Pesti Hírlap, 1902. március (24. évfolyam, 59-88. szám)

1902-03-01 / 59. szám

Budapest 1902. XXIV. évf. 59. (7700.) szám. Szombat március Előfizetési árak: Egész évre.... 28 k. — f. Félévre ...... 14 v —— . Negyedévre ... 7 B — . Egy hóra..... 2, 40 Egyes szám ára 8 t. Vidéken IO . Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is.Pesti Hírlap Szerkesztőség: Budapest, váci-körut 78. I. emelet, hová a lap szellemi részét'' illető minden közlemény intézendő. Kiadóhivatal: Budapest, váci-körut 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólalások intézendők. SH5--=5=5= Művészet és pénz. A zürichi műegyetemnek egyik világhírű tanára, amikor a városépítés előadásában Budapestről kezd szólani hallgatóinak, rendesen így kezdi: — És most, uraim, elérkeztünk egy olyan városhoz, amelynek a természet mindenjóval szolgált, amivel a városépítésnél csak szolgálhat. És ahol az emberek a természet minden adományát csodálatos leleményességgel tönkresilányították. Budapest egyébiránt még nem kész. Görbeségei, egymást ferdén metsző nagy utcatengelyei, csúnyán szabálytalan terei, tömegre készült és roszszul kiszámított műemlékei, parkokban való koldussága, utálatos bécsi kaszárnya-stilben épült egész városrészei és legújabban készült impertinens szecessziói még nem érvényesültek egészen. De sírni szeretne az ember, ha idegen földről hazaérkezve azt a borzasztó rombolást látja, amit az ízléstelenség, a művészi érzék tökéletes hiánya és a bárdolatlan erőszak ezen a városon elkövetett. Olyan ez az érzés, mintha arculütés érné az embert valahol, szíve legmélyén, ahol a szépség szeretetét és hazája fölvirulásának leggyöngédebb gondolatait őrizgeti. Milyen tengersok millió feküdt be itt 30 esztendő alatt téglába, kőbe, márványba, fába, vasba, bronzba. És ilyen durván, milyen dölyfös hatalmaskodással ! Mi lehetett volna ebből a csodálatos módon fölvirult nagy városból, ha a torlódó népszám és vagyoni erő nem nyomja el a szellem kibontakozását. A szellemét, ami évtizedeken át mostoha gyermeke volt a magyar államnak s egyáltalán mindenkinek. És amelynek brutálisan parancsolt a vagyon, a pénz és a haszon forró kívánsága. Az ember, ha Versaillesban a régi király kastély termeiben a francia festőművészet gyűjteményeit nézi, az utolsó termekbe lépve egyszerre kínos szorongást érez. Ha széttekint, már tudja, hogy ezek a termek olyan korszakot rajzolnak elébe, ahol a szellem bilincsekbe volt verve és a művész közönséges kézművessé volt" lealacsonyítva. Valóban, ezek III. Napóleon korának termei. Mert hiába minden erőlködés! Minden kornak a művészete, minden taktika mellett is, észrevehetetlen bizonyossággal, de csodahíven faragja kőbe és festi vászonra annak a kornak értelmiségi és erkölcsi jellemét. Az utókor biztosan leolvashatja az épületekről, a szobrokról és a vásznakról, hogy milyen eszmék lelkesítették azon kor embereit vagy miilyen lelki szegénységben fetrengett. Adja a magyarok istene, hogy a mi korunk városépítéséről és művészeti alkotásairól a jövő nemzedék jobb véleménynyel legyen, mint mi, akik ezeket a műveket alkottuk vagy alkotjuk, de attól tartunk, hogy a zürichi professzor igazsága hosszú életű lesz ezen a földön. Egyébiránt csak az építőművészetre van ma szó és a Duna két partjáról. Annak is csak egy nevezetes pontjáról. És ebben már ne legyünk olyan szigorúak. Itt a a természet hatalmas ereje kezdettől fogva olyan volt, hogy azt egészen elrontani nem is lehetett. Szent Margit-hídjának a közepéről, — ahonnan a székesfővárosilag megszentségtelenített Gellérthegynek csak körvonalai látszanak, — olyan bájos panoráma tárul föl mindenki előtt, amelyet egész életében sohasem bír elfelejteni. Azt az egyet a legsötétebb látás sem képes eltagadni, hogy a Duna partja, legalább az új hídig, elrontva nincs. Itt kétségtelenül a természet erős keze vezette a művészi ösztönt. Itt fejtette ki három nagy műépítészünk is a maga lelkének igazi erejét. Ybl a királyi várpalota, nagy barok tömegében, Steindl az új országházban és Schulek — utolsó a sorban és tömegben, de első a művészi lélek ereje által, — fönt a Mátyás-templom restaurálásában. És azokban a hatalmas és bájos románkori (Árpádkori) galériákban, amelyek Nagy-Boldogasszony templomát máris imponáló szépséggel hordozzák. Ez a hely most Budapest városának legelső építőművészi alkotása. És különös: ez az építési remek került absolute és relatíve is legkevesebb pénzbe. És még ezt a pénzt is keservesen koledálták egybe mindenféle egyházi és világi alapokból. Ami az új országházat illeti, ezt mi a három nagy műépítés sorában harmadik helyre teszszük. Ami nem jelenti azt, hogy nem becses épület. Az új országházat ma borzasztóan leszólták a képviselőházban. De bizonyos, hogy az óriási épület külső művészeti szépsége és structúrája erre rá nem szolgált. Mindössze az a szerencsétlensége van, hogy a holije volt roszszul megválasztva. A Dunára nehezedő óriási tömeg frontja csakugyan elvész. Amellett, mivel zöld park, de még egy fasor sem töri meg a góthika egyszínű kőcsodáit, homlokzata még a Duna közepéről nézve is nyomasztólag hideg. Az ördög a talon. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Valamelyik nyirkos őszi napon bement a gyerek az édes anyjához és pityergett. — Édes anyám, de fáj a homlokom. Az asszony csak épen hogy a szót hallotta ; az esze a tojásokon járt, számolta, hogy mennyit kap érték benn a hetivásárban. Van egy szakajtóra való, körülbelül ötven darab, amit árul belőlük, az épen jó lesz egy fejkendőre. Gyurika, a kis gyerek, eközben ráhajlott a kemence padkájára és ott sóhajtozott: — De fáj, istennöm ... — Ugyan mid fáj ? mondta később boszúsan az anyja. — Itt é ... A homlokom . . . Nagykendőt vett elő Biczók Imre felesége, azt azután körülkötötte a fiú derekán és újra kituszkolta a három éves, mezítlábas kis teremtést az udvarra. Mert most meg a malacok, ettek, ennélfogva a Gyurka gyereknek kint kellett lenni a madzagostorral, hogy közibük csapjon, ha összeröffennek. Másnap a Gyurika már nem bírta fölemelni a fejét. Pedig erős gyerek volt. Vállas, kerek mellű, olyan, mint egy tömöttliba. Azután meg csupa tűz volt, enni meg egy falatot se evett ... így feküdt talán öt napig. Az ötödik nap, mikor már nem is beszélt és csak néha emelte föl panaszos tekintetét az édesanyjára, azt mondta Zsótér Etel az urának: — Rosszul van ez a gyerek, Imre . .. Tán jóvolna elhivatni az orvost. — Majd jobban lesz — vélte nagy közönynyel Biczók Imre. És igazat mondott. Jobban is lett a Gyurika. Másnap bekarikádzott a szeme, ujjnyi kékség feküdt a szemhéjak közé, az arca pedig olyan lett, mint a fehér liliom. A tüzesség eltűnt a testéből, hideg lett szegénykének keze, mindene. Most borult aztán rá az asszony, most szólt, hozzá, most költögette, de biz’ haszontalan volt minden. Biczók Imre is a karjára kapta az élettelen fiút és úgy kiabált a fülébe: — Gyurika, Gyurika .... Hallod, gyerekem ... Nem hallotta. Azt se, mikor beleverték a szöget a koporsójába. Hanem az anyja, meg az érzéketlennek látszó, ember, én édesistenem, csakhogy meg nem háborodtak a fájdalomtól. Biczók hajadon fővel kisérte végig a hosszú tanyaközön a kis fakoporsót, Zsóter Etel pedig könyet csalt zokogásával minden teremtett lélek szeméből, aki csak látta ezen a szomorú kálváriaúton . .. Ez a gyerekpusztulás nagyot fordított Biczók Imre házánál. Az ember sokszor, ha barkácsolt valamit otthon, vagy ha a földben dolgozott és a keze ügyébe akadt valami, teszem azt a kis ostor, a Gyurika bocskora, vagy egy más játéktárgy, hát úgy érezte, hogy őneki most azonnal le kell tenni mindent a kezéből és menni valamerre, hogy enyhüljön a fájdalom a szíve körül. El is ment . . . Szélpálhoz, akinek szerencsére itt van egy puskalövésnyire a kocsmája. Amíg oda ért, addig is megkönnyebbült valamennyire, ott megy a beszéd, a kevés ital kiverte fejéből a gondolatokat. Az asszony meg valóságosan raegtompult. * Sokszor nem tudta mit is tesz. Ment ide, ment amoda, mint az ülni kényszerített tyúk, amelyet pálinkás kenyérrel lakatnak jól. S amint ideoda ténfergett, azon kapta magát, hogy kint van az akácfák közt a virágos kertben Gyurikánál. Ott ezután sírt egy-két sétániát, meg újra haza jött. Később már olyan volt, mint aki féllábbal a koporsóban van. Pedig micsoda szép, szálas asszony volt... így haladt az idő, nagyot suhintván olykor a két gyerektelen ember szívén. A feledésből azonban ésideig csak Biczóknak jutott ki valamicske. Ő a férfi, a keményebb szivü, tehát őneki kellett hamarabb megvigasztalódnia. De ekkor meg egy más szokásnak lett a bolondja. A korcsmázásnak. Ha ma nem, holnap okvetlen el kellett menni Szélpálhoz. Csak egy kis nézelődésre, meg egy pohár borra. Néha maga is megrestelte ezt a szegény emberhez nem illő passziózást és ilyenkor furfangoskodott: — József bácsi, úgy hallottam, beteg kend .... Mondok megnézem már, mint jó szomszéd. — Dehogy vagyok, Imre . . . Kutya baj. — El bírja kend vinni még az italt ? — Nagyon.... Csak legyen kinek.— Nohát hozzon kend két decit. Aztán nekifogtak tárgyalni. .A dolog, egye kutya, várjon egy kicsit. Nem olyan sietős. Azután meg ketten vannak úgyis, nincs akiért törje magát .... Hiába, őseinktől eredő bűnünk ez, uraim, ha örülünk, iszunk, ha búsulunk, iszunk, ha szerencse ér, áldomással élünk, ha pedig kárt ér, akkor meg A Pesti Hírlap mai száma 24 oldal..