Pesti Hírlap, 1901. május (23. évfolyam, 119-147. szám)
1901-05-26 / 143. szám
1901. május 26., vasárnap. PESTI HIELAP 33 R£6ÉNY-<5SARIÍ0R. Szigurd Eckdal menyasszonya. Regény. Irta: Vass Richard. I. Mint a vihar, zúgott végig egész Skandinávián . — Szigurd Eckdal indúl az északi sarkra! A nagy kikötővárosokban ugyanaz a lelkesedés tombolt, mint az ország belsejében fekvő magányos majorokban, vagy a tengerrmelléki fensíkokon és sivár sziklatetőkön. Nem volt egyetlen egy fjord, egyetlen egy halászkunyhó sem, ahova el ne jutott volna a hír, mely mindenkit egyformán izgatott: — Szigurd Eckdal indul az északi sarkra! Már évek óta, minden skandináv ismerte ezt a nevet. Szigurd Eckdal neve ép oly varázszsal csengett-bongott, mint a Björnsoné vagy az Ibsené. És a név varázsa szállt, repült kifelé Skandináviából, egyre messzebb és messzebb, míg végre egész Európa megismerte Szigurd Eckdal nevét és várakozva figyelt, ha fölcsendült. Az erő, a diadal akkordja harsogott ebben a névben . . . És „Szigurd Eckdal északsarki útjá“-ról is sokat beszéltek már Skandináviában. Évek óta, szakadatlanul, soha bele nem fáradva tárgyalták az újságok, szó esett róla minden társaságban, minden egyesületben, minden szalonban; mindenütt beszéltek róla, ahol csak két skandináv összejött, — ezek az erős férfiak, akik ép annyit törődtek óceántól körülzúgott sziklás, vad hazájuk dicsőségével, mint nejük és gyermekeik jólétével, boldogságával. Még maga a nép, a tömeg is megtagadta a skandináv hagyományokat, és nem szakadt két, ellenséges pártra , mert a vállalkozás eszméje oly új, oly vakmerő, szinte démoni volt, hogy a csodálat, az álmélkodás elejét vette minden pártoskodásnak. — Szigurd Eckdal léghajón akart az északi sarkra jutni. Kivihető-e ez a terv ? Hogy a vállalkozás lehetőségét megvitassák, arra elég idő lesz később is, mikor Szigurd Eckdal már útban lesz. Most elég volt arról beszélni, hogy a tervet meg akarja valósítani. A tömegnek már maga ez az akarat is a tett látszatával imponált. n. Aki látta, ismerte Szigurd Eckdalt, hitt akarata erejében; hinnie kellett, akár akarta, akár sem. Az egész ember a hajlíthatatlan vasakarat megtestesülése volt. Már a megjelenésével, a tartásával is szinte ezt mondta a tömegnek: — „Nézzetek meg engem, engem semmi sem tör össze. Én vasból és acélból vagyok. Előttem nincs akadály. Én minden akadályon diadalmaskodom . . .“ Derült arcának minden vonásáról lenutt hatalmas akaratereje, s aki ránézett, elfeledte, hogy ez az arc egy fiatal emberé, aki még semmit sem „tett“, valamint az sem jutott eszébe senkinek, hogy szép-e ez az arc vagy sem? — Milyen hát Szigurd Eckdal ? — kérdezték ezeren, meg ezeren. A kérdezett pedig, aki látta, ismerte őt, habozott s aztán körülbelül igy felelt: — Olyan férfi, aki tudja, hogy mit akar és véghez is viszi, amit akar. Úgy van. Szigurd Eckdal véghez is viszi. Sűrű, kender-szőke haja hatalmas sörényként fedte fejét, melyet büszkén magasra tartott, mint a diadalmas vezér, — mint egy igazi „Szigurd“. Mikor a fejét, szokása szerint, hátra vetette és megrázta sörényét, hasonlított az északi mondák fiatal óriásaihoz. Széles vágású, nyitott, tengerzöld szemei a legcsekélyebb fölindulásra is villogtak és mindent megláttak, a legcsekélyebb dolgot, részletet is. Mindent észre vett és mindent élesen szemügyre vett, szinte „átfúrt“ tekintetével, ahogy mondani szokták. S amit egyszer megnézett, megismert, azt jól megismerte. Tekintetében semmi sem volt a rajongó, a fanatikus lelkesedéséből; a kutató alapos tekintete volt ez, az isten kegyelméből való kutatóé. Hgen mély, világosan látó tekintetük csak a nagy föltalálóknak, filozófusoknak, doktoroknak lehetett. * * * Szigurd Eckdal már gyermekkora óta ezzel a ragyogó, nyílt tekintettel