Pesti Hírlap, 1901. június (23. évfolyam, 148-177. szám)

1901-06-01 / 148. szám

í­­i­ íf MÚ ö X i ü 1 ií JU A. £? XJ\j±, JUíiULS i,5 bZüuiDcU. zó iaz ütközeteknél legtöbbször visszafelé masírozó monarchiában. A világ legaranyosabb ármá­diája a miénk. A huszároknak különösen, de más katonáinknak is az uniformisa olyan, hogy a katona szolgálatának legtöbb idejét pucolás­­sal tölti. A kirukkolás előtt hajnali három óra­kor fölverik a bakát, hogy pucoljon, fényesítse a cifraságait, tegye ragyogóvá a drágán hiz­lalt kétfejű sast s ha ebben kifáradt, ak­kor rendbe sorakoztatják, egy-két pár ki­­utalványoztatik annak, aki foltot hagyott a maga sasán, s aztán kezdődhetik a masírozás. (Ennél a dolognál különben a pa­rádés lépésekhez is szó férne, mert valószínűleg okosabb volna a katonák erejét jobb ellátás­sal nevelni, mint parádés lépésekkel pusztítani az időt. Eltekintve attól, hogy ha csata van, ugyan megsüthetik a parádés lépéseket.) Dehát az aranyos ármádiának parádézni kell Nálunk a katona nem azért katona, hogy hadakozásra készen legyen, hanem hogy pará­­déban ne legyen hiányosság és­ hogy meg­­különböztetődjék minden más civil nép­től. A francia katona, ha elvégzi hiva­talos dolgát, leteszi az egyenruhát, civil­ öl­tözetet vesz magára, a polgárság közé megy s vele együtt él, mint egyenlő ha francia polgár. Minálunk ellenben a katonához hozzá van nőve az uniformis. A kávéházban ha katona pikolózik, a skapucinert csak uniformisban ihatja, minthogy kar­dot muszáj rántania, ha a civil szomszédja ügyet­lenül ráöntötte a saját feketéjét. A muzsikus kávéházban, meg az orfeumokban és különböző trobujokban a katona a díszes uniformist kell hogy rondítsa, minthogy éjjel-nappal érvényt kell szerezni a fenséges eszmének, hogy a ka­tona más és a polgár is más. Ámbátor pedig a francia katona, ha katonai dolgát elvégezte, s civi-ruhában megy a polgárok közé, így is be­csületes ember marad, feltéve, hogy ha katona­ruhában is becsületes. Manap, a fölvilágosultság e nagy idejében, nincs szükség az életben arra a megkülönböz­tetésre, melylyel a katonát mindenképen elvá­lasztják a polgártól. Az államháztartásban őrült pazarlást jelent az a rengeteg vagyon, amit a katonaruhák cifraságaira költenek, minthogy ez a cifraság nemcsak haszontalan, hanem káros is, a hadi célokkal ellentétes. A színes egyen­ruha határozottan idejét múlta, akárcsak a krinolin. Az Unió katonáinak nincs színes egyenruhájuk s mégis megélnek. És való­színűleg nem pusztul el egy nemzet se amiatt, ha a katonáinak nincs métermázsás csákójuk. S már a csákó alatt főni se a legdicsőségesebb feladat. Láttunk tábornokokat, kik hivatalos ün­nepélyeken főherceget vártak. A reglama sze­rint a főherceget csákósan kell fogadni. A tá­bornokok mögött bakák állottak, kik a nehéz csákót tartották, mig rajtuk a sapka volt s ak­kor cserélték ki, mikor a főherceg közeledését látták. A közönség pedig sajnálkozott s így szó­lott: „Szegény tábornokok, muszáj nekik csá­kóban tisztelegniük“. Bizony, ha csak a csákóban, sisakban, haj­tókában, arany zsinórban és színes ruhában volna a vitézség, ez nem sokat érne. Ezenkívül pedig rettenetesen drága. Ausztriának még érdeké­ben van, hogy a fényes holmik megmaradjanak, mert javarészt ott készülnek. Ellenben Magyar­­ország csak a pénzt adja hozzá és nyögnek bele még a tartalékosok is, akik, ha egy-egy jelentkezésre rendbe kell hozni az egyenruhát, le kell hogy mondjanak a maguk és családjuk civilruhájáról. Pláne huszároknál a közöstől a honvédséghez való áthelyezés a tarta­lékosnak ruhaköltségben félévi civilfizetésének a föláldozását jelenti. Hát a delegátus urak jól tennék, ha nem maradnának meg csupán a hajtókák kérdésénél. Az egész katonai egyenruházás rendszerének át­alakítását