Pesti Hírlap, 1902. március (24. évfolyam, 59-88. szám)
1902-03-01 / 59. szám
Nagyszerű és csodálatos, de kietlen is egyúttal. Hátterében pedig a földmivelési minisztérium granáriuma (az állami építésnek ez a szégyenköve) s a Curia épületének zavart bizarrságai a ferde térrel versenyezve rontják a hatást. Szerencsétlenségre most ezt még azzal is tetézni akarják, hogy az új országház két végén maradt térséget szintén be fogják építeni. Ide készül az új igazságügyi miniszteri palota is. Még ideje van a figyelmeztetésnek: a parlamenti épület két végén levő teret parkolni kell, beépíteni bűn. Maga az épület azonban előkelő építőművészi alkotás. Külső hibáit elnyeli a góthika impozáns ereje. Ha rajtunk állott volna, mi román stílben építtettük volna, mivel nemzeti királyságunk műemlékeiben ezt szoktuk meg. És mert a román stíl a célhoz jobban is alkalmazkodott volna. De az nem áll, hogy a góthika nemzetietlen és tőlünk idegen. Az ellenkezőre bőven van példa. És igazán nagyszerűt is csak ez a stil bir nyújtani. Az épület valóban nagyszerű, szép és harmonikus. Megfelel az alkotmányos Magyarország gondolatának is. Nagy kupolája mintha a magyar nemzet monumentuma volna, mely uralkodik a részek fölött, mint ahogyan a magyar nemzet uralkodik a partikularizmusok fölött. Szabad erőkifejtést enged nekik, de csak általa van értelmük, mint ahogyan az épület tornyai is semmik, ha egyszer a kupolát elveszszük onnan. Ez az épület így megérte volna valahogy azt a 10 millióm forintot, amennyit 1884-ben rászántak. De ez is óriási összeg volt. A maximumok maximuma. Maga is nagyzás. Dehát mi az alkotmánynak és a nemzeti egységnek akartunk ebben monumentumot emelni. Magyarok vagyunk és nem sajnáljuk a pénzt, ha szeretettel adjuk. Régi hibánk. Hanem 17 millióm forint és talán 18 miliom , az borzasztó összeg! fölül van mindenen, amit képzeltünk. Egyetlen épületre absolute véve is tékozlás. Oly összeg, ami Németországnak és Angliának is sok volna, hogy azt mondjuk: elveszett a fejsze, hát menjen utána a nyele is. ... Valamelyik vasárnap, amint üldögél Biczók Imre Szélpálnál az ablak mellett és nézi színtelen téli képét a tájnak, bejön BödőJános. A szomszéd kapitányságból való legény, aki nincs hat hete se, hogy előkerült a közös huszároktól. A kalapja mellett ott lóg most is a szabadságos virág, a csizmáin pedig igen vidáman pengnek a sarkantyúk. Megáll Biczók előtt, összeüti a bokáit és köszön: — Adjon isten. — Szerbusz, öcsém. — Ösmersz-e még, Imre? — Vélek rád, — veti oda foghegyről a szót Imre. Mert tudnivaló, hogy hét esztendő előtt együtt dugott-bálozott ez a két ember. Ismerték egymást gyerekkoruk óta. De mert Biczók akkor már kiszolgált huszár volt, mikor Bödő Jankó fölhúzta a sárgazsinóros ruhát, így hát, mint „rekrutával“, nem igen beszélhet más hangon az ember. Azután meg az is az orrába van most Imrének, hogy János legény egy esztendővel megtoldta a katonaidőt. Három év helyett négyet szolgált. Akkor is úgy küldték el, valami rossz lát tett a tűzre. Jó kapitánya volt, aki azt mondta neki: szedd össze, öcsém, újévkor a cókmókodat, aztán takarodj, én nem akarlak szerencsétlenné tenni. — Hogy is vagy Imre ? — mondja ezután tovább Bödő János. — Megvagyok János . . . Nem olyan jó, mint te, de azért csak vagyok. — Nem tudom miér’ ? . . . — Nem is kell azt neked tudni . . . — Talán a gyerek miatt ? Imre hirtelen fölnéz, megüti lelkét a szó. — Úgyis gondolhatod. Elmosolyodik Bödő és csak kis idő múlva folytatja: — Majd lesz másik ... Nem ez az első ... Ausztriáról s a bécsi célszerűtlen