Pesti Hírlap, 1901. október (23. évfolyam, 271-301. szám)

1901-10-01 / 271. szám

Budapest, 1900 XXIII. évf. 271. (7592.) szám, Kedd, október 1. Előfizetési árak: Szerkesztőség: Egész évre.... 28 k. — f. Félévre . . . lé Negyedévre... 7 „ — , Egy hóra. .. • • 2 „ 40 . Egyes szám ára 8 f. Vidéken 10 f. Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. PTM|i Hírlap ______ nnnnnnmsfUfifl ________ _________ __________ Budapest, váci-körut 78. X. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény in­tézendő. Kiadóhivatal: Budapest, váci-körut 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fel­szólalások intézendők. EHSR" Az Új évnegyed küszöbén előfize­tőinket tisztelettel kérjük az előfizetés mi­előbb való megújít­ására, hogy a lap megsza­kítás nélkül küldhető legyen. Új Budapest. (6.) íme, mégsem üres szó az új rendszer. A tiszta választás jelszavát sokan kifigurázták és való igaz, hogy sok vidéki zugban ma is csak úgy választanak, mint azelőtt: szelíd vagy leg­­kevésbbé szelíd nyomással, bor és pálinka gő­zében, vesztegetéssel. A falusi nép jó része és a foglalkozásszerű kortesek sehogy sem akarnak az új törvénynyel kibékülni. Választás lakoda­lom, dáridó nélkül ? Hogy volna ez képzelhető ? Még a lónak is nemzeti színben kell ilyenkor járnia és részegen kell botorkálnia. De itt fönn, Budapesten, szemmel láthatóan mutatkozik az új rendszer hatása. A szabad vá­lasztás elve itt hódított csodr­atos módon leg­nagyobb területet, itt, ahol népakaratot hosz­­szú esztendők óta a legjavá­dabban nyomták el. A főváros hasonló volt Indiához, melynek ren­geteg lakosságát néhány ezer angol katona tartja békein Budapest népe, mintha csak meghódított lakosság volna, alázatosan megadta magát a ke­rületi kaszárnyák, a klikkek helyőrségeinek. Hi­hetetlenül apró emberek, akik a helyesírásnál följebb nem vitték, de alacsony lelkületüknél fogva csoportosítani tudják az érdekeket és ki­ismerik az emberek gyönge és rossz tulajdon­ságait, pöffeszkedve járnak közöttük. Ők voltak eddig a kerületek urai. Nemcsak városi hivata­lokat osztogattak barátaiknak, atyafiaiknak, ke­­gyenceiknek, de csak az ő testükön keresztül fiata­­l­rjjjig­ is lehetett hozzájutni bármely vállalkozáshoz és ők osztogatták a mandátumokat. Az lett volna a természetes helyzet, hogy a főváros adjon mandátumot a legkiválóbb ál­lamférfiaknak. De ez nem illett bele a kerületi helyőrségek csatatervébe. Egyszer-másszor rá­fanyalodtak arra, hogy országos embert válasz­­szanak, ha megkapták erre a felsőbb paran­csot. De átlag mindig szürke középszerűségek felé hajlott szívük. Rendesen kiválasztottak ma­guk közül egy olyan férfiút, aki végigment a kerületi klubbok ranglajtorjáján és akiben elég éles fogat találtak arra, hogy ne csak magá­nak, de klikkjének is haraphasson. Az országos képviselőválasztás csak betetőzése volt a klikk­uralomnak. Az érdekcsoport főnököt és protek­­tort választott magának, aki alkalomadtán a hatalomhoz való közelségét felhasználhassa cimborái számára. Aki bepillantott valaha a kerületi kaszár­nyák, a klubbok ablakán, csodálattal láthatta a klikkek szervezetét. Béke idején itt minden csöndes, szelid és kedves. Kártyáznak, billiár­­doznak, iddogálnak, lefestetik egymás arcképét, ünnepélyes leleplezési bankettet rendeznek, bor­­estélyeket tartanak és diadalünnepet ülnek, ha főnökük friss kutyabőrt kap polgári érdemei el­ismeréséül. De ez a kedves álarc mennyi go­noszságot rejt el. Ez az adomázó társaság mi­lyen veszedelmes összeesküvő szövetség. Övék az ország legdúsabb aranybányája: a nép. Pol­gármester, tanácsos, elöljáró, tanító, végrehajtó, városi szolga, vállalkozó csak az lehetett, aki az ő emberük. Viszontszolgálat fejében tarto­zott a klikk szolgái közé beállani, a veszély pillanatában voksokat szállítani. Kisajátították maguknak a közhatalmat, magántulajdonuknak tekintették az összes tisztviselők szavazatát, az­után beülvén az adókivetési bizottságba, sze­mérmetlen módon neki szegezték a revolvert a polgárok mellének: fuss, vagy fizess . . . De mindezzel nem érték be. Szövetkezete­ket, bankokat alapítottak csak azért, hogy az emberek gyávasága legyen az ő hatalmuk leg­jobb girója. Jótékony egyleteket csak azért csináltak, hogy ott is korteskedhessenek. Vallá­sos intézményeket minden hit nélkül csak azért foglaltak le, hogy lelkeket és voksokat halász­hassanak. Revolvert szegeztek a kormányok felé is. Szabadelvűség nélkül, a szabadelvűség számlá­jára végezték korrupt munkájukat. A kormány­­támogatás szabott árául azt kérték, hogy min­den kormány szolgáltassa ki nekik a várost. De a kerületi kaszárnyák falai most repe­deznek. A rabszolgaságban tartott városi tiszt­viselőkkel a törzsfőnökök, akiket találóan