kell sürgetni. Nincs hozzá mersz ? Ahoz azonban van, hogy az új ágyuk nemzeti áldozatokra s a legszükségesebb belső igények­ről való lemondásra kényszerítsék. Hogy a magyarok ne lehetnének kezde­ményezők az egyszínű katonai ruházat beho­zatalában, amikor egész Európában ez a tarka cifraság a divatos? Ugyan miért ne vállalná, ha helyesnek véli. A zónatarifát is Magyar­­ország kezdeményezte s a többi országok szé­pen követték a példát, mert az új rendszer jó­nak és hasznosnak bizonyult. A hadsereg te­kintélye egyáltalán nem szenvedne a hajtókák, zsinórok, csákók fényességének hiánya miatt, ha máskülönben a hadsereg derék, erős, bátor és ügyes. Mert végre is ezek volnának az irány­adók valamely hadsereg értékének a megítélé­sénél s nem az egyenruhák cifraságai. B. J. fészek a gazdasszonyt boszantotta a meszelés­nél, a fészek a faágak között meg a gazdát, mert a madárféle torkosabbja megcsipkedte a gyümölcsöt. No aztán most a kisebb bajokért megkapták a nagyot, nem igen csipdelheti meg a gyümölcsöt a madár, mert eleszi előle a hernyó. Bizony, már csak egészen elhagyatott he­lyeken lehet fán madárfészket találni. Őszszel, mikor a fa kopasz, könnyen meglátni, hogy van-e rajta fészek, de még olyankor is csak itt­­ott mutatkozik. Fiók korában is vesz a madár, In­ert kiszedik a fészekből s kedveskedés gyanánt elhordják az apró gyereknek játékul. A ház környékén és a gyümölcsben ily­­módon nem hogy szaporodna, de meg sem ma­radhat a madár. Maradna az útszéli fa. Annak azonban az a divatja, hogy ágait lehetőleg le­nyesik. Azt szeretik, ha minél magasabbra nő, ezért aztán úgy leborotválják, hogy épen csak a leghegyén marad egy kevés ág. Olyan, mint a földbe dugott hosszú nyelű ócska seprű. A nyárfa magától is ilyenre nő, az akácot pe­­­dig a koppasztással nevelik erre a formára. Kü­lönben ez nem is divat, hanem szükség. Ágait lázért vágja le az ember, mert kell neki tű­­szelére a galy, magát a fát azért neveli hosz- Iszúra, hogy ha valamely építkezéshez hosszú­­mestergerendára lesz szüksége, a gerenda ott álljon készen, csak épen ki kell vágni. Ezenfö­­lül ott van még az a dolog is, hogy a nép nem szereti a szántóföld szélén a dús lombú fák­át, mert azt tartja róluk, hogy elfogják a vetés elől a napot, délelőtt az egyik oldalon, délután a másik oldalon. Amiben szegény embernél, aki­nek a kicsire is nézni kell, van valamelyes igazság. Pár éve történt, nem is mifelénk, hanem túl a­ Dunán, hogy ami fát a gazdasági szö­vetkezet ingyen az utak szélére ültetett, a nép elpusztította, ugyanazon okkal, hogy árnyékuk árt a vetésnek. A tanyája körül szereti a fát, de az útszélen nem. A kopasz tanya nagyon szomorú látnivaló, oda fákat ültet minden áron, épert az udvarba a baromfinak, a tanya körül pedig akácot. S ha olyan a föld a tanya körül, hogy még az akác sem fogja meg, szin­tén erején felül tesz, mikor elhordja onnan a rossz földet s messziről nagy igával visz oda alkalmasabbat, még ha mindjárt pénzért veszi is. Épen nem ellensége a fának ott, ahol kedve szerint helyénvalónak tartja, de már az útra nem igen kívánja. Minek? Neki mindegy, ha nem árnyékos is az út: a naptól nem nagyon tart. A mezőn sincs árnyék, ahol dolgozni szokott. Az úton minek legyen ? Különben ott még bajos is a fa. Ha alacsony az ága, kiüti az ember szemét, haj­­longálni kell előtte, az ostort is kiüti a kocsi­ból. A szénás szekeret megdézsmálja, a széna egy része ott marad az ágakon. Szóval sok baja van vele. Útszélre nem is ültet fát, hacsak egyébért nem, mint például útfoglalásért. Az a külső gyönyörűségek közé tartozik, az útfogla­­lás s ha az útból pár lépésnyit elszánt, fát ül­tet a szélére. Oda számít, hogy a fa tiz-tizenöt év alatt megvastagszik, erősödik s akkor már ki merné azt mondani, hogy