Pesti Hírlap, 1902. január (24. évfolyam, 1-30. szám)

1902-01-01 / 1. szám

Budapest 1902. XXIV. évf. 1. (7642.) szám. u“) Alvuji Szerkesztőség: Budapest, váci-körut 78. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény in­ ’­tézendő. Kiadóhivatal: Budapest, váci-körut 78., hová az előfizetések és­­ lap szétküldésére vonatkozó fel­szólalások intézendők, megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Előfizetési árak: Egész évre.... 28 k. — f. Félévre...............1í , — T Negyedévre ... 7 , — , Egy kora..... » 40 „ Egyes szám ára 8 f. Vidéken 10 f.Pesti Hírlap f*« ,txzzzzzhiz» nnnoonmwwfifl­­ A Pesti Hírlap következő száma csütörtö­kül­ — január 2-án — hajnalban jelenik meg. T. előfizetőinket az előfizetési ösz­­szegek mielőbb való szíves meg­hűl­­ésére kérjük, hogy a postán az év kö­rül rendesen bekövetkező torlódás mellett is lapunk folytatólagos megküldése minden meg­szakítás nélkül történhessék. Magyar műveltség. Szivet melegítő szavakat kiáltott át Ap­­ponyi Albert Pozsonyban a régi esztendőből az újba. A magyar kultúra hóditó és alkotó föl­adatairól beszélt. A műveltség a nemzeti életnek tiszta ve­rőfénye, mely olyan, mint a napsugár a mi dol­gaink fölött. Fényében dolgozunk, tőle kapjuk a kedvet. Világossága nélkül munkánknak nem volna foganatja. Ha ködbe borulna, elbágyad­nánk , elcsenevészne minden politikánk és min­den gazdálkodásunk. De amelyről mégis csak olyan ritkán beszélünk alaposan, az ünnepna­pokon, vagy még akkor sem. Pedig annyiszor kellene róla beszélnünk, hogy igaz mivolta sze­rint megismerjük és megbecsüljük. Magyar nemzeti kultúra! Nagy és nehéz szó ez. Fölfogni, megérteni, megtisztítani az idegen elemektől, előbbre vinni, diadalra segí­teni s a politikai hódításokat vele szentesíteni, végül pedig segítségével egységbe foglalni az ország határai közt minden értelembeli és érze­lembeli különféleséget, befejezni általa ama bi­zonyos nemzeti egységet, micsoda óriási, szédítő és mégis mennyire nemes, lelkesítő és meny­nyire elérhetőnek látszó gondolat! Apponyi gondolkozásában mint a múlt kincseire támaszkodó szellemi és erkölcsi hata­lom jelenik meg a magyar egységes nemzeti műveltség eszméje. Ez a nagy, ideális elme és lángoló szív a nemzetet nem bírja egy korra korlátozva tekinteni. És mennyire igazsága van vele, amikor a nemzeti kultúráról beszél! Nincs, nem lehet önálló nemzeti műveltség, mely nem a múlt kincseiből táplálkozik és nem fejlődik orga­nikusan a régiből. Mi műveltség lehet az is, amit egyszerűen átveszünk, recipiálunk idegen nemzetek kincseiből. Semmi sem olyan könnyű, mint az idegen kultúra importja. A gondolat — mint épen a német mondja, kelet felé a leg­nagyobb gondolat-exporteur, — a gondolat vám­mentes. Finánc nem állja útját. Fogyasztási adókkal nem lehet megterhelni. A világművelt­ségben divatos fogalom­jelző az újságok és könyvek lapjain röpül tova. Még ezek sincse­nek vám alá vetve. Az idegen gondolat­ kife­jezés annyira tetszős. Az idegen ötlet annyira kellemes. A nagy nemzetek irodalmi, művé­szeti és tudományos produkciójában annyi a fölösleg. És oly olcsó minden, amit idegenből hozunk. Ezerféle kényelmi ok szól amellett, hogy vegyük át idegen nemzetek szellemi és erkölcsi kincseit úgy, amint kapjuk és ne ve­sződjünk a kritikával, a szellemi importnak ez­zel a lelkiismeretes vámszedőjével, mely min­denütt ott áll a maga nyársával, hogy bele­döfje a szellemi portékákba. De nemzeti kultúra-e az ilyen? Nem úgy van-e, hogy az idegen szó, az idegen gondolat­­kifejezés, az idegen mondatszerkezet, az idegen ötlet, az idegen ízlés, az idegen műalkotás, az idegen érzelem és az idegen erkölcs lassan el­nyomja mindazt, ami nemzeti bennünk? Vagy nem úgy van-e, hogy íme, ebben a korban is, a nyelvtudománynak, az irodalomnak és müsz­­lésnek úgy kellett nagy és keserves fáradsággal leásni a múltak földjébe, hogy újra napvilágra­­ hozza azt a tengersok műveltségi kincset, ame­lyet az idegen országokból felénk szálló futó homok már csaknem egészen elbontott. Hiszen maga a magyar nyelv is magyarabb és nemzetibb ma már, mint amilyen volt csak ezelőtt 25 esztendővel is. Amikor t. i. még nem állott be a nagy kultúr­­visszahatás a germanizmus ellen. És ki merné azt mondani, hogy a mi édes magyar nyel­vünk, úgy, ahogyan ma beszélünk és írunk, már meg volna mentve a germanizmusoktól és olyan volna, mint ahogyan azt magunk akarjuk ? A Gondviselés a magyar nemzetet múlt­jában valóban kimeríthetetlen kultúrkincsekkel áldotta meg. És bár egy része ennek a kincse­­­nek a latin nyelv uralma és a török dúlása alatt odaveszett, az, ami megmaradt, még min­dig bőségesen elegendő arra, hogy nyelvünk, irodalmunk és művészetünk, de még tudomá­nyunk nemzeti része is abból merítsen magának­­ táplálékot. Legalább annyit, amennyivel ma­gunkat megerősítve, a nyugatról egyre-másra nagyobb műveltségi importtal szemben a ma­­­­gyar kultúrá lét önállóságát megerősíthetjük. Európának szinte egyetlen kisebb nemzete­­ sem dicsekedhet múltjában ekkora kultúrkincsesel.