nézett a világba. Már akkor meg volt szemeinek ez a foszforeszkáló ragyogása, mikor, mint kis fiúcska, a fjord partjain állt, a városon túl, ahol hajósok és halászok laktak, ahol apja elöljáró volt. S akármerre nézett a kis Szigurd, mindenütt csak a fjordot és a tengert látta. A hosszú, egészen fából épült ház minden ablakából csak az alant hullámzó, végtelen óceánt látta, mely odáig nyúlt a meredek sziklafal aljáig, mint valami király roppant birodalma. Mikor reggel ágyában fölébredt s kissé fölülve kitekintett, látta a vizek messze térségét; s este, mielőtt elaludt, hallotta a habok édes morajlását, a hullámzó óceán mámoritó dalát, mely tündéri szép álmokba ringatta őt. Hogy minél többet lásson a tengerből, a derült nyári napokon fölmászott a meredek szirtekre , vagy megkérte valamelyik juhászt, addig könyörgött neki, míg elvitte őt is a magasan fekvő hegyi legelőkre, ahol gazdag apjának nyájai legelésztek. A kis Szigurd aztán órákig és órákig elálldogált a meredek parton és tágra nyilt, ragyogó szemekkel bámult bele a lábai alatt háborgó végtelenségbe. Látta a madarakat libegni a tenger fölött, a gyorsröptű sirályokat s a méltóságos halászsasokat. Keringve szálltak egyre fölebb, ragyogó, fehér szárnyakon, könnyedén, biztosan, szabadon a nap felé, míg végkép eltűntek a fellegek mögött. Aki versenyt szállhatna velük, föl a magasba, túl a tengeren. Hatalmas vágyódás ébredt az ifjúi lélekben ; nőtt, egyre nőtt, míg végre szárnyakat kapott. S ez a vágy már a gyermek akaratát is megacélozta ; megerősítette azt az akaratot, hogy amit lelke oly szenvedélyesen óhajtott, megvalósítsa, ha majd a gyermek férfiúvá sarjadt,ni. A gyermekből ifjú lett, aki ragyogó szemeit mindig állandóan arra a célra függesztette, amit óhajtott és elérni akart. Ennek az erős akaratnak delejes hatása alatt fejlődött ki az egész ember. Szigurd Eckdal évről-évre jobban megerősödött vágyaiban, akaratában s ennek megfelelően alakja, megjelenése, arca egyre határozottabban tükrözte rendíthetetlen akaratát, lelki erejét, diadala biztos reményét. Egész valója az uralkodás, a hatalom, a parancsolás megtestesülése volt. Emberek és körülmények kitértek útjából, meghajoltak előtte. Az embereket ellenállhatatlanul magával ragadta, ha akarta, a körülményeken pedig zsarnok módjára uralkodott. Maga szabta meg élete sorát, apja akaratával szemben, pedig apja is határozott, erős akaratú férfi volt. De minél több nehézség, akadály halmozódott útjába, Szigurd annál könynyebben, gyorsabban diadalmaskodott. Természeténél fogva a harcra, küzdelemre született. Mikor Krisztiániában tanult, éjjel-nappal el tudott üldögélni a térkép mellett. Tekintete, mely megmérte a Földet, ilyenkor fönséges lett, úgy tetszett, mintha megláthatná azt is, ami nem látható, mintha tekintete befúródnék a végtelenbe is. Úgy látszott, hogy a célját keresi, s úgy látszott, hogy meg is találja . . . S mikor rátalált, mindjárt magának is tartotta , mert, amit egyszer megragadott, azt soha többé el nem eresztette. A szünidők alatt nagy utakat tett gyalog hazája legészakibb vidékein. Majd hónapokig élt abban a szörnyű, iszonyatos természetben, mely az embereket, „a teremtés urait“ oly gyakran megtöri, leigázza, de ez a természet rokon volt vele. Bejárta a mély hegy-szakadékokat, fölkúszott a meredek sziklák gerinceire, végigkóborolta az örökös hó és jég hazáját, a magas fensik sivár hómezőit, a jéggel födött fjordokat, tengerszemeket. Egyedül, egészen egyedül kóborolt mindenfelé, mert a hozzá hasonlók szeretik a magányt. Senkinek sem engedte meg, hogy közel férkőzzék hozzá, bár sokan közeledtek hozzá. Egyedül akart lenni, mint büszke hazájának legmagasabb szirtje, mely a többieket mind meghaladja és hírben, dicsőségben egygyel sem