Pesti Hírlap, 1902. március (24. évfolyam, 59-88. szám)

1902-03-01 / 59. szám

Nagyszerű és csodálatos, de kietlen is egyúttal. Hátterében pedig a földmivelési minisztérium gra­­náriuma (az állami építésnek ez a szégyenköve) s a Curia épületének zavart bizarrságai a ferde térrel versenyezve rontják a hatást. Szerencsét­lenségre most ezt még azzal is tetézni akarják, hogy az új országház két végén maradt térsé­get szintén be fogják építeni. Ide készül az új igazságügyi miniszteri palota is. Még ideje van a figyelmeztetésnek: a parlamenti épület két végén levő teret parkolni kell, beépíteni bűn. Maga az épület azonban előkelő építő­­művészi alkotás. Külső hibáit elnyeli a góthika impozáns ereje. Ha rajtunk állott volna, mi román stílben építtettük volna, mivel nemzeti királyságunk műemlékeiben ezt szoktuk meg. É­s mert a román stíl a célhoz jobban is alkal­mazkodott volna. De az nem áll, hogy a gó­thika nemzetietlen és tőlünk idegen. Az ellen­kezőre bőven van példa. És igazán nagyszerűt is csak ez a stil bir nyújtani. Az épület való­ban nagyszerű, szép és harmonikus. Megfelel az alkotmányos Magyarország gondolatának is. Nagy kupolája mintha a magyar nemzet monu­mentuma volna, mely uralkodik a részek fölött, mint ahogyan a magyar nemzet uralkodik a partikularizmusok fölött. Szabad erőkifejtést enged nekik, de csak általa van értelmük, mint ahogyan az épület tornyai is semmik, ha egyszer a kupolát elveszszük onnan. Ez az épület így megérte volna valahogy azt a 10 millióm forintot, amennyit 1884-ben rászántak. De ez is óriási összeg volt. A maxi­mumok maximuma. Maga is nagyzás. Dehát mi az alkotmánynak és a nemzeti egységnek akar­tunk ebben mo­numentumot emelni. Magyarok vagyunk és nem sajnáljuk a pénzt, ha szeretet­tel adjuk. Régi hibánk. Hanem 17 millióm forint és talán 18 miliom , az borzasztó összeg! fölül van min­denen, amit képzeltünk. Egyetlen épületre abso­lute véve is tékozlás. Oly összeg, ami Német­országnak és Angliának is sok volna, hogy azt mondjuk: elveszett a fejsze, hát menjen utána a nyele is. ... Valamelyik vasárnap, amint üldögél Biczók Imre Szélpálnál az ablak mellett és nézi színtelen téli képét a tájnak, bejön Bödő­­János. A szomszéd kapitányságból való legény, aki nincs hat hete se, hogy előkerült a közös huszároktól. A kalapja mellett ott lóg most is a szabadságos­ virág, a csizmáin pedig igen vidáman pengnek a sarkantyúk. Megáll Biczók előtt, összeüti a bokáit és köszön: — Adjon isten. — Szerbusz, öcsém. — Ösmersz-e még, Imre? — Vélek rád, — veti oda foghegyről a szót Imre. Mert tudnivaló, hogy hét esztendő előtt együtt dugott-bálozott ez a két ember. Ismer­­ték egymást gyerek­koruk óta. De mert Biczók akkor már kiszolgált huszár volt, mikor Bödő Jankó fölhúzta a sárgazsinóros ruhát, így hát, mint „rekrutával“, nem igen beszélhet más hangon az ember. Azután meg az is az orrába van most Imrének, hogy János legény egy esz­tendővel megtoldta a katonaidőt. Három év he­lyett négyet szolgált. Akkor is úgy küldték el, valami rossz lát tett a tűzre. Jó kapitánya volt, aki azt mondta neki: szedd össze, öcsém, újév­kor a cókmókodat, aztán takarodj, én­ nem akarlak szerencsétlenné tenni. — Hogy is vagy Imre ? — mondja ezután tovább Bödő János. — Megvagyok János . . . Nem olyan jó, mint te, de azért csak vagyok. — Nem tudom miér’ ? . . . — Nem is kell azt neked tudni . . . — Talán a gyerek miatt ? Imre hirtelen fölnéz, megüti lelkét a szó. — Úgyis gondolhatod. Elmosolyodik Bödő és csak kis idő múlva folytatja: — Majd lesz másik ... Nem ez az első ... Ausztriáról s a bécsi célszerűtlen