Pesti Hírlap, 1901. május (23. évfolyam, 119-147. szám)

1901-05-26 / 143. szám

1901. május 26., vasárnap. PESTI HIELAP 33 R£6ÉNY-<5SARIÍ0R. Szigurd Eckdal menyasszonya. Regény. Irta: Vass Richard. I. Mint a vihar, zúgott végig egész Skandi­návián . — Szigurd Eckdal indúl az északi sarkra! A nagy kikötő­városokban ugyanaz a lel­kesedés tombolt, mint az ország belsejében fekvő magányos majorokban, vagy a tenger­­rmelléki fensíkokon és sivár szikla­tetőkön. Nem volt egyetlen egy fjord, egyetlen egy halász­kunyhó sem, ahova el ne jutott volna a hír, mely mindenkit egyformán izgatott: — Szigurd Eckdal indul az északi sarkra! Már évek óta, minden skandináv ismerte ezt a nevet. Szigurd Eckdal neve ép oly va­­rázszsal csengett-bongott, mint a Björnsoné vagy az Ibsené. És a név varázsa szállt, re­pült kifelé Skandináviából, egyre messzebb és messzebb, míg végre egész Európa megismerte Szigurd Eckdal nevét és várakozva figyelt, ha fölcsendült. Az erő, a diadal akkordja harsogott ebben a névben . .­ . És „Szigurd Eckdal északsarki útjá“-ról is sokat beszéltek már Skandináviában. Évek óta, szakadatlanul, soha bele nem fáradva tár­gyalták az újságok, szó esett róla minden tár­saságban, minden egyesületben, minden sza­­lonban; mindenütt beszéltek róla, ahol csak két skandináv összejött, — ezek az erős fér­fiak, akik ép annyit törődtek óceántól körül­­zúgott sziklás, vad hazájuk dicsőségével, mint nejük és gyermekeik jólétével, boldogságával. Még maga a nép, a tömeg is megtagadta a skandináv hagyományokat, és nem szakadt két, ellenséges pártra , mert a vállalkozás esz­­méje oly új, oly vakmerő, szinte démoni volt, hogy a csodálat, az álmélkodás elejét vette minden pártoskodásnak. — Szigurd Eckdal lég­hajón akart az északi sarkra jutni. Kivihető-e ez a terv ? Hogy a vállalkozás lehetőségét megvitassák, arra elég idő lesz ké­sőbb is, mikor Szigurd Eckdal már útban lesz. Most elég volt arról beszélni, hogy a tervet meg akarja valósítani. A tömegnek már maga ez az akarat is a tett látszatával imponált.­ n. Aki látta, ismerte Szigurd Eckdalt, hitt akarata erejében; hinnie kellett, akár akarta, akár sem. Az egész ember a hajlíthatatlan vas­akarat megtestesülése volt. Már a megjelenésé­vel, a tartásával is szinte ezt mondta a tömeg­nek: — „Nézzetek meg engem, engem semmi sem tör össze. Én vasból és acélból vagyok. Előttem nincs akadály. Én minden akadályon diadalmaskodom . . .“ Derült arcának minden vonásáról lenutt hatalmas akaratereje, s aki ránézett, elfeledte, hogy ez az arc egy fiatal emberé, aki még semmit sem „tett“, valamint az sem jutott eszébe senkinek, hogy szép-e ez az arc vagy sem? — Milyen hát Szigurd Eckdal ? — kérdez­ték ezeren, meg ezeren. A kérdezett pedig, aki látta, ismerte őt, habozott s aztán körülbelül igy felelt: — Olyan férfi, aki tudja, hogy mit akar és véghez is viszi, amit akar. Úgy van. Szigurd Eckdal véghez is viszi. Sűrű, kender-szőke haja hatalmas sör­ény­­ként fedte fejét, melyet büszkén magasra tar­tott, mint a diadalmas vezér, — mint egy igazi „Szigurd“. Mikor a fejét, szokása szerint, hátra vetette és megrázta sörényét, hasonlított az é­­szaki mondák fiatal óriásaihoz. Széles vágású, nyitott, tengerzöld szemei a legcsekélyebb föl­indulásra is villogtak és mindent megláttak, a legcsekélyebb dolgot, részletet is. Mindent észre vett és mindent élesen szemügyre vett, szinte „átfúrt“ tekintetével, ahogy mondani szokták. S amit egyszer megnézett, megismert, azt jól meg­ismerte. Tekintetében semmi sem volt a rajongó, a fanatikus lelkesedéséből; a kutató alapos te­kintete volt ez, az isten kegyelméből való kutatóé. Hgen mély, világosan látó tekintetük csak a nagy föltalálóknak, filozófusoknak, dokto­roknak lehetett. * * * Szigurd Eckdal már gyermekkora óta ez­zel a ragyogó, nyílt tekintettel