Pesti Hírlap, 1902. május (24. évfolyam, 119-147. szám)
1902-05-01 / 119. szám
. í. r.a mutatkozó hányad, mely szerint a magyar vámhivataloknál az összes vámjövedelmek csak 20 százaléka vételeztetnék be, nem felel meg annak, amit Magyarországon vámköteles árukból fogyasztanak. Mennyi mindazáltal ez a hányad, azt épen közös vámterület mellett kiszámítani lehetetlen s igy az az állítás, hogy Magyarország a vámjövedelemből többet élvez, mint amennyit lakói hozzá , fizetnek, de nem igazolható. De ettől eltekintve magyar részről mindig hangsúlyoztatott az, hogy a vámjövedelem és a vámterhelés egészen más jelentőségű természettel bírnak. Utalás történt arra, hogy a vámok nemcsak azzal terhelik Magyarország fogyasztóit, amennyiben külföldi cikkek után kell vámokat fizetni, hanem és sokkal jobban azáltal, hogy az osztrák iparosokat abba a helyzetbe hozzák, hogy a vám erejéig drágábban adják el iparcikkeiket Magyarországon s hogy így a magyar fogyasztó adózik a vám fennállása következtében nem ugyan saját államának, hanem az osztrák gyárosnak. Ezek a terhek, amelyek közös vámterületen az egyik állam polgárai részéről a másik állam iparosainakjavára esznek, hasonlókép kiszámithatlanok, de oly előnyt képeznek, melyek Ausztria javára szolgálnak s így elsősorban az osztrákok volnának azok, akiknek szépen hallgatniok kellene, midőn a vámok közös jövedelméről van szó; mert ha ez az ügy tüzetesebb részletezés alá kerül? aligha ki nem sülne, hogy a vámjövedelem közös vámterületen Magyarországot az eddiginél nagyobb hányadban illeti. A magyar felfogás — mely szerint közös vámterületen majdnem lehetetlen megállapítani, melyik fél fogyasztóit mily arányban terhelik a vámok s igy melyik fél mily arányban élvezze a vámjövedelmet — világos kifejezést nyert az 1867. XII. törvénycikkben, amidőn a közös vámterület föltételezésénél,azt mondja a 64. §-ban: „kimondatnék, hogy a vámokból befolyó jövedelmek a közös költségek fedezésére fordítandók.“ Nálunk tehát, amit a közös vámterület fennáll, az 1867. XII. törvénycikk szabja meg a közös vámjövedelem célját s igy...szóba sem jöhet egyelőre más módozat, a pocsolya szélébe. Nekigyürkőzik s elkezd törülközni a gyepbe. Hosszúkás keskeny termete egészen elnyúlik a földön, úgy halad, oldaltcsúszva s tüsszög hozzá, amíg azt nem hiszi, hogy no most már rendben van. Irdumbirdum türelmesen ácsorog mellette se várja, mi lesz. Mert hogy lesz valami, annyi s már bizonyos. Majd kommandiroz Nyiffancs. Az ő eszében szokott megszületni minden huncutság, amiben a kaninak is részesednie kell. Mennek-mennek, ki a szérüskertből. Az úton egy nagy lompos kuvasz kullog s rámordul Irdumbirdumra, amint mellette elhalad. A kani fölborzolja a szőrét s farkát a lába közé kapva kocog félre — az útból. Nyiffancs ellenben vigan bakfittyel az idegen cokihoz s megnyafogja, mintha bolondítaná azt is, hogy tartson vele. A kuvasz megérzi a nőt s amilyen morcsogós volt az imént, olyan előzékeny most. Nyihogva ugrálja körül a lábatlan kis kutyát, a mire Irdumbirdumból kitör a féltékenység. Rekedten, dühösen kezd ugatni s még arra is kész volna, hogy belekullancskodjék a kuvasz irhájába. Ennyire még sem jutnak. Nyiffancs szerencsére elég szeszélyes és a faképnél hagyja az idegent. Az nem tudja, mit akar a két ördögmotója a vetés közt, hát csak bámul utánuk egy darabig, azután lemondva fordul meg , bizonytalanul kullog a tanyák felé. Nyiffancs azalatt a vetés közt kajtat. Néhol ki sem látszik belőle, úgy elfödi a zöld. Ilyenkor Irdumbirdum nagyokat szökell s ágaskodni próbál, hogy jobban észrevegye. Ahol a szemével már sehogysem boldogul, ott az orrára bizza az ügyet. Mindig csak a párja után le A nemzetiségi kérdés.