itt az útból el van egy darab szántva. — Hisz itt áll már ez a fa harminc év óta! — mondaná az ilyen esetben. Mindegy most már különben, akárhogy áll a bál, a fődolog az, hogy nincsen madár. Ami van, az nagyon kevés. Körülbelül oda for­dult az életük sorsa, hogy a városban több van, mint odakint. A városban mégis több búvóhe­lyet talál a fészekrakáshoz s ott nem is igen bántják, a mi utcánkban még denevérek is lak­nak. Míg a mezők világában már csak azok él­hetnek, amelyeknek a földön vagy a nádban a fészke, a fámákéból, pedig csak az, amelyik té­lire nem marad itthon. Huszonöt év előtt még nagyon sok volt a veréb. Fás udvarokban a szót nem lehetett ér­teni a beszédüktől, akkora lármával voltak. Egy-egy közébük sütött sörétes töltés mindig lehozott egy tányérnyi vacsorára valót, bár a nép puskával nem nagyon bántotta őket, evé­sével meg nem is bajlódott. Most meg hát ez a szürke kis mitugrálsz is elpusztul, a többivel együtt. Ebben ugyan az idei tél is közbenjár­hatott, mert szigorú idő járt az állatokra ak­kor. És nemrég pusztahelyen menvén kocsival, pár föltünedezett nyúlra mutatva, beszélte a ló­hajtó ember, hogy ezek az állatok is szokatlan nagy sanyarúságbak­ voltak a télen. — Annyira nem volt már élelmük — mondta — hogy bejártak a tanyák végére a szénaboglyához. Éhségében ilyen bátorságra ve­­temedött. — Le is ütöttek akkor belőlük egy né­hányat ? — Nem a’ — mondta őszintén az em­ber. — Olyan soványak voltak, hogy nem ér­ték meg hajító fát sem. Az az idő, amely a nyárra ilyen volt, bi­zonyosan az itthon telelő madárfélére sem volt különb, mert hiszen egyféle mértékkel szokott mérni. S im­már a veréb is, amelyről azt lehe­tett volna hinni, hogy ha mind elhordja a ká­nya, akkor sem pusztul, el ... S mindez épen most történik, mikor egyre jobban tudják már, hogy a madárféle több hasznot csinál, mint kárt. Mikor már odáig jutottunk, hogy még a vadmacskát is olyan állatnak tartjuk, amelyet irtani csak a vadásznak állhat érdekében, de a gazdának sohasem. Szomorú az, mikor a kintvaló panaszkodó, búsan legyint a kezével a levegőbe: — És még csak veréb sincsen Van-e helyette valami cserébe? Van. Min­den kirabolt vagy levert fészelvért egy-egy véka hernyó. Belpolitikai hírek. Dr Némethy Károly osztály tanácsosnak, a belügyminisztérium kodifikacionális osztálya érde­mes vezetőjének ő felsége, mint értesülünk, a mi­niszteri tanácsosi címet és jelleget adományozta. Dr Némethy szerkesztette, mint tudva van, a közigazga­tási eljárás egyszerűsítéséről rendelkező törvényja­vaslatot és annak nagybecsű indokolását s irodalmi működésével és a szakkörök általános elismerését vívta ki. Széli miniszterelnök levélben gratulált ki­tűnő munkatársának, Széll Ignác államtitkár pedig személyesen adta át ma neki a kinevezési okmányt. A kinevezést a hivatalos lap holnapi száma fogja kö­zölni, amelyben a belügyi tárca körébe tartozó szá­mos más kinevezés és előléptetés is publikáltat­­ fog. A delegációk munkarendje. A hadügyi előirányzat albizottsági tárgyalásai után most már csak egy jelentősebb tárgy vár albizottsági elinté­zésre ; még a bosnyák okkupacionális ügyek tárgya­lása van hátra, amelynek megvitatására az egyesült négyes albizottság szombaton délelőtt 11 órakor ül össze Szilágyi Dezső elnöklésével. A tengeré­szeti jelentés már hitelesítve van. Fálk Miksa kül­ügyi jelentését vasárnap, Münnich Aurél hadügyi je­lentését hétfőn hitelesítik, úgy hogy mind e jelenté­sek már a keddi első plenáris ülés elé lesznek ter­­jesztendők. A jövő héten a magyar delegáció seré­nyen fog dolgozni abból a célból, hogy a delegáció ülésszaka már a hét végén befejezhető legyen. A magyar országgyűlésnek is jelentős elintézni való munkája van még, mert a delegáció ülésszaka kellő

Next