nevez­tek el „a kis agyvelő és nagy gyomor emberei­nek“, még rendelkeznek. De a szabadelvű kor­mány nem hajlandó többé a tiszta lobogót kor­rupt üzelmek eltakarására odaadni. Hiába kol­dulnak egy kis szelíd nyomásért, Széll Kálmán komolyan veszi programmját, ragaszkodik a szabad választás elvéhez és úgy véljük, nem igen bánkódnék, ha a Budapestet kizsákmányoló, a szabadelvűséget kompromittáló klikkuralom összedőlne. A budapesti választásokat az a sajátszerű­ség jellemzi, hogy ott, ahol ellenzéki mozgalom van, az ellenzék nem élesíti ki a politikai ellentéteket, hanem inkább az elvtelen klikkek rettenetes nyomása ellen küzd. A választók száma megszaporodott. A Szék­­féle reform most ad először alkalmat az leroskadna, de nem tudna leesni a földre, ha­nem csak elterjedne, szétfolyna az űrben, amerre a föld lehelete hajtja. Most minden ködben úszik; a fü s a ké­sei virág érzi nedves, hűvös csókját és össze­húzódik, megborzong tőle. Amint merőn nézek magam elé, elveszítem tekintetem elől mindazt, ami szilárd s csak azt látom, ami légies köny­­nyűséggel mozog. Ez a köd, a köd, a köd,­­ a végtelen ... Ha most kiemelkednék előttem valami szellem a szürkésfehér kavarodásból, nem lepne meg. Mefisztó illenék most ide, sötéten, mozdu­latlanul szemlélődve, lábát megvetve az úszó ködön s a világ sorsát magában elvégezve. Amig a nap meg nem sokallja a sötétség uralmát, addig jöjjön ! Azután — elkésett. Mintha riadoznának már a komor ködhe­gyek, mintha megrepedeznének és feneketlen sziklahasadékot mutatnának, amibe saját magu­kat temetik bele. A nap jön! Katonái, a sugár­vitézek, a fény szárnyán rohannak a harcba. Nyomukban oszlik a homály mindenfelé. A ködök egymás hátán menekülnek, szét­rebbennek. Már ott ég a glória az égen, piro­san, mintha pünkösdi rózsa milliója hullana A három­ király. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája — Köd, köd, köd! . ..Végig a világon. Fent, valahol az átlát­hatatlan szürkeség­ben, kvakkog egy kóborló szürke gém. Annak már reggel van. Az nem az éjszakát érzi már, hanem a kelő hajnalt. Minden lucskos : a mező, a cserjés, a ná­das. Nagy harmat volt, úgy átázik tőle a ci­pőm, mintha záporesőben ácsorogtam volna. Szinte fázom bele. Valamicske világosodás mégis csak látsz­ a futó felhők között. A hamvas üresség ne olyan egyforma, meg-megszakítja helyenkint a hajnal derengése, ami átverődik a ködön. Micsoda köd! . . . Legyőzhetetlen. Útját nem bírja állani semmi sem. Ráfekszik a rétre, a bokorra, az erdőre, az égre. Jön a kísértetek lágy libegésével és ámbár úgy tetszik, mintha alig volna teste , mégis láthatatlanná válik mö­­götte­ alatta a százados fa. A köd összefolyik a faóriások körül, azokból akkor sem marad a szemünk számára semmi sem. S ez a világhó­­dítás a legkisebb zaj nélkül megy végbe. A köd­nek nincs hangja, mint a zápornak, mint a szél­nek, mint a csikorgó fagynak, amitől télen pat­tog, repedezik a fa. Ez most a nagy káosz, amilyen a terem­tés előtt lehetett a földön. Csak az hiányzik, hogy ropogás, pöfögés, dörgés kisérje, s minden ilyen robbanással egy-egy égignyúló tűzsugár szülessék, amely egy percre bevilágítja a vajúdó­­ semmit, s azután meghal és ezzel még sűrűbbé teszi a sötétséget. Bárcsak legyőzné már a nap a ködöt!. . .­­ Ezt a véghetetlenül finom és mégis oly szivó- s­san erős párafátyolt! . . . Dereng — dereng , — de vajon nem csak a reménység láttatja-e velem, hogy múlik az éjszaka? Olyan sokáig tart, hogy úgy rémlik, mintha csak álmodnám ’’■özeledő reggelt. ’~M­e játszó párák folynak körül; de —k messziről látom, — mihelyt legritkul, arrább csúszik igyon lassan hullámzó Viz­­■s tónak amelyen nincs melynek nincs vége, amely nem partját vesztett tenger, a sűrű gomolyagok, ahova szinte se..­ier az ember lehajolni. Hátha mérges ott fó levegő ? Hátha nehéz, ful­lasztó gázak hömpölyögnek benne s kínálják a halált ?! . . . Ez az őszi köd olyan, mintha csupa fájó szivű asszony sírta volna s aztán a remény egy su­gara felforralta volna s attól lett volna köd a köny­­ből. Talán még így is méreg, bánatot és sziv­­fájást okozó. Befogom a szájamat, nehogy elká­buljak tőle. Pedig minden hiába,­­ jön a köd és messziről integet felém; fehér kendőit lobog­tatja, de milyen bágyadtan, fáradtan, mintha haldoklók végső búcsúját hozná. A fehér köd mögött pedig még egyre tor­lódik össze a szürke, a sötét, amelyet mintha forgószél sodritna felfelé, aztán jó magasan elejtené, s akkor a barna oszlop összeroppanna, belőle.* Az erdő beleborzong a gyönyörűségbe. Hirtelen támadt szél töltögeti a fákat: „A nap van itt, ébredjetek!“ A hajnali szél a gyorsfutár, aki mindig együtt jár a napkeltével. Amint a fényes arcú A Pesti Hírlap mai száma 24 oldal

Next