ó-görög épület­ről ne is beszéljünk. De az legalább olcsóbb volt. Fájdalom, ez a tékozlás relative is tékoz­lás, így talán még nagyobb. Az a rettenetes kritika, amit ma Bartha Miklós az épület belső berendezésére és művészeti fölszerelésére mon­dott — leszámítva a rikító színezést, — a va­lóságnak megfelel. Az épület belső világosságá­ban már nem a művészet keze dolgozott, ha­nem a kénytelenségé és a cifrálkodásé. A belső structúra nagy tökéletlenségeit még egésszen meg sem lehet ítélni. Ami igazi képzőművészeti alkotás van benne, összekapkodott dolog, egy­séges vezető gondolat nélkül. És ami legrosszabb: a magyar lélek összefoglaló ereje nélkül. Min­denki szanaszét festett és faragott; néme­lyik becseset, némelyik divatos silányságot. Az u. n. műipar azután betette az ajtót. Az ország legkomolyabb házát cifraságokkal pin­­gálta és faragta tele.. Íme, amíg Nagy-Boldog­asszony templománál a pénz­ szűke mellett is nagyot alkotott a művészi lélek, itt a pénz bő­sége és tékozlása ölte meg a művészi gondola­tokat. Mert a sok pénz él. Az új országház belseje ugyanannak a barbár tömeg­művészet­nek a testimoniuma lett, ami Széchenyi és Deák szobrát tönkretette. Ez is azt hirdeti, hogy még nem bontakoztunk ki a nyerseségből, amely a sokat és cifrát szereti, nem pedig a szépet és egyszerűt. Most pedig ki a bűnös? Senki és mindenki. Az egymásra követ­kező kormányok kétségtelenül nagy mulasztáso­kat követtek el. A legnagyobb az volt, hogy sorra bürokratikusan, elzárva vezették az épí­tést. A szabad művészeti kritika még a ter­vekhez sem férhetett hozzá. Pedig drága pénzért kellett volna inkább műkritikusokat szerződtetni, hogy ellentmondás is legyen. Enélkül művészet­­ nincsen. De hát végre is, lehet-e a kormányoknak nagyobb müszlésük, mint amilyen van a 453 ! fejű képviselőháznak és a méltóságos förendek­^ssagaamisssBsjlli^miBismus^iiSiiei­ajisiggiSaaiS^ nek, akiknek kötelességük lett volna még jókor kritikát gyakorolni ? Hiszen ellenzékeink is bőven voltak mindig! Az ellenőrzést a honatyák nem reklamálták, de nem reklamálta egyáltalán senki. Folyt a munka a maga fejetlen Összevisszasága szerint. És dobálták az olvasatlan milliókat. Persze segíteni kell, amin még lehet segí­teni. Inkább várjon az országgyűlés még egy évig a beköltözéssel. 18 vagy 19 év, az már mind­egy. Okozni pedig mindnyájunkat okozzuk és csöndes fájdalommal sirassuk meg a kidobott milliókat. Mea culpa, mea culpa! Azonban jegyezzük meg mindenkorra, hogy a művészet nagy kincse a nemzetnek, amelylyel így elbánni nem szabad. És hogy nagy erő a szellem, de csak akkor, ha valóban szabad. Ha le nem nyűgözi a nyerseség, az elő­ítélet, a­­ politika. PESTI T I K L A T 2 ízlu3. március 1., szomnan Ránézett Biczók a pelyhes állú legényre s ez a nézése olyan volt, mint a szúró tövis. — Hát hányadik ? — Te tudod . . . Azután beesteledett. Biczók valamivel ké­sőbbre maradt, mint szokott. És a bort is érezte már a fejében. Bödő János, akinek szintén kitű­zésedett az arca az italtól, újra kötődni kezdett: —­ Hát az Etel sir­e? — Mér’ sírna? — A gyerek után. — úgy is gondolhatod, minek kérdezed. Megint elmosolyodott Bödő és ismét csak kis idő múlva folytatta: — Akkor az különb volt a másiknál. — Melyik másiknál ? — pattant föl nagy indulattal Imre. — Hát az elsőnél . . . Azt, úgy tudom, nem siratta. Megreszketett még a lélek is Imrében. Ökölbe szorult a két marka és mint akinek egyszerre el akarják venni mindenét, fölorditott: — Bitang! . . . Nyomorult! . . . Megszeppent Bedő János. — Mért mondasz annak, Imre? — Mert bitang vagy. — Azért, mert úgy mondom, ahogy