Pesti Hírlap, 1901. november (23. évfolyam, 302-331. szám)
1901-11-01 / 302. szám
Budapest, 1901. +1 11 évf. 302. (7583.) szám Péntek, november 1.1 Előfizetési árak: Egész évre.... 28 k. —, Félévre ...... I. „ — „ Negyedévre ... 7 . — , Egy hóra..... 2 „ 40 „ Egyes szám ára 8 f. Vidéken 10 f. Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Szerkesztőség:: Budapest, váci körut 78. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kiadóhivatal: Budapest, váci-körut 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólalások intézendők. A megtámadások. A mandátumok túlnyomó többségére nézve holnap és holnapután jár le az a fatális 30 nap, amelynek leforgása alatt a kir. Curiánál a mandátumokat meg lehet támadni. És igen sok honatya van, aki aznap délután 5 órakor nehéz lidércnyomástól fog megszabadulni, ha a kir. Curia igtató könyvét megtekinti. Mert azt, a mindennapi közbeszéd és a tömérdek választási anekdota után indulván, jó lélekkel mondhatjuk, hogy a mandátumoknak úgy a fele az 1899. XV. t.-c. 3. szakaszába ütköző kisebb-nagyobb belső hibával jött a világra. Erre az állításunkra egyébiránt az olvasó is megbólintja a fejét, mert hiszen in camera caritatis majdnem minden ember hallott vagy tud valamit az etetési-itatási, fuvarköltségbeli és napdíjbeli dolgokról, avagy erőszakoskodásokról ígéretekről, fenyegetésekről, stb., amelyek a régi választási rítusból átjöttek az újba. Hogy a megtámadó kérvények száma mégsem lesz valami túlságosan nagy (a kir. Curia örömére), annak igen egyszerű az oka. A rövidséget hozott jelölt és pártja ismeri ugyan győztes ellenfele választási bűnlajstromát, azonban ha megtekinti a törvényt, abból azt látja, hogy a 27 megsemmisítési eset közt igen csekély az u. n. föltétlen megsemmisítési esetek száma, amikor t. i. a biró behányja a szemét és kasszát. Ellenben sok amaz esetek száma, amikor a szavazatokat a Curiának meg kell vizsgálnia, az érvényteleneket félretenni, a megvásárolt vagy kényszerített szavazatokat a másik oldalra tenni s az abszolút többséget utólagosan megállapítani. Azok tehát, akik magára az ellenjelöltre nem képesek rábizonyítani a vesztegetést vagy más abszolút megsemmisítési okot, jobbára lemondanak a megtámadás plátói elégtételéről, mivel az összeszámolás útján való megsemmisítés vajmi problematikus dolog. Ismét vannak olyanok is, akik egy újabb kétes választás költségeit veszik számba és e miatt nem kérvényeznek. A Dárius kincsét utóvégre sem találta meg még senki. Végül pedig a politikai küzdelmek szenvedélyessége a döntés után 2-3 hétre már annyira le szokott csillapodni, hogy a pártok az egymás közt és a választók közt való békesség kedvéért nem nyúlnak a törvényes biztosítékokhoz. Sőt még a vesztegetések és erőszakosságok rendes bírósági megtorlását sem veszik kezükbe, amit egyébiránt a jövendőre való nézve sem cselekszenek okosan. Mert bizonyos az, hogy ott, ahol a népet a bűnvádi üldözés nem tanítja meg arra, hogy mi szabad és mi nem szabad, az elkövetett választási korrupció fészket ver magának és a legközelebbi alkalommal megint ragadozni fog. A megtámadásoknak száma tehát még épenséggel nem mutatja azt, hogy a választási harcban valami nagy tisztaság dühöngött Csak az 1899. XV. t.-c. eseteinek komplikációiból és az eljárás nehéz, valamint költséges voltából lehet reálisabb ítéletet vonni arra, hogy hány olyan fertőzött mandátum van, (bizony az ellenzéki pártokon is), amelyet célszerűségi okokból nem támadnak meg ? Egyébiránt a kérvények száma így is több, mint amennyire a vázolt nehézségek közt számítani lehetett. Máig 31 kérvény érkezett a Curiához, eddig, a totális napok leforgásáig pedig legalább 40 oly mandátum lesz, amelyet a kir. Curia előtt kérvénynyel támadnak meg, nem számítván azokat, amelyek a képviselőház bírói hatalma alá tartoznak. A szám tehát, minden mástól eltekintve nem csekély és abszolúte véve az 1899. XV. t.-c. hasznát mutatja. A régi parlamenti bíráskodás mellett harmadrész annyi sem lenne. De mennyivel több lenne akkor, ha a törvény szerencsétlen 7, 8. és 9. szakaszai nem törtek volna rést az elvi állásponton és nem volnának kibúvói a rejtett vesztegetések mindenféle formájának. Valamint akkor, ha a törvényhozás a kortesek avitikus és — valljuk be — utálatos ■szokásjogi intézményére is rátette volna a kezét és végét vetette volna azoknak az infámis zsarolásoknak, amelyeknek ezen a réren a jelöltek ki vannak téve. De ezzel egyben végét vetette volna a vesztegetések azon rejtett módjának is, ami a kortesek kezén át megy végbe, mindenesetre úgy, hogy a szájas hazafiak a jelölttől kivasalt pénz legnagyobb részét zsebre rakják. Hiszen a választások alatt olyan kortest is mutogatnak az embernek, aki korábban egy választáson 10 ezer forintot szerzett, tehát többet, mint amennyit becsületes munkával más polgárember 20 esztendő alatt szerezhet. Szerencsétlenségre, caeteris paribus, a rendi világ vármegyei restaurációnak ez a maradványa is keresztül hullott a tisztaság rostáján, hacsak a kir. Curiának nem tűnik föl a hazafias szolgálatok, szájak és tüdők kibérlésének ez a régi formája és be nem vonja azt — ami pedig Esti kép. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája — A pusztai úton egy ökrösszekér halad. Ballagnak a címeres, szép jószágok, nincs okuk sietésre. A béres, aki nógatni szokta őket, hason fekszik a hosszú, deszkaoldalas szekérben, úgy szunyókál. A durva kötélostort a szekérfenék deszkája közé szúrta, lóbálja a szél, meg a szekérrázás az ostort; a girbe-görbe paszulykaró-nyél nagyokat hajladozik egy-egy zökkenéstől. A négy címeres mérsékelten erőlteti magát, minthogy üres a szekér. Csöndesen lépegetnek ; néha a pároknak összeér a szarvuk; olyankor halk csattanás hallik. Ahol sár van, ott megfeszíti a lábát a két hátulsó; kimereszti a szemét, úgy húz, úgy igyekszik. A két első fiatalabb, jóformán tinó mind a kettő; azok inkább csak parádéznak; nekik csak séta ez most. Még arra is ráér az egyik, hogy megpróbálja, hogyan esnék egy kis kérődzés, egy kis fagombóc-majszolgatás. Messze földön egy lelket se látni. Az út meglehetősen járatlan, friss kerékvágás nyoma nincsen rajta. Mind a két oldalán mezőség terül, amely valahol a laposban rétté mélyed. Ott zsombikos van, meg egy karéjbafutó nádasterület. Alkonyodik s az őszi nap már csak egy kis futamodásnyira van az ég szélétől. Ha odáig ér, lebukik majd a felhők közé, amelyek mintha szürke márványból volnának kifaragva, oly mozdulatlanok. S mégis kiérezni belőlük, hogy igazában alig van testök; ha szél támadna, annak K -------- ----- *i ... " I .... 1 ..... mindjárt engednének; márványkeblök egyszerre megpuhulna, mostani gót-templom alakjuk laza tengergőzzé válnék. Minél lejebb csúszik a nap, annál szélesebbé lapul az arca. Fényes délben, az ég zenitjén, szinte csak félannyinak látszott, mint most, amikor pedig vesztett már lángoló ragyogásából s megengedi, hogy szembe nézzünk vele. Ez a nagyobbodás érzéki csalódás, majd mindig látni, amikor felhőágyba ereszkedik a nap. Amint megcsókolja a felhőt, mintha elmosolyodnék örömében s attól szélesednék ki még jobban amúgy is kerek ábrázata. Az ökrös szekér fölött egy csapat fekete varjú vált át. Nagy kavargással, rendetlenül szállnak. Némelyik lihegve ereszkedik, mintha le akarna szállni a mezőre; a másik nekifutamodik a magasságnak s hogva kergeti meg valamelyik társát. Úgy hányódnak-vetődnek, mintha szél hajszolná őket, pedig nincs erős mozdulása a levegőnek. De az ég alját már kezdi kiszínezni az a pirosság, amiből másnapra szelet jósol a gazdaember. A varjak előre érzik s máris úgy tesznek, mintha nehéz volna a nagy szélben röpülniük. Imbolyogva úsznak tovább, valamerre, ahol éjjeli szállásnak való nagy fák vannak. Amikor a zsombikos földbe kerülnek, nagyot rikkant köztük a tenorista. Éles, riasztó „csau“-t hallat s azt kétszer-háromszor megismétli. A varjúsereget izgatottság fogja el s nagy károgásban tör ki egytől-egyig. A légi utazás az eddiginél is szabálytalanabbá válik, sőt hirtelen megakad; a vezérvarjú visszakanyarodik s kiterjesztett szárnynyal libeg egy pont fölött, miközben kíváncsian görbíti lefelé a nyakát. Kár ! Kár! kiabálja meghökkenve, panaszkodva, talán egyszersmind káromkodva. — Kár! Kár! — riadozik utána mindannyi. A recsegő lármába egy-egy „csau!“ keveredik, ami a varjúindulat legmagasabb hangja. Olyan hangverseny támad, hogy megriad tőle az egyik játékoskedvű tinó s nagyot ránt a kattogó szekeren. A szunyókáló béres fölérez s mialatt neki kezd, hogy fektéből föltápászkodjék, vontatva kurjant egyet: — Hajsz, te, hajsz! . . . Sárkány ! tán el akarsz ragadni! — Lomhány helyezkedik el maga alá gyűrt gubáján s a hosszúnyelű ostor után nyúl, hogy csörtitsen egyetkettőt, de csak abban hagyja. Észrevett valamit, amire ellenzőt csinál a tenyeréből, úgy néz a lemenő nap irányába, amerre a varjú-riadalom még most is szól! A zsombikos szélén, kint a’mezőn, egy állat üget a nádas irányában. Sietne is, nem is, hol megáll, hol elindul, meglapul az útjába eső gazosban, de ott sincs maradása, újra fölkerekedik s arrább lohol. Minduntalan fölpislog a lármás varjú-országgyűlés felé, amely nyilván őmiatta háborodott igy föl. A szidás, káromkodás, a „kár-kár“: mind neki szól. Róka lopódzik végig a mezőn. Az imént bújhatott ki nappali tanyájáról, az elhagyatott nádas sűrűjéből s most a vándorló varjak fölfedezték. „Ihol a vörös hóhér, csau-csaul!! — rikkant az egyik. „Ihol a rabló, a kötélrevaló, a csirkefogó !“ — riadozik utána a tömeg, egy szájjal, egy érzéssel. A Pesti Hírlap mai száma 28 oldal.