nézett a világba. Már akkor meg volt szemeinek ez a foszforesz­­káló ragyogása, mikor, mint kis fiúcska, a fjord partjain állt, a városon túl, ahol hajósok és ha­lászok laktak, ahol apja elöljáró volt. S akár­merre nézett a kis Szigurd, mindenütt csak a fjordot és a tengert látta. A hosszú, egészen fából épült ház minden ablakából csak az alant hullámzó, végtelen óceánt látta, mely odáig nyúlt a meredek sziklafal aljáig, mint valami király roppant birodalma. Mikor reggel ágyában fölébredt s kissé fölülve kitekintett, látta a vizek messze térségét; s este, mielőtt elaludt, hallotta a habok édes morajlását, a hullámzó óceán mámoritó dalát, mely tündéri szép álmokba ringatta őt. Hogy minél többet lásson a tengerből, a derült nyári napokon fölmászott a meredek szirtekre , vagy megkérte valamelyik juhászt, ad­dig könyörgött neki, míg elvitte őt is a maga­san fekvő hegyi legelőkre, ahol gazdag apjának nyájai legelésztek. A kis Szigurd aztán órákig és órákig elálldogált a meredek parton és tágra nyilt, ragyogó szemekkel bámult bele a lábai alatt háborgó végtelenségbe. Látta a madarakat libegni a tenger fölött, a gyorsröptű sirályokat s a méltóságos halász­sasokat. Keringve száll­tak egyre fölebb, ragyogó, fehér szárnyakon, könnyedén, biztosan, szabadon a nap felé, míg végkép eltűntek a fellegek mögött. Aki versenyt szállhatna velük, föl a ma­gasba, túl a tengeren. Hatalmas vágyódás ébredt az ifjúi lélek­ben ; nőtt, egyre nőtt, míg végre szárnyakat kapott. S ez a vágy már a gyermek akaratát is megacélozta ; megerősítette azt az akaratot, hogy amit lelke oly szenvedélyesen óhajtott, megvalósítsa, ha majd a gyermek férfiúvá sarjadt,­ni. A gyermekből ifjú lett, aki ragyogó sze­meit mindig állandóan arra a célra függesztette, amit óhajtott és elérni akart. Ennek az erős akaratnak delejes hatása alatt fejlődött ki az egész ember. Szigurd Eckdal évről-évre jobban megerősödött vágyaiban, akaratában s ennek megfelelően alakja, megjelenése, arca egyre ha­tározottabban tükrözte rendíthetetlen akaratát, lelki erejét, diadala biztos reményét. Egész va­lója az uralkodás, a hatalom, a parancsolás megtestesülése volt. Emberek és körülmények ki­tértek útjából, meghajoltak előtte. Az embere­ket ellenállhatatlanul magával ragadta, ha akarta, a körülményeken pedig zsarnok módjára uralkodott. Maga szabta meg élete sorát, apja akara­­­tával szemben, pedig apja is határozott, erős akaratú férfi volt. De minél több nehézség, aka­dály halmozódott útjába, Szigurd annál köny­­nyebben, gyorsabban diadalmaskodott. Termé­szeténél fogva a harcra, küzdelemre született. Mikor Krisztiániában tanult, éjjel-nappal el tudott üldögélni a térkép mellett. Tekintete, mely megmérte a Földet, ilyenkor fönséges lett, úgy tetszett, mintha megláthatná azt is, ami nem látható, mintha tekintete befúródnék a vég­telenbe is. Úgy látszott, hogy a célját keresi, s úgy látszott, hogy meg is találja . . . S mikor rátalált, mindjárt magának is tar­totta , mert, amit egyszer megragadott, azt soha többé el nem eresztette. A szünidők alatt nagy utakat tett gyalog hazája legészakibb vidékein. Majd hónapo­kig élt abban a szörnyű, iszonyatos természet­ben, mely az embereket, „a teremtés urait“ oly gyakran megtöri, leigázza, de ez a termé­szet rokon volt vele. Bejárta a mély hegy-sza­kadékokat, fölkúszott a meredek sziklák gerin­ceire, végigkóborolta az örökös hó és jég ha­záját, a magas fensik sivár hómezőit, a jéggel födött fjordokat, tenger­szemeket. Egyedül, egészen egyedül kóborolt minden­felé, mert a hozzá hasonlók szeretik a magányt. Senkinek sem engedte meg, hogy közel férkőz­zék hozzá, bár sokan közeledtek hozzá. Egye­dül akart lenni, mint büszke hazájának legma­gasabb szirtje, mely a többieket mind megha­ladja és hírben, dicsőségben egygyel sem osz­tozik. Csak