Pesti Hírlap, 1902. január (24. évfolyam, 1-30. szám)
1902-01-01 / 1. szám
Budapest 1902. XXIV. évf. 1. (7642.) szám. u“) Alvuji Szerkesztőség: Budapest, váci-körut 78. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény in ’tézendő. Kiadóhivatal: Budapest, váci-körut 78., hová az előfizetések és lap szétküldésére vonatkozó felszólalások intézendők, megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Előfizetési árak: Egész évre.... 28 k. — f. Félévre...............1í , — T Negyedévre ... 7 , — , Egy kora..... » 40 „ Egyes szám ára 8 f. Vidéken 10 f.Pesti Hírlap f*« ,txzzzzzhiz» nnnoonmwwfifl A Pesti Hírlap következő száma csütörtökül — január 2-án — hajnalban jelenik meg. T. előfizetőinket az előfizetési öszszegek mielőbb való szíves meghűlésére kérjük, hogy a postán az év körül rendesen bekövetkező torlódás mellett is lapunk folytatólagos megküldése minden megszakítás nélkül történhessék. Magyar műveltség. Szivet melegítő szavakat kiáltott át Apponyi Albert Pozsonyban a régi esztendőből az újba. A magyar kultúra hóditó és alkotó föladatairól beszélt. A műveltség a nemzeti életnek tiszta verőfénye, mely olyan, mint a napsugár a mi dolgaink fölött. Fényében dolgozunk, tőle kapjuk a kedvet. Világossága nélkül munkánknak nem volna foganatja. Ha ködbe borulna, elbágyadnánk , elcsenevészne minden politikánk és minden gazdálkodásunk. De amelyről mégis csak olyan ritkán beszélünk alaposan, az ünnepnapokon, vagy még akkor sem. Pedig annyiszor kellene róla beszélnünk, hogy igaz mivolta szerint megismerjük és megbecsüljük. Magyar nemzeti kultúra! Nagy és nehéz szó ez. Fölfogni, megérteni, megtisztítani az idegen elemektől, előbbre vinni, diadalra segíteni s a politikai hódításokat vele szentesíteni, végül pedig segítségével egységbe foglalni az ország határai közt minden értelembeli és érzelembeli különféleséget, befejezni általa ama bizonyos nemzeti egységet, micsoda óriási, szédítő és mégis mennyire nemes, lelkesítő és menynyire elérhetőnek látszó gondolat! Apponyi gondolkozásában mint a múlt kincseire támaszkodó szellemi és erkölcsi hatalom jelenik meg a magyar egységes nemzeti műveltség eszméje. Ez a nagy, ideális elme és lángoló szív a nemzetet nem bírja egy korra korlátozva tekinteni. És mennyire igazsága van vele, amikor a nemzeti kultúráról beszél! Nincs, nem lehet önálló nemzeti műveltség, mely nem a múlt kincseiből táplálkozik és nem fejlődik organikusan a régiből. Mi műveltség lehet az is, amit egyszerűen átveszünk, recipiálunk idegen nemzetek kincseiből. Semmi sem olyan könnyű, mint az idegen kultúra importja. A gondolat — mint épen a német mondja, kelet felé a legnagyobb gondolat-exporteur, — a gondolat vámmentes. Finánc nem állja útját. Fogyasztási adókkal nem lehet megterhelni. A világműveltségben divatos fogalomjelző az újságok és könyvek lapjain röpül tova. Még ezek sincsenek vám alá vetve. Az idegen gondolat kifejezés annyira tetszős. Az idegen ötlet annyira kellemes. A nagy nemzetek irodalmi, művészeti és tudományos produkciójában annyi a fölösleg. És oly olcsó minden, amit idegenből hozunk. Ezerféle kényelmi ok szól amellett, hogy vegyük át idegen nemzetek szellemi és erkölcsi kincseit úgy, amint kapjuk és ne vesződjünk a kritikával, a szellemi importnak ezzel a lelkiismeretes vámszedőjével, mely mindenütt ott áll a maga nyársával, hogy beledöfje a szellemi portékákba. De nemzeti kultúra-e az ilyen? Nem úgy van-e, hogy az idegen szó, az idegen gondolatkifejezés, az idegen mondatszerkezet, az idegen ötlet, az idegen ízlés, az idegen műalkotás, az idegen érzelem és az idegen erkölcs lassan elnyomja mindazt, ami nemzeti bennünk? Vagy nem úgy van-e, hogy íme, ebben a korban is, a nyelvtudománynak, az irodalomnak és müszlésnek úgy kellett nagy és keserves fáradsággal leásni a múltak földjébe, hogy újra napvilágra hozza azt a tengersok műveltségi kincset, amelyet az idegen országokból felénk szálló futó homok már csaknem egészen elbontott. Hiszen maga a magyar nyelv is magyarabb és nemzetibb ma már, mint amilyen volt csak ezelőtt 25 esztendővel is. Amikor t. i. még nem állott be a nagy kultúrvisszahatás a germanizmus ellen. És ki merné azt mondani, hogy a mi édes magyar nyelvünk, úgy, ahogyan ma beszélünk és írunk, már meg volna mentve a germanizmusoktól és olyan volna, mint ahogyan azt magunk akarjuk ? A Gondviselés a magyar nemzetet múltjában valóban kimeríthetetlen kultúrkincsekkel áldotta