ó-görög épületről ne is beszéljünk. De az legalább olcsóbb volt. Fájdalom, ez a tékozlás relative is tékozlás, így talán még nagyobb. Az a rettenetes kritika, amit ma Bartha Miklós az épület belső berendezésére és művészeti fölszerelésére mondott — leszámítva a rikító színezést, — a valóságnak megfelel. Az épület belső világosságában már nem a művészet keze dolgozott, hanem a kénytelenségé és a cifrálkodásé. A belső structúra nagy tökéletlenségeit még egésszen meg sem lehet ítélni. Ami igazi képzőművészeti alkotás van benne, összekapkodott dolog, egységes vezető gondolat nélkül. És ami legrosszabb: a magyar lélek összefoglaló ereje nélkül. Mindenki szanaszét festett és faragott; némelyik becseset, némelyik divatos silányságot. Az u. n. műipar azután betette az ajtót. Az ország legkomolyabb házát cifraságokkal pingálta és faragta tele.. Íme, amíg Nagy-Boldogasszony templománál a pénz szűke mellett is nagyot alkotott a művészi lélek, itt a pénz bősége és tékozlása ölte meg a művészi gondolatokat. Mert a sok pénz él. Az új országház belseje ugyanannak a barbár tömegművészetnek a testimoniuma lett, ami Széchenyi és Deák szobrát tönkretette. Ez is azt hirdeti, hogy még nem bontakoztunk ki a nyerseségből, amely a sokat és cifrát szereti, nem pedig a szépet és egyszerűt. Most pedig ki a bűnös? Senki és mindenki. Az egymásra következő kormányok kétségtelenül nagy mulasztásokat követtek el. A legnagyobb az volt, hogy sorra bürokratikusan, elzárva vezették az építést. A szabad művészeti kritika még a tervekhez sem férhetett hozzá. Pedig drága pénzért kellett volna inkább műkritikusokat szerződtetni, hogy ellentmondás is legyen. Enélkül művészet nincsen. De hát végre is, lehet-e a kormányoknak nagyobb müszlésük, mint amilyen van a 453 ! fejű képviselőháznak és a méltóságos förendek^ssagaamisssBsjlli^miBismus^iiSiieiajisiggiSaaiS^ nek, akiknek kötelességük lett volna még jókor kritikát gyakorolni ? Hiszen ellenzékeink is bőven voltak mindig! Az ellenőrzést a honatyák nem reklamálták, de nem reklamálta egyáltalán senki. Folyt a munka a maga fejetlen Összevisszasága szerint. És dobálták az olvasatlan milliókat. Persze segíteni kell, amin még lehet segíteni. Inkább várjon az országgyűlés még egy évig a beköltözéssel. 18 vagy 19 év, az már mindegy. Okozni pedig mindnyájunkat okozzuk és csöndes fájdalommal sirassuk meg a kidobott milliókat. Mea culpa, mea culpa! Azonban jegyezzük meg mindenkorra, hogy a művészet nagy kincse a nemzetnek, amelylyel így elbánni nem szabad. És hogy nagy erő a szellem, de csak akkor, ha valóban szabad. Ha le nem nyűgözi a nyerseség, az előítélet, a politika. PESTI T I K L A T 2 ízlu3. március 1., szomnan Ránézett Biczók a pelyhes állú legényre s ez a nézése olyan volt, mint a szúró tövis. — Hát hányadik ? — Te tudod . . . Azután beesteledett. Biczók valamivel későbbre maradt, mint szokott. És a bort is érezte már a fejében. Bödő János, akinek szintén kitűzésedett az arca az italtól, újra kötődni kezdett: — Hát az Etel sire? — Mér’ sírna? — A gyerek után. — úgy is gondolhatod, minek kérdezed. Megint elmosolyodott Bödő és ismét csak kis idő múlva folytatta: — Akkor az különb volt a másiknál. — Melyik másiknál ? — pattant föl nagy indulattal Imre. — Hát az elsőnél . . . Azt, úgy tudom, nem siratta. Megreszketett még a lélek is Imrében. Ökölbe szorult a két marka és mint akinek egyszerre el akarják venni mindenét, fölorditott: — Bitang! . . . Nyomorult! . . . Megszeppent Bedő János. — Mért mondasz annak, Imre? — Mert bitang vagy. — Azért, mert úgy