a levegőt, a felhőket, a napot akarta társainak; ezeket, meg a vihar ször­nyű hatalmasságait. Barátja meg csak egy volt; a legbüszkébb, a leghatalmasabb, a legféktele­nebb,­­ a tenger. Számtalan átvirrasztott éjszakán, sok, ma­gános kóborolása közt addig érlelte, alakí­totta, gyúrta vágyait és akaratát, míg végre megérett, kiforrt és megszületett belőle az ő világa. S ez az ő világa volt, mert saját maga te­remtette meg. IV. Ekkor történt, hogy Szigurd Eckdal barát­ságot kötött. De még­sem jól mondtuk; ekkor történt, hogy Szigurd Eckdal megengedte valakinek, hogy a barátja lehessen. Ez a valaki, aki szerencsésebb volt a töb­bieknél, Svend Hansen volt. Szegény bányász fia volt s valahol fönt északon született, még Tromson is túl, a sok fjord valamelyike mellett. Hogy tanulhasson, éveken át kellett szenvednie, nyomorognia. Éhezett is. De inkább meghalt volna, — akár éhen is, — mintsem bárkinek is elárulja szörnyű szegénységét. Erős lelkű, csöndes, magába vonuló ifjú volt; annyira csöndes, hogy alig vették észre. S ha néha véletlenül észrevették, mindjárt el is feledték megint és senkinek sem jutott eszébe, hogy mély érzésű, erős lelkű ifjú. Maga az egész ember, — úgy külsőre, — nagyon jelentékte­len volt. Svend Hansen ellentéte volt a hatal­mas, erőtől duzzadó Szigurd Eckdalnak; nagyobb ellentétet képzelni sem lehetett; talán csak a lelkük mélyében honoló magánosságban, egyedüllétben hasonlítottak egymáshoz, de még ebben is nagy volt a különbség kettőjük közt: Szigurd Eckdal akart elzárkózni a világ elől,­­ Svend Hansen pedig el is zárkózott. Sőt valószínűleg azt sem tudta volna, hogyan lépjen ki zárkózottságából. Külsejükben sem hasonlítottak egymáshoz. Svend alacsony, sovány, parasztos volt, arca sápadt, szinte szürke, haja fakó és bozontos, mélyen fekvő, sárga szemei aprók, szóval egé­szen eltörpült Szigurd Eckdal ideális férfi szép­sége mellett. Nem is volt rajta semmi különös. Csak az, aki véletlenül sokáig, nagyon sokáig és mélyen nézett Svend Hansen farkas­szemeibe, csak az fedözhetett föl valamit, s bizonyára nagy álmélkodással, a jelentéktelen fiatal­ember szemeiben olyan valamit, ami csaknem,­­­­csaknem fölért Szigurd Eckdal ragyogó tekinte­tével. De senki sem tartotta érdemesnek, hogy sokáig és mélyen tekintsen Svend Hansen sze­meibe, amelyek különben is mindjárt másfelé fordultak volna De Szigurd Eckdal megtette egyszer, s amint átható vizsga­ tekintetével belenézett ezekbe a rögtön lesütött szemekbe, fölfedezett bennök valamit, ami meglepte, érdekelte. Olyan erős, elszánt akarat sugárzott ki belőlük, mely az övé­hez hasonlított. Csakhogy ez a lelkierő Svend Hansenben nyugodtabb volt, és mélyebben fe­küdt, mintha szorongva zárta volna belseje leg­mélyebb rejtekébe, örvényébe. Mind a ketten ugyan­azt a tudományt ta­nulták ; egy aulába jártak, ugyan azokat a pro­fesszorokat hallgatták, ugyan az volt a céljuk is, melyre mindenikük makacs, elszánt akarat­tal törekedett. Hogy Szigurd Eckdalnak magasz­tos célja van, hogy fenséges eszme megvalósítá­sára igyekszik, azt mindenki tudta, aki csak ismerte , hogy Svend Hansen volt-e valaki, s hogy van-e célja, azzal meg épen senki sem törődött. A két, egymástól annyira különböző, s mégis oly sokban hasonló fiatal­ember sokáig úgy járt egymás mellett, mint idegen. De mindenik megfigyelte a másikat, titokban, hogy senki észre ne vegye. Egyszerre aztán egy váratlan esemény összehozta őket. Szilurd, amint későn este a városban ba­rangolt, egy csődülethez ért. Megkérdezte, hogy mi történt; megmondták neki: egy fiatal­ember eszméletlenül összerogyott az utcán. Hogy meg­halt-e, senki sem tudta; talán szívszélhüdés érte — mondogatták. Szigurd közelebb ment, hogy hátha segíthetne rajta s rögtön megismerte az ájultat: Svend Hansen volt. (Folyt. köv.)

Next