meg. És bár egy része ennek a kincsenek a latin nyelv uralma és a török dúlása alatt odaveszett, az, ami megmaradt, még mindig bőségesen elegendő arra, hogy nyelvünk, irodalmunk és művészetünk, de még tudományunk nemzeti része is abból merítsen magának táplálékot. Legalább annyit, amennyivel magunkat megerősítve, a nyugatról egyre-másra nagyobb műveltségi importtal szemben a magyar kultúrá lét önállóságát megerősíthetjük. Európának szinte egyetlen kisebb nemzete sem dicsekedhet múltjában ekkora kultúrkincsesel. Tőlünk keletre egy sem. Legendáink, mondáink, hagyományaink a keleti ősi műveltség forrásai- i ből fakadnak. Nemzeti királyságunk története és hagyománya a nyugati kereszténységből. A szent korona eredete a keresztény legen- dákban vész el. Vannak szent királyaink* —!—a—iliLiís viibajíjai Az új parlament. (Második és befejező közlemény.) — A Pesti Hírlap eredeti tárcája — írta: MIKSZÁTH KÁLMÁN. Amiensben egy kisdedóvó tulajdonos, bizonyos Vuillemot úrtól egy lista került forgalomba a szülök közé, melybe föl voltak jegyezve azok a kisgyerekek, akik idő előtt elhalnak. Miután teljesedni kezdett, a szülőket pánik fogta el s különböző vádakkal kommentáltatván a csodálatos esetek, a biró is megidézte Vuillemot urat. Biró: Hogy tudta ön, mely gyerekek fognak meghalni? Vád 1o 11: A gyerekek közt élve, megfigyeltem őket s akikről észrevettem, hogy értelmi perifériájuk fejlődése közben olyan dolgok iránt mutatnak ösztönszerű érdeklődést, amelyeknek csak a messze jövőben vehetik hasznát, azok élni fognak. Akiknél nem jelentkezett ily érdeklődés, azokat följegyeztem olyanokat, akik nem élik meg a nagykort. Biró: És hogyan magyarázza ön ezt ? Vádlott: Én azt hiszem, bíró úr, hogy az egyénben épen úgy, mint a tömegekben benne lakik egy kis zugolyban a gondviselés, mely mint valami inspektor, biztosan gondoskodik arról már eleve, amire emberének szüksége i és lesz. Ha nem gondoskodik , az annyit jelent, hogy semmire se lesz szüksége, azaz hogy meghal . . . Ebbe a kicsiny epizódba nagy igazság van begöngyölgetve. Megfordított alakjában magam is tapasztaltam öreg embereken, szorgalmas, tervezgető, szenvedélyes gazdákon, hogy egyszer csak kezdenek nem törődni a holnaputánnal, sőt később a holnappal sem, mit hova vessenek, ültessenek, megelégszenek a fölmerült házi incidensek pillanatnyi igazításával s tervezgetésük nem terjed tovább, mint hogy milyen levest kell vacsorára főzetni. Ezek az öregek nem tudják, de az a mindentudó „inspektor“ bennük már tisztában van azzal, hogy több aratás nem vár rájuk és hogy csak vacsoráini fognak még néhányszor — mert a halál már útban van. Ez a sajátságos theória átvihető a nemzetekre is. Szimptomák jelzik népek, országok közeli pusztulását vagy hosszú életét, csak meg kell látni tudni. A kérdés itt is az, amit Vuillemot úr fölállított, hogy van-e érzékük a meszsze jövő kérdéseivel szemben vagy nincs. De a gondviselés még egyebekben is mutogatja: ha nagy írókat ad egy országnak, biztos, hogy még tömérdek generáció következik, melyeknek a szellemi tápláléka előre készül. Pusztulásra ítélt népfajoknak nem ad Dosztojevszkyt, Tolsztojt, mert a természet céltalanul egy olajbogyót se hoz létre. Nagy államférfiak megjelenése valamely népfajnál azt jelenti, hogy a gondviselés nagy feladatokat akar megoldatni s ez többnyire sikerül is neki. Maga az illető népfaj is arra az eruptióra és dátumra dolgozik, öntudatlanul, melyet a gondviselés kitűzött. Tisztán láthatjuk például, hogy a harmincas évek magyar politikusaiban már ott forr az az anyag, melyből 1848-ban a március tizenötödike fog megszületni. Ezek az emberek már viselősek vele és Széchenyi István a negyvenes évek elején igazabban és alaposabban írja le a forradalmat, miképen fog jönni, mint Horváth Mihály az ötvenes évek végén, hogy miképen jött. Éles megfigyelőkre azért voltak lehangolók a közelmúltakban a parlamentek és politikusok, mert semmi sem mutatta, hogy „érdekes állapotban“ volnának. Sehol semmi idea, amiből öt év múlva, húsz év múlva vagy száz év múlva lesz gáltökő. E lomha, fáradt parlamentek csak átvánszorogták azt az időt, mely nektek adatott. Még a meglevő kérdésekhez se nyúlnak, ha nehezek. Pedig ez nem elég. Mert olyan nagy kérdésekre kell elkészülni, melyek még csak lesznek. Hát épen semmit se ösztökélte őket a Vuillemot úr láthatatlan inspektora? Az az inspektor, aki benne volt Aquileja. A Pesti Hírlap mai száma 32 oldal