Pesti Hírlap, 1902. január (24. évfolyam, 1-30. szám)
1902-01-01 / 1. szám
_______________________________ PESTI HÍRLAP 1902. január 1., szerda. István és László. Szent asszonyaink: Erzsébet,Margit és Ágnes. Történetünk telve van nagy és eredeti politikai gondolatokkal. Nemzeti függetlenségünk harcai fölséges költészettel. Az Anjouk és Hunyadiak kora tudománynyal és művészettel. Nemzeti irodalmunknak ősrégi emlékei vannak. És tudjuk, hogy a XVII. században a nemzeti nyelv és irodalom magasabb fokon állott és eredetibb volt, mint a német. Ezer csapás, ezer küzdelem között a magyar nemzeti lélek kultúrmunkája sohasem pihent s a XVII. század nagy elaléltságából ez volt az ismét, ami a nemzetet talpraállította. Irodalmunkban, művészetünkben, de még tudományosságunkban is óriási, még mindig földolgozatlan régi anyaggal rendelkezünk. De még ruházatunkban, szokásainkban, háztartásunkban, életmódunkban és erkölcseinkben is nagy az a régi kincs, amit veszni engedtünk az idegen miatt. A nemzetnek igazi prófétái azok, akik az önálló magyar műveltség szükségét hirdetik. Most inkább, mint akármikor, mivel most sokkal nagyobb a magyar eredeti nemzeti műveltség elmosódásának veszedelme. A német világ roppant gazdasági javakkal s roppant szellemi és erkölcsi kincsekkel indul a Kelet meghódítására. Hatalmas, fenkolt gondolkozást! császár vezeti ezt az óriási népet. Pártfogásával erőt ad a német műveltségnek és szárnyat a német gondolatnak. Nyíltan hirdeti a gondolat hóditó erejét s a reális, pozitív gondolkozás fölé az ellenállhatatlan etnikai erőt helyezi. Nálunk pedig a nemzet befejezetlen. A félmagyarok száma még mindig igen nagy. Azoké, akik a német befolyás hatása alatt nőttek föl. Akik romlott, színtelen, magyar nyelven beszélnek. Akik a magyar nyelv kifejezési erejét és eredetiségeit nem ismerik. Akiknek a házában bútor, ékesség és műtárgy, minden idegen. De akik egyébiránt epednek az önálló magyar gondolkozás és műveltség után, csak legyen, aki kezükre jár és bevezeti őket annak misztériumaiba. Mert szerencsés kor ez a mostani. A nemzeti önállóság gondolata talán az Árpádok kora óta sohasem volt olyan erős Magyarországon, mint most. Az új nemzedék telve van rajongással mindenért, ami a mienk és nem másé. A nagy nemzeti áradat politikában, gazdaságban és műveltségben mindent ellenállhatlan vihar gyanánt sodor magával. Hogy hova, az még kérdés. De hogy jó irányban sodorjon mindent, épen ez az államférfiak és a magyar közélet vezéreinek igazán nagy feladata. A műveltségben is az, mint minden másban. Nagy, igen nagy kár volt az, hogy annak idején a magyar közművelődési társaságokat nem lehetett egyetlen magyar nemzeti ligába, vagy legalább szoros szövetségbe egyesíteni. Pedig megkísértettük. A mi hagyományos partikularizmusunk azonban ellene állott ennek a törekvésnek. Ma szétszórt csatarendben harcolnak a magyar kultúrtársaságok a nemzeti egységért, mindenféle elnevezés alatt. De legalább harcolnak. Egyetlen nagy és közös vezetőjük az irodalom, mely a régi tradíciók nemes művelésével iparkodik áthatni a magyar műveltségi életnek külföldről behozott kincseit. És nagy vigasztalás van abban, hogy Magyarországon csak annak az irodalomnak van igazi tekintélye, mely a magyar élet eredetiségeire támaszkodik. Ezt halmozzák el babérokkal, koszorúkkal, hódolatokkal. A nemzet lelke érzi, hogy műveltségünknek nem