osztozik. Csak a levegőt, a felhőket, a napot akarta társainak; ezeket, meg a vihar szörnyű hatalmasságait. Barátja meg csak egy volt; a legbüszkébb, a leghatalmasabb, a legféktelenebb, a tenger. Számtalan átvirrasztott éjszakán, sok, magános kóborolása közt addig érlelte, alakította, gyúrta vágyait és akaratát, míg végre megérett, kiforrt és megszületett belőle az ő világa. S ez az ő világa volt, mert saját maga teremtette meg. IV. Ekkor történt, hogy Szigurd Eckdal barátságot kötött. De mégsem jól mondtuk; ekkor történt, hogy Szigurd Eckdal megengedte valakinek, hogy a barátja lehessen. Ez a valaki, aki szerencsésebb volt a többieknél, Svend Hansen volt. Szegény bányász fia volt s valahol fönt északon született, még Tromson is túl, a sok fjord valamelyike mellett. Hogy tanulhasson, éveken át kellett szenvednie, nyomorognia. Éhezett is. De inkább meghalt volna, — akár éhen is, — mintsem bárkinek is elárulja szörnyű szegénységét. Erős lelkű, csöndes, magába vonuló ifjú volt; annyira csöndes, hogy alig vették észre. S ha néha véletlenül észrevették, mindjárt el is feledték megint és senkinek sem jutott eszébe, hogy mély érzésű, erős lelkű ifjú. Maga az egész ember, — úgy külsőre, — nagyon jelentéktelen volt. Svend Hansen ellentéte volt a hatalmas, erőtől duzzadó Szigurd Eckdalnak; nagyobb ellentétet képzelni sem lehetett; talán csak a lelkük mélyében honoló magánosságban, egyedüllétben hasonlítottak egymáshoz, de még ebben is nagy volt a különbség kettőjük közt: Szigurd Eckdal akart elzárkózni a világ elől, Svend Hansen pedig el is zárkózott. Sőt valószínűleg azt sem tudta volna, hogyan lépjen ki zárkózottságából. Külsejükben sem hasonlítottak egymáshoz. Svend alacsony, sovány, parasztos volt, arca sápadt, szinte szürke, haja fakó és bozontos, mélyen fekvő, sárga szemei aprók, szóval egészen eltörpült Szigurd Eckdal ideális férfi szépsége mellett. Nem is volt rajta semmi különös. Csak az, aki véletlenül sokáig, nagyon sokáig és mélyen nézett Svend Hansen farkasszemeibe, csak az fedözhetett föl valamit, s bizonyára nagy álmélkodással, a jelentéktelen fiatalember szemeiben olyan valamit, ami csaknem,csaknem fölért Szigurd Eckdal ragyogó tekintetével. De senki sem tartotta érdemesnek, hogy sokáig és mélyen tekintsen Svend Hansen szemeibe, amelyek különben is mindjárt másfelé fordultak volna De Szigurd Eckdal megtette egyszer, s amint átható vizsga tekintetével belenézett ezekbe a rögtön lesütött szemekbe, fölfedezett bennök valamit, ami meglepte, érdekelte. Olyan erős, elszánt akarat sugárzott ki belőlük, mely az övéhez hasonlított. Csakhogy ez a lelkierő Svend Hansenben nyugodtabb volt, és mélyebben feküdt, mintha szorongva zárta volna belseje legmélyebb rejtekébe, örvényébe. Mind a ketten ugyanazt a tudományt tanulták ; egy aulába jártak, ugyan azokat a professzorokat hallgatták, ugyan az volt a céljuk is, melyre mindenikük makacs, elszánt akarattal törekedett. Hogy Szigurd Eckdalnak magasztos célja van, hogy fenséges eszme megvalósítására igyekszik, azt mindenki tudta, aki csak ismerte , hogy Svend Hansen volt-e valaki, s hogy van-e célja, azzal meg épen senki sem törődött. A két, egymástól annyira különböző, s mégis oly sokban hasonló fiatalember sokáig úgy járt egymás mellett, mint idegen. De mindenik megfigyelte a másikat, titokban, hogy senki észre ne vegye. Egyszerre aztán egy váratlan esemény összehozta őket. Szilurd, amint későn este a városban barangolt, egy csődülethez ért. Megkérdezte, hogy mi történt; megmondták neki: egy fiatalember eszméletlenül összerogyott az utcán. Hogy meghalt-e, senki sem tudta; talán szívszélhüdés érte — mondogatták. Szigurd közelebb ment, hogy hátha segíthetne rajta s rögtön megismerte az ájultat: Svend Hansen volt. (Folyt. köv.)