböt átlépte, lefoszladozott róla minden harciasság. A tornyok és bástyák, a megerősített falak, az ellenség fedett hadállása és alattomos tervei, — mindez a gond, — mint egy csapat kövér fürj, nehézkes repüléssel kiszállott a fejéből. Dicsőségre, halálra nem gondolt. Arra se: őrzik-e jól a kapukat. S a kemény ostromot a polgárság únja-e már? Frida lépést csinált a sebesültek számára, a háborúról mégsem beszélgettek. Ma kivételesen Hofgrat olyasmiről beszélt, ami a háborúval összeköttetésben állott. — Mit üzen Amendnek ? kérdezte, kételkedő hangon. Frida felnézett a munkájáról, a nézése olyan volt mint a templom torony ablaka, mikor egy csapat szelíd hófehér galamb kiröppen rajta . . . Ugye csodálkozik ? Holnap látni fogom az én tiszteletre méltó barátomat. S igy átadhatom, ha valamit üzen. — Haza jön? — Nem, én készülök hozzá . . . — A Básta táborába? . . . Megijedt. Előre hajolva, figyelmesen nézte Palit: micsoda vakmerőségen töri a fejét? Hofgräf csillapította. — Ne féljen szivecském ... Ez a háború az én tisztító tüzem , tisztán kerül ki belőle a becsületem. Másoknak, meglehet, szomorúság és aggodalom forrása az ostrom; nekem újjászületésem . . . Ebben a harcban kell magát, — — mint a lovagnak az első pár arany sarkantyút, — kiérdemelnem . . . Frida mosolygott. Ne mondd azt, hogy ki kell érdemelned. Te hős vagy, büszkesége és reménysége a polgárságnak. Most már apám is bevallja. Én pedig csak leány . . . Egy szál virág, millió szál virág között. . . Kell is engem kiérdemelned . . . Leszakítasz, — azzal vége. Jól ismerte már a vőlegénye természetét. Nem igyekezett kicsalni titkát . . . Hogy minek megy Básta táborába, mi módon jut oda, s hogy jön vissza, mindezt nem kérdezte meg. A szivét azonban aggodalom gyötörte, könye csendesen folyt le arcán . . . Korniss a főkapunál állott őrségen. Ezt a kaput a Vitéz Miklós népe őrizte. Hideg téli éjszaka volt. Reggel felé az idő megenyhült, esett a hó. Ellepte a házfedelet, az utcákat, a várfalakat, az ágyukat, a járókelő embereket. De tele lett vele az egész síkság. Ragyogó fehéren terült el a völgy, a város és Básta tábora között, megnehezítve az ostromló sereg minden mozdulatát. Még a kiállított őrszemek is tisztán meglátszottak a bástyák ablakából, mint mikor fekete legyek mászkálnak a fehér falon. Hát még a nagyobb tömegek mozdulata! Korniss unatkozott. Az ostrom is, a védelem is óvatos volt, szinte félénk. Vakmerő hadi kalandra nem nyílt alkalom, hanem teltek a napok, s egyik olyan volt mint a másik. Nagy távolságból egymásra lövöldöztek. Egymáshoz átkiabáltak. A kiküldött őrjáratok itt-ott összetűztek , három-négy ember meghalt, vagy fogságba esett. Néha a székely lovasok lesbe állottak és fürgén meglepték és elvették a Básta ökörszállitmányát. Azután napokig csendes volt minden. A vallonok éheztek, a városbeliek vigan voltak. .. Az is megtörtént, hogy a sötétség oltalma alatt a császáriaknak sikerült egy ágyút közelebb csempészni, sánccal és földhányással megerősíteni. Mikor azután kivilágosodott, a harmadik vagy a negyedik lövésük az utcára esett, lyukat ütött valamelyik polgárház falában. Egy kis ijedelem, óbégatás, egy kis füst, megrémült emberek szaladgálása: ez volt minden. Néhány jólirányzott ágyulövés leszerelte vagy visszavonulásra kényszerítette a Básta „ugató kutyáját“ ahogy az ágyúját elnevezték . . . Ezt az életet Korniss unta, nagyon unta. Ebben a lelki állapotban tette Hotgräf a vállára a kezét. — Jó reggelt Miklós . . . Látom az arcodról, hogy a legjobb pillanatban teszek neked ajánlatot. — Ajánlatot? . . . Inkább én teszek neked . . . Kössük meg a békét vagy a fegyverszünetet, s menjünk haza. Vessünk véget a hadviselésnek. Talán a békében kevesebbet unatkozunk, mint ebben a béka-egér hadviselésben. Most