szabad elvesztenie maga alól a múltak talaját s bár nem ellensége az idegen szellemi kincsekből való gazdagodásnak, szeretettel mégis csak azt veszi körül, csak azt vallja igazán magáénak, ami magyar földön, magyar gondolatból, magyar érzelmekből termett. Apponyi alakját pedig még nagyobbá teszi az, hogy ugyanezt hir-deti Pozsonyban, mely a magyar műveltségnek már bevett, de még meg nem hódított vára. A többi kötelesség a magyar nemzeté. Az egyeseké, a családoké, a társaságoké, a testületeké, mindenkié. Azé a nagy és szabad társa-dalmi életé, mely nincsen szervezetekhez, szabályokhoz, hivatalos formákhoz kötve, de amely nagyobb még az államnál is, mert hiszen minden az övé, még az állam is, mely az ő részére van teremtve. Csak dolgozni kell. Előbbre vinni a nemzeti nyelvet és gondolatot. Erőt szerezni a magyar érzelmeknek, ízlésnek, nyelvnek, kifejezésnek, tudásnak és a magyar szokásoknak. A házban is még az életnek legalsóbb nyilvánulásaiban is. A nyugat-európai s kivált a német műveltség kincsei úgy is be fognak hozzánk tódulni, ám nem is biztatjuk őket. De itthon helyt kell állanunk magunkért. Meg kell óvnunk magyar kultúránk eredetiségét és felsőbbségét az idegen fölött. Sőt nem szabad még a legkisebb idegen gondolatnak sem megtelepedni országunk földjén anélkül, hogy meg ne fizette volna a maga vámját nemzeti műveltségünknek azzal, hogy hozzá alkalmaztuk. Hogy úgy mondjam: már megmagyarosítva vettük át. Nemzeti egységre való törekvésünk, műveltségünk fejlettsége és eredetisége nélkül csak mechanikai erőkifejtés. Célt, tervet és lelket csak az lehel bele. Bent és kint való ellenségeink sohasem fognak térdet hajtani politikai felsőbbségünk előtt, hacsak annak a fején ott nem ragyog a fejlett, a hódító magyar kultúra glóriája ostrománál, meg egy ügyefogyott gólyában is és megsúgta neki a város elégése előtti napon, hogy vigye ki csőrében a fiókjait. Nem, ezek a parlamentek és politikusok nem voltak viselősek semmivel, maradnak szépen a „folyó ügyeknél/ házi viszályok elintézésénél, holmi törvényfoltozgatásoknál, a mindennapi köménymagos leveseknél és a végén annyira eltompul minden érzék, anynyira megfagy minden szárnyalás , hogy parlamentek és politikusok immár a legfőbb céljuknak tekintették az aktív minisztereket megbuktatni vagy a pártálláshoz képest az aktív minisztereket tovább is uralmon tartani. A nemzet pedig szunyókált és ő se várt immár egyebet, csak új kegyelmes urakat. A magyar nép különben is türelmes, szántani lehet rajta — csak az eke legyen nemzetiszínű. íme, végre az első parlament a mostani, mely komoly feladatok suggesziója alatt jött össze. Igaz, hogy egy kicsit tarka és heterogén elemekből áll, nem olyan, mint egy összevágó gép, de szinte olyan, mint egy gyűjtemény. Van ebben a világon minden, mint a párizsi „Bon Marche“ bazárban. Liberális függetlenségiek és nem liberális függetlenségiek, régi liberálisok, új liberálisok és reakcionárius liberáliusok, agráriusok és merkantilisták, antiszemiták, nagy antiszemiták és még nagyobb antiszemiták, konzervativok, tótok, rácok, szászok, horvátok, még demokrata is van. De a zöm liberális és erről az oldalról nincs mit tartani egyelőre. Kis adagban még az arzenikum sem árt a szervezetnek. Sőt bizonyos esetekben adják a doktorok. A szimbólumok is sokfélék. Látszott az első öszszecsapásoknál. A kereszt, az olvasó, kuruc buzogány, rozsdás