­­ Tőlünk keletre egy sem. Legendáink, mondáink,­­ hagyományaink a keleti ősi műveltség forrásai- i ből fakadnak. Nemzeti királyságunk története­­ és hagyománya a nyugati kereszténységből. A­­ szent korona eredete a keresztény legen-­­ dákban vész el. Vannak szent királyaink* —!—a—iliLiís viibajíjai Az új parlament. (Második és befejező közlemény.) — A Pesti Hírlap eredeti tárcája — írta: MIKSZÁTH KÁLMÁN. Amiensben egy kisdedóvó tulajdonos, bi­zonyos Vuillemot úrtól egy lista került forga­lomba a szülök közé, melybe föl voltak jegyezve azok a kis­gyerekek, akik idő előtt elhalnak. Miután teljesedni kezdett, a szülőket pá­nik fogta el s különböző vádakkal kommentáltat­­ván a csodálatos esetek, a biró is megidézte Vuillemot urat. Biró: Hogy tudta ön, mely gyerekek fog­nak meghalni? Vá­d 1­o 11: A gyerekek közt élve, megfigyel­tem őket s akikről észrevettem, hogy értelmi pe­rifériájuk fejlődése közben olyan dolgok iránt mu­tatnak ösztönszerű érdeklődést, amelyeknek csak a messze jövőben vehetik hasznát, azok élni fognak. Akiknél nem jelentkezett ily érdeklődés, azokat följegyeztem olyanokat, akik nem élik meg a nagykort. Biró: És hogyan magyarázza ön ezt ? Vádlott: Én azt hiszem, bíró úr, hogy az egyénben épen úgy, mint a tömegekben benne lakik egy kis zugolyban a gondviselés, mely mint valami inspektor, biztosan gondoskodik arról már eleve, amire emberének szüksége i és lesz. Ha nem gondoskodik , az annyit je­lent, hogy semmire se lesz szüksége, azaz hogy meghal . . . Ebbe a kicsiny epizódba nagy igazság van begöngyölgetve. Megfordított alakjában magam is tapasztaltam öreg embereken, szorgalmas, tervezgető, szenvedélyes gazdákon, hogy egyszer csak kezdenek nem törődni a holnaputánnal, sőt később a holnappal sem, mit hova vesse­nek, ültessenek, megelégszenek a fölmerült házi incidensek pillanatnyi igazításával s tervezgeté­­sük nem terjed tovább, mint hogy milyen levest kell vacsorára főzetni. Ezek az öregek nem tudják, de az a mindentudó „inspektor“ bennük már tisztában van azzal, hogy több aratás nem vár rájuk és hogy csak vacsoráini fognak még néhányszor — mert a halál már útban van. Ez a sajátságos theória átvihető a nem­zetekre is. Szimptomák jelzik népek, országok közeli pusztulását vagy hosszú életét, csak meg kell látni tudni. A kérdés itt is az, amit Vuil­lemot úr fölállított, hogy van-e érzékük a mesz­­sze jövő kérdéseivel szemben vagy nincs. De a gondviselés még egyebekben is mutogatja: ha nagy írókat ad egy országnak, biztos, hogy még tö­mérdek generáció következik, melyeknek a szellemi tápláléka előre készül. Pusztulásra ítélt népfa­joknak nem ad Dosztojevszkyt, Tolsztojt, mert a természet céltalanul egy olajbogyót se hoz létre. Nagy államférfiak megjelenése valamely népfajnál azt jelenti, hogy a gondviselés nagy feladatokat akar megoldatni s ez többnyire si­kerül is neki. Maga az illető népfaj is arra az eruptióra és dátumra dolgozik, öntudatlanul, melyet a gondviselés kitűzött. Tisztán láthatjuk például, hogy a harmincas évek magyar politikusaiban már ott forr az az anyag, melyből 1848-ban a március tizenötö­dike fog megszületni. Ezek az emberek már viselősek vele és Széchenyi István a negyvenes évek elején igazabban és alaposabban írja le a forradalmat, miképen fog jönni, mint Horváth Mihály az ötvenes évek végén, hogy miké­pen jött. Éles megfigyelőkre azért voltak lehangolók a közel­múltakban a parlamentek és politiku­sok, mert semmi sem mutatta, hogy „érdekes állapotban“ volnának. Sehol semmi idea, ami­ből öt év múlva, húsz év múlva vagy száz év múlva lesz gáltökő. E lomha, fáradt parlamen­tek csak átvánszorogták azt az időt, mely ne­­ktek adatott. Még a meglevő kérdésekhez se nyúlnak­, ha nehezek. Pedig ez nem elég. Mert olyan nagy kérdésekre kell elkészülni, me­lyek még csak lesznek. Hát épen semmit se ösztö­kélte őket a Vuillemot úr láthatatlan inspek­tora? Az az inspektor, aki benne volt Aquileja. A Pesti Hírlap mai száma 32 oldal

Next