értem csak, még unalmas lehetett Trója ostroma amely tiz évig tartott. Nem csodálom, ha a „szőrős mellű“ adások a feleségeikhez haza kívánkoztak . . . Hofgräf karon fogta barátját, fel és alá járt vele a hóesésben. Amiről beszélgettek, Kornisst az a dolog szokatlanul érdekelte. Valami kaland volt bizonyára, esztelen, vakmerő, tele veszedelemmel, mert szeme fénylett, és örömében Palit megölelte. Egy óra múlva tizenkét vállon botorkált a hóban, két összekötözött hadifoglyot kísérve. A vallonokon gömbölyű vassisak volt, széles, lehajtott gallér, kurta bőrkabát, ujjatlan téli felső. Bő bugyogójukon négy sor paszománt, a lábukon magas szárú, bivalybőr csizma. Hosszú, egyenes német kard lógott a derekukon, jobb oldalukon a lőporszaru fittyegett, meg a golyótartó bőrzacskó. Az övükön másfél öl hosszú gyújtó zsinór volt áthúzva. Muskétájukat a bal vállukon hordták. Jobb kezükben két ágú villa volt. Ha lőni kellett, először e villát a földbe szúrták, azután a puskájuk csövét ráfektették, úgy sütötték el. A vallonok vezetője régi ismerősünk, a Hanz foglya. A legényei egytől-egyig szőke hoszszú szászok, köztük van maga Hanz is, aki ugyan bízik az újdonsült barátjában, de azért a szemét le nem veszi róla. Feltette magában, hogy golyót röpít az agyába abban a percben, amikor árulásra gondol. A két fogoly, Hofgräf és Korniss volt, csakhogy öltözetet cseréltek. Korniss bújt bele a Hofgräf ruhájába. Egy óra hosszat kutyagoltak a hóban, amíg elérték az előőrsöket. Básta kiállított őrszemei nem is kérdezték tőlük a jelszót. Szónélkül bebocsátották őket, mikor látták, hogy vallonok, és hogy foglyokat hoznak. Básta tábora völgyben feküdt, csak az ágyúi voltak elsáncolva a dombokon. Mintha a havat telerakták volna cukorsüveggel, a katonák hegyes, alacsony sátraitól nyüzsgött a síkság. E sátrakon ki és bejártak a katonák, legtöbben fegyvertelenül, s bár dermesztő hideg volt, nyitott kabáttal, némelyek ingujjban. Egy helyen, kecskelábú asztalnál, a napi zsoldot fizették. Alabárdos altisztek állottak a kapitány háta megött, aki szalmából font tábori széken ült. Az asztal görnyedezett a sok ezüst és rézpénz súlyától. Egy káplár, gyűrődött, zsíros papírlapról olvasta a neveket. A névsort még a háború kitörésekor állították össze. Sohase húzták ki belőle a halottakat és az eltűnteket. Az intendáns mindenik részére kiutalta a zsoldot, mintha még mindig borra, kártyára és leányra kellene nekik. Pedig szegények, hol négyszál deszka közé szorítva, hol meszes gödörbe belehajítva, hol meg temetetlenül rohadva a gabonatáblákon, csendes emberekké váltak régtől fogva. A halottak és eltűntek zsoldját a kapitány úr dugta zsebre. Ily módon évenként milliókkal károsodott a kincstár, de szemet hánytak rá, mint sok más visszaélésre. A soldateszka volt az úr. Minden csak érte s neki virágzott. Vagyon, jólét, a polgárok munkája, a földművelő verítéke, az állam intézményei, a törvény ereje és oltalma, sőt, talán maga a király . . . Mindez a katonák kedvéért volt, s nem megfordítva. Zsoldosztogatáshoz a csapatok századonként vonultak ki. Elől feszítettek a tisztek, oldalt kullogtak a dobosok, középen repkedett a kibontott hadi zászló. Négy sor muskétás után négy sor lándzsás gyalogos következett. Hosszú dárdájukkal ők fogták föl az ellenséges lovasság rohamát, hogy ide engedjenek a muskétásoknak, újra megtölteni a kilőtt fegyverüket. A kis vallon-csapat akadály nélkül ment a maga útján. A vezetőjét, Hanzot, sokan megismerték. Köszöntek neki és barátságosan reá kiabáltak. Egy arcizma sem mozdult meg. Nem köszönt vissza s nem állott szóba senkivel. Azt akarta tudtul adni az ismerőseinek e méltóságteljes és kifürkészhetetlen magaviseletével, hogy magasabb szolgálatban áll, hogy ragyogó ércsisakja alatt, együgyü