fringla, búzakalász, mérleg, lámpás és a liberalizmus zászlója, mely olyan hófehér a Széll kezében, mint ha most hozták volna haza egy vegyi tisztító intézetből. De a generális szimbólum, mely mintegy légyesíti az összes elemeket a kréta. Ebben az uralkodó jegyben vagyunk. Krétával a kézben okos gazdasági kiegyezést csinálna Ausztriával. Ettől a feladattól van az országgyűlés áthatva. Ez áll elől, nyugtalan várakozás fogja el a parlamentet, különös remények és ábrándos tervek rügyeznek a szívekben. Nos, hát ez az a bizonyos első jó jel. Ide hamar azzal a Vuillemot úr lajstromával, hadd töröljük ki magunkat. Magyarország mégis csak élni akar. Mert a nervus rerum gerendárumot keresi az élete folytatásához. Jósolni nem szeretek, de mivel egy parlamentről, mely még a pályákban van, csak jósolni lehet, minden jel arra mutat, hogy békés hajlamú lesz, hogy Li. az idehaza valók nem fognak egymással veszekedni. Egyszerű pszichológia, hogy akiknek az idegenekkel szemben harciasoknak, kérlelhetetleneknek kell lenniük, azok rendesen concileansok egymással A gondviselés ebben is megfigyelendő. Miért maradt otthon Polonyn ? Mert a pók, aki a hálókat szövi, ezúttal fölösleges. Az osztrákokkal való számolás komoly munka s akik számolnak, nem érnek rá intrikát fonni, kanapé-processusokat csinálni, ami az unatkozó parlamentek természete. Prognosztikon dolgában tehát pártokra és kormányra nézve csatlakozom a kassai kalendárium százesztendős jövendőmondójának nézetéhez : Aki nem lesz betegségben, az marad jó egészségben. Némely kombinátorok és szimatolók azon-ban egész határozottan betegségeket jósolnak. Rebesgetik, hogy egy-két év alatt el nem maradhat a Ház-föloszlatás, mivel a szabadelvű párt nem egyöntetű. Lehetetlen, úgymond, hogy ezek az állapotok meg ne hozzák a bonyodalmakat. A szabadelvű párt végre is feloszlik alkatelemeire. — Ejd, majd megakadályozza Széli — mondám egy ilyen politikai Falbnak. — Széli addig egyszerűen lejárja magát — felelte. — Bolondság! — viszonzám — mintha azt állítaná ön, hogy Rothschild két év múlva lyukas nadrágban fog járni. Bolondság, bolondság! Széll nem járhatja le magát. — Megbukhat, mint ahogy megbukhat mindenki, hacsak Beöthy Ákos el nem árulja azt a rendszert, amely mellett sohasem buknak kormányok, — mert Beöthy Ákos, aki azért is perhorreskálta a régi rendszert, hogy minden eddigi kormányt megbuktatott, úgy : Belpolitikai hírek. Megcáfolt miniszter-változás. Változás a kabinetben cím alatt a Pesti Napló a következőket írja : Olyan körökből, amelyeknek a kormányzásban előforduló változásokról igen megbízható értesülésük szokott lenni, ma azt a határozott jelentést kapjuk, hogy Hegedűs Sándor kereskedelemügyi miniszter márciusban megválik a miniszteri tárcától. Utódjául egész bizonyossággal Széll Kálmán miniszterelnököt emlegetik, aki a belügyi tárcát a kereskedelmivel cserélné föl, úgy, hogy azután a belügyi tárcát ruházzák új emberre. Annak magyarázatát, hogy maga a miniszterelnök vállalja el a kereskedelmi tárcát, a kereskedelmi szerződések és az autonóm vámtarifa szőnyegen levő előkészületeiben látják, mert az ügyeket nagy horderejű fontossságuk miatt a miniszterelnök személyesen akarja vezetni. Ez magyarázza meg azt a körülményt isamely annak ideje sokaknak föltűnt, hogy a kereskedelmi tárca költségvetését a pénzügyi bizottság tárgyalása alkalmával — dacára annak.