tudom ! ? . . . — Hogy tudod, beszélj! . . . — Úgy, hogy ez volt a második gyereked, — ütötte el egyszerre a szót Bedő János. De ezzel nem tudta helyre­állítani Imre lelkében az egyensúlyt. Az aljasan gyanúsító szó megzavarta a szivét is, meg az eszét is az embernek. Ám azért nem szólt egy szót se senkinek. Úgy tett, mint a meglőtt vad, mely ösztönszerűleg bele­áll a patak vizébe, hogy enyhítse a baját. El­kóválygott ide-amoda, hogy senkivel ne kelljen beszélnie. Ez a magányosság azonban még rosszabb volt. Lassankint gyökeret vert lelkében a meggyőződés. A gyanú a szivé­hez férkőzött és a magára hagyott képzelődés elébe rajzolta a hamis képet, ahol az ő hit­vese mint elbukott leány járja a bűnnek titkos útjait. És szeretkezik. Csókot ad ennek is, aman­nak is . . . Azután megöli bűnének a gyümöl­csét. A homok alá dugja valahol, kint a buckák között. Az éj s a föld eltakar mindent . . . Megborzadt és elsötétedett az elméje, mi­kor ideért a képzelődéssel. Mert igy volt, igy kellett lennie, amíg ő odajárt hosszú három esztendeig a lovasságnál. Addig ez a csöndes tanyavilág talán nem is volt a földön. Se hír, se üzenet . . . Árva gyereknek nem küld senki egy vigasztaló szót, se egy kurta hirt, hogy ki él, ki halt meg ... És ebben a nagy bizony­talanságban történhetett meg az, amiről őneki most, évek múltával kell hírt hallania. Hiába küzdött a lesújtó gondolat ellen, hiába emléke­zett vissza, hogy hiszen tiszta volt az asszony, mint a harmat, nem birt, nem tudott megbé­­külni a lelke. Hátha . . . Hogy jutna eszébe valakinek ilyesmi, iszen a falevél se mozog, ha a szél nem fújja . . . Talán két hétre ezután egy szombati na­pon, napáldozat felé ment haza Biczók Imre. A feje gazos volt. Délóta pálinkázott Szélpállal, a korcsmárossal. Az „új főztet“ kóstolgatták. Otthon az asszony a Mária-kép előtt imádko­zott. A gyönge mécsvilág, amit szombat estén­­kint gyújtott meg a gyerek lelkiért, tudta csak némileg megvigasztalni nagy szomorúságában. Most, amint betette Biczók Imre maga után az ajtót és szemébe tűnt a felesége, egyszerre ha­talmas erővel lázadt föl lelkében a gyanú és a gyűlölet. És vihar támadt föl a nyomán . . . Kegyetlen, törtető vihar, mely üvöltött, mint a sík pusztán szokott, ahol semmi nem akasztja meg útjában. Az asszony halulsáppadt lett, amint kitört az ember ajkán a szó: — Kinek ég az a mécses, menyecske ? Imre, az Isten áldjon meg, mi bajod ? — Mi bajom ? . .. Majd megmondom mindjárt, hogy mi a bajom. Belpolitikai hírek. Rendkívüli minisztertanács. Ma délután a képviselőház miniszteri szobájában a szokásos déli szünet alatt a kabinet tagjai minisztertanácsot tartot­tak. A brüsszeli cukorkonferenciára kiküldött magyar delegátustól olyan távirat érkezett, amelyre a kor­mánynak még ma kellett válaszolnia. A miniszter­­tanácsból félórás tanácskozás után el is küldték ezt a választ Toepke államtitkárnak Brüsszelbe. A képviselőház szombaton délelőtt tíz óra­kor tartandó ü­lésén folytatja a költségvetés részletes tárgyalását. Ezen az ülésen a Szederkényi Nándo elnöklete alatt álló függetlenségi párt részéről hatá­­rozati javaslatot nyújtanak be az új országház épí­tésének költségei, az építés és berendezés hiányainak megvizsgáztatása tárgyában. A nemzetiségi törvény revízió­ja. A költ­ségvetés általános vitája során elhangzott felszólalá­­sok nem valami kellemes pillanatokat okoztak a nem­zetiségi képviselőknek. Úgy látszik, hogy az elmon­dott parlamenti beszédek hatása alatt keletkezett az a mozgalom, amelyről Brassóból adnak hírt. Az er­délyi részekben a szászok közé ékelt magyarság

Next