mondom, ahogy tudom ! ? . . . — Hogy tudod, beszélj! . . . — Úgy, hogy ez volt a második gyereked, — ütötte el egyszerre a szót Bedő János. De ezzel nem tudta helyreállítani Imre lelkében az egyensúlyt. Az aljasan gyanúsító szó megzavarta a szivét is, meg az eszét is az embernek. Ám azért nem szólt egy szót se senkinek. Úgy tett, mint a meglőtt vad, mely ösztönszerűleg beleáll a patak vizébe, hogy enyhítse a baját. Elkóválygott ide-amoda, hogy senkivel ne kelljen beszélnie. Ez a magányosság azonban még rosszabb volt. Lassankint gyökeret vert lelkében a meggyőződés. A gyanú a szivéhez férkőzött és a magára hagyott képzelődés elébe rajzolta a hamis képet, ahol az ő hitvese mint elbukott leány járja a bűnnek titkos útjait. És szeretkezik. Csókot ad ennek is, amannak is . . . Azután megöli bűnének a gyümölcsét. A homok alá dugja valahol, kint a buckák között. Az éj s a föld eltakar mindent . . . Megborzadt és elsötétedett az elméje, mikor ideért a képzelődéssel. Mert igy volt, igy kellett lennie, amíg ő odajárt hosszú három esztendeig a lovasságnál. Addig ez a csöndes tanyavilág talán nem is volt a földön. Se hír, se üzenet . . . Árva gyereknek nem küld senki egy vigasztaló szót, se egy kurta hirt, hogy ki él, ki halt meg ... És ebben a nagy bizonytalanságban történhetett meg az, amiről őneki most, évek múltával kell hírt hallania. Hiába küzdött a lesújtó gondolat ellen, hiába emlékezett vissza, hogy hiszen tiszta volt az asszony, mint a harmat, nem birt, nem tudott megbékülni a lelke. Hátha . . . Hogy jutna eszébe valakinek ilyesmi, iszen a falevél se mozog, ha a szél nem fújja . . . Talán két hétre ezután egy szombati napon, napáldozat felé ment haza Biczók Imre. A feje gazos volt. Délóta pálinkázott Szélpállal, a korcsmárossal. Az „új főztet“ kóstolgatták. Otthon az asszony a Mária-kép előtt imádkozott. A gyönge mécsvilág, amit szombat esténkint gyújtott meg a gyerek lelkiért, tudta csak némileg megvigasztalni nagy szomorúságában. Most, amint betette Biczók Imre maga után az ajtót és szemébe tűnt a felesége, egyszerre hatalmas erővel lázadt föl lelkében a gyanú és a gyűlölet. És vihar támadt föl a nyomán . . . Kegyetlen, törtető vihar, mely üvöltött, mint a sík pusztán szokott, ahol semmi nem akasztja meg útjában. Az asszony halulsáppadt lett, amint kitört az ember ajkán a szó: — Kinek ég az a mécses, menyecske ? Imre, az Isten áldjon meg, mi bajod ? — Mi bajom ? . .. Majd megmondom mindjárt, hogy mi a bajom. Belpolitikai hírek. Rendkívüli minisztertanács. Ma délután a képviselőház miniszteri szobájában a szokásos déli szünet alatt a kabinet tagjai minisztertanácsot tartottak. A brüsszeli cukorkonferenciára kiküldött magyar delegátustól olyan távirat érkezett, amelyre a kormánynak még ma kellett válaszolnia. A minisztertanácsból félórás tanácskozás után el is küldték ezt a választ Toepke államtitkárnak Brüsszelbe. A képviselőház szombaton délelőtt tíz órakor tartandó ülésén folytatja a költségvetés részletes tárgyalását. Ezen az ülésen a Szederkényi Nándo elnöklete alatt álló függetlenségi párt részéről határozati javaslatot nyújtanak be az új országház építésének költségei, az építés és berendezés hiányainak megvizsgáztatása tárgyában. A nemzetiségi törvény revíziója. A költségvetés általános vitája során elhangzott felszólalások nem valami kellemes pillanatokat okoztak a nemzetiségi képviselőknek. Úgy látszik, hogy az elmondott parlamenti beszédek hatása alatt keletkezett az a mozgalom, amelyről Brassóból adnak hírt. Az erdélyi részekben a szászok közé ékelt magyarság