*) ív. Azon teendőket, amelyek a közművelődés terén a nemzetiségi kérdés nemzeti szellemű megoldása érdekében foganatba veendők, rövid pár szóban ki lehet fejezni, mondassák ki, hogy a közoktatásügy állami feladatot képez és vonassák ki ezen elvnek minden konzekuenciája. Erre persze azt mondaná a német „ein grosses Wort gelassen ausgesprochen.“ Nem is lehet tagadni, hogy ez igen jelentékeny dolog és megvalósítása talán nagyobb bajjal járna, mint az egyházpolitikai törvények magalkotása és életbe léptetése; amellett még a financiális kérdést is előtérben találjuk. Nagyon indokolt tehát annak gondos megfontolása, érdemes-e ebbe a dologba belemenni és ha igen, képesek vagyunk-e azt megvalósítani, tekintettel a felekezetek várható ellenállására és a financiális nehézségekre? Hogy érdemes-e az iskolákat államosítani, ezzel természetesen egybekapcsoltnak gondolván a magyar tannyelv rendszeresítését és a nemzeti irányú nevelést? Ha a nemzeti államot kiépíteni érdemes, ha a nemzeti állam ismérvéül a nemzeti nyelv általános tudását valamint a lakosság túlnyomó részének az államalkotó fajhoz való tartozását fogadjuk el és megfontoljuk, hogy Magyarország lakosságának közel fele az állam nyelvét nem bírja, a kérdésre mással mint igennel, — úgy hiszszük, — felelni nem lehet. Mert ténynek tekinthetjük, hogy az eddigi közoktatási rendszer mellett az államnyelvet a nem magyar ajkú nép között terjeszteni nem vagyunk képesek. Nemzetiségi vidékeken majdnem kizárólag a vallásfelekezetek, sőt legnagyobb részben a nemzetiségi egyházak kezére van a népoktatás ügye bízva. Ezekben a népiskolákban a tanítás nyelve nem a magyar, bár ennek tanítása kötelezően van előírva. Ezen „magyar nyelvtanítás“ eredménye azonban egyenlő a semmivel. *) L. a Pesti Hírlap április 18., 21. és 22-ei számát. Ennek oka, hogy a nemzetiségi tanítók többsége egyszerűen nem tud magyarul, a magyar nyelvet tehát a legjobb akarat mellett sem taníthatnak , de nem is akarják tanítástt, amint azok a nemzetiségi tanítók sem tanítják, akik erre képesek, és ezt az egyházi főhatóságok jóakaróan elnézik. De a nemzetiségi tanítóknál és fölöttes hatóságoknál a legjobb akaratot föltéve is, vajon mi gyakorlati eredménye lehet az előírt heti 2—3 magyar nyelvórán nyert nyelvoktatásnak ? Azzal tehát tisztában lehetünk, hogy más módon kell a nem magyar ajkú lakossággal — annak saját érdekében is, — az államnyelvet elsajátíttatni s hogy ezen fontos nemzeti érdeket nem lehet továbbra is azokra bízni, akik erre a bizalomra nyilvánvalóan érdemetlenek. Vagyis a népoktatás ügyétt sem szabad félékese fele kezén hagyni. Más azonban nem léphet az eddigi iskola- fentartó felekezetek helyébe, mint az állam. Ez azután megfontolva, hogy az állami nyelv ismeretének intenzív terjesztése elsőrendű fontossággal bír mint öncél és mint az asszimiláció leghathatósabb eszköze, ennek megfelelően rendezkedhetik be, vagyis behozhatja a népoktatás egész vonalain a magyar tanítási nyelvet? gondoskodhatik az ifjúság hazafias neveléséről, alkalmazhat oly tanulókat, akik a nemzeti ügyet szívükön viselik és örömest megküzdenek ama nehézségekkel, amelyek különösen az átmeneti időszakban működésük elé gördülnek. Nem tartozik ezen reflexiók keretébe az egyes intézkedések részleteinek kidolgozása és ezért csak mellékesen és a gyakorlati kivihetőség ellen netán fölmerülő aggályok eloszlatása céljából álljon itt a megjegyzés, hogy a magyar tanítási nyelv merev alkalmazását természetesen