kobakjában, fontos katonai és állami titkok rejlenek. Korniss és Hofgräf figyelmesen megnéztek mindent. Egy nagy fánál mentek el. Borzadva tekintettek föl rá mindannyian. Három nagy ága tele volt akasztott emberekkel. A legtöbb hulla mezítláb volt, mert nekik már mindegy, az élőknek pedig jól esik a meleg csizma. Ezért húzgálták le róluk a lábbelit, a kabátot, némelyikről a puszta inget is. A vallonoknak öltözött besztercei polgárok hátán végigfutott a rémület. Bástának vaskeze van és most a körme közé kerültek. Csak a két fogoly maradt nyugodt, sőt vidám. A veszély Kornissnak csak szórakozás volt, Hofgräfnek küszöb, amelyet át kell lépni, hogy behatoljon Básta gonosz és véres terveibe. Hanz volt köztük a legizgatottabb. A gyújtó zsinórja mind a két végén égett, a muskétája föl volt porozva. El volt szánva az első gyanús jelre boszút állam az áruló vallonon. Attól a szörnyű fától száz lépésre, amelyen az akasztott emberek a szélben táncra kerekedtek, hat öt magas facölöp volt beásva a földbe. Olyan volt, mint az akasztófa, de felül horog helyett csigára járt. A csigán kötél futottvégig. Az egyik véget két katona húzta, a másik végén hátrakötött kezénél fogva egy hajdú lógott. , Lógott, mert a földet csak lábújhegygyel érintette. Addig húzták fölfelé, míg feje a csigába be nem ütődött. Akkor újra leeresztették. Ezt az eljárást ötször-hatszor ismételték. Az elitélt hajdú ordított fájdalmában. A kenderkötél mélyen belevágódott az eleven húsba. Ha kificamodott karokkal, kifordult kulcscsonttal lekerül a csigáról, élete végéig megemlegeti a Básta kegyetlen igazságszolgáltatását.A furcsa faalkotmányt katonák fogták körült. Muskétások vállra tett fegyverrel; egy csapat lándzsás, hosszúnyelű lándzsájának nekitámaszkodva; tisztelt lóháton, kiváncsi asszonyok, azután az elitélt bajtársai, feketére sült, marcona, fegyvertelen hajdúság. S még valaki, akinek láttára Hofgräf összerezzent. Amend volt, sápadt, Cassius arcának temetési pompájában. Ott állott a dobos és kürtös oldalán. Sárga, epés arcát el nem fordította volna az elítéltről. — Ő miatta büntetik meg a katonát. Mint az elvágott nyakú csirkének, nézd, mily vadul forognak a szemei. S az a sok pogány hajdú egytől-egyig Amendet nézi. Még meggyűlik velük a baja . . . Illanjunk el innen, ha észre vesz bennünket, a játékot elvesztettük. Bármily halkan súgta Pali e megjegyzést a társának, Hanz meghallotta. Szorosabban megmarkolta a puskája agyát. De Amend nem látta őket. Mintha meg volna igézve, nem tudta levenni a szemét jajgató áldozatáról. A hajdúk zúgtak, tekintetük haragtól szikrázott. Amend mintha megérezné gyűlöletüket, megvetően, hidegen végigpillantott rajtuk. Azután szeme újra összekapcsolódott a megkínzott elhomályosodó tekintetével. Mintha e szemgolyóból balvégzete meredne reá . . . XXXIII. Zsigmond, mint a nádszál, újra hajladozott. Féltette Besztercét, amely nehéz időkben is megmaradt iránta hűségben. Bogátit, a korlátnokát, elküldte a Básta táborába alkudozni. Arra akarta rávenni a felingerelt ezreddobost, hogy vonuljon el az ostromolt város alól. Ennek fejében ő a császárral, régi szövetségesével méltányos békét köt. Básta hitegette Bogátit. Az volt a szándéka, hogy alkudozik vele, s azalatt egy merész és váratlan támadással Besztercét elfoglalja. Mert el akarta foglalni a szász várost minden áron. Nemcsak azért, hogy lehűtse olasz vérének lángoló boszúszomját, de azért is, mert fösvény, kapzsi volt, s mert kincsekről álmodozott, amelyekkel a jómódú városban megtölthetné feneketlen zsebeit. A Bogáti titkos alkudozásának híre Hofgräfet megriasztotta. Attól tartott, hogy a ravasz olasz túljár a becsületes Bogáti Menyhért eszén, s Beszterce sorsáról, — Beszterce tudta és beleegyezése nélkül, — határoznak. (Folyt. köz.)