távolról sem tartjuk kivihetőnek. Hisz egyenes őrültség volna azt kívánni, hogy pl rozsgyökeres tót gyerekeknek a tanító az első elemi osztályban azonnal magyar nyelvű praelectiot tartson. A paedagogusok azonban majd meg tudják mondani, hogy miként lehet nem magyar ajkú gyermekeket pl az 1. és 2-ik elemi osztályban arra előkészíteni, hogy azok a 3—6. osztályban és az ismétlő iskolákban, ma r b ű i‘ i ii í ii ju a jl' i.J'Ji. UiUjUá 1., CaUtUi'tÓli. hol, s amint Nyiffancs kiver egy nyálat, együtt hajtják. Ennek biz nem sok értelme van. A nyúl úgy eltűnik elölök, mintha szárnyon szállna, pedig nem is erőlteti magát valami nagy futással. A kani még csak jobban bírná szuszszal, de neki nincs jó orra, hamar nyomot veszit. Nyiffancs meg az ő pompás szimatolójával sem megy sokra, minthogy hamar megunja a dicsőséget s abbanhagyja a reménytelen csaholást, nyomrahajtást. Irdumbirdumnak nem is az a dolga, hogy akármit érezzen. A rókalyukban nincs szükség finom orra. A bazfiak szaga még álmából s fölriasztaná, olyan erős. Ha egyszer föld alá veheti magát, hajh! . . . Most is azon spekulál, tanakodik, az erdőfelé igyekeznék, de Nyiffancs sehogysem akar vele egyetérteni. Neki kényelmesebb mulatság az ürgelyuk-bővítés nem is olyan veszedelmes, mint amaz. Esztendeje sincs még, hogy úgy az orrába kapaszkodott egy szorongatott borz, hogy diónyi daganat duzzadt a nyomán. Azóta nagyon vigyáz s beéri azzal, hogy becsaholjon a lyukba s a munka nehezét Irdumbirdumra bizza. A kis szuka is egy ürgelyuk körül settenkedik s nagy fenekedéssel lapátolja ki a lyuk elejéről a laza homokot. „Ihehe—ihehe—hehe!“ mondogatja lihegve, ásás közben. Beleszaglász a lyukba s egyre biztatja a kanit: „ ott van, bent van, érzem! nvihehe-hehe!“ Irdumbirdum is odaüti az orrát, de egy csöppet sem leselkedik. — Nem jó! mondod, anyóka, zümmögi, még egy cserebogár sincsen ebben a lyukban. Gyere inkább a ligetba, rókázni, — az csak a mulatság! Elindulnak s átkocognak a legelő csücskén. Egy lovas ember halad a réti úton a tanyák irályában, az a gazdasági írnok. Meglátja a két imposztort, amint döcögve baktatnak a liget felé. Elkezd kiabálni nekik: „ ihó! itoói! tau ide te-te-te!!“. . . A kani egy pillanatra oda pislant, de amint látja, hogy Nyiffancs tökéletesen megsüketít, ő sem hederít többet a hívásra. Nem azért van mindkettőjükben tacskó-virtus, hogy szétfogadjanak. A kis szuka még jobban lohol épen ellenkező irányban, mint amerre az írnok van. Most megint ő vezet, rendes szokása szerint. A ligetet úgy ismeri már, mint a saját vackákat. Minden rókalyukat tudnak, hogy hol van. Elfogja a vágy mind a kettőt, hogy megijeszgessenek egy pár vörösbundást. Nyiffancs be-beszaglász az útjába eső földalatti folyosókba, s egyszer csak rákezdi : nyif- nyal, nyal, nyafnyal, ide gyere apó ! Ide be, ide be ! . ... Ő maga dehogy menne előre. Majd, hogy megint megszabdalják a vörös ördögök, akiknek még hegyesebb a foguk, mint a feketéké. Hanem annál jobban vérszemet kap a kani. Se lát, se hall, érzi a rókaszagot, a bazsiak tehát itthon vannak. Aló be a lyukba. Ilyenkor ő az űr, minthogy ő a bátor. Morgó, rekedt, dühös csaholása a föld mélyéből hallik. Nyiffancs ravaszul, sunyin fülel a lyuk szájánál s mohón les valamit. Ő is nyitogat, de inkább arra ügyel, mi történik ott lent. Látszik a pofáján, hogy megelégedésére folynak a dolgok. Sunyi ábrázatáról ezt lehet leolvasni: „Jól van Irdumbirdum, jól csinálod, csípd meg már, csipd meg ! ragadd meg, fojtsd meg! . . . S amint javában biztatná, egyszerre meg- s jelenik a kani, fáradtati, tikkadtan. Csupa homok.