Pesti Hírlap, 1902. május (24. évfolyam, 119-147. szám)

1902-05-01 / 119. szám

. í. r.a­ mutatkozó hányad, mely szerint a magyar vám­hivataloknál az összes vámjövedelmek csak 20 százaléka vételeztetnék be, nem felel meg an­nak, amit Magyarországon vámköteles árukból fogyasztanak. Mennyi mindazáltal ez a hányad, azt épen közös vámterület mellett kiszámítani lehetetlen s igy az az állítás, hogy Magyaror­szág a vámjövedelemből többet élvez, mint amennyit lakói hozzá , fizetnek, de nem igazol­ható. De ettől eltekintve magyar részről mindig hangsúlyoztatott az, hogy a vámjövedelem és a vámterhelés egészen más jelentőségű természet­tel bírnak. Utalás történt arra, hogy a vámok nemcsak azzal terhelik Magyarország fogyasz­tóit, amennyiben külföldi cikkek után kell vá­mokat fizetni, hanem és sokkal jobban az­által, hogy az osztrák iparosokat abba a helyzetbe hozzák, hogy a vám erejéig drágábban adják el iparcikkeiket Magyarországon s hogy így a magyar fogyasztó adózik a vám fennállása kö­vetkeztében nem ugyan saját államának, hanem az osztrák gyárosnak. Ezek a terhek, amelyek közös vámterületen az egyik állam polgárai ré­széről a másik állam iparosainak­­javára esz­nek, hasonlókép kiszámithatlanok, de oly előnyt képeznek, melyek Ausztria javára szolgálnak s így első­sorban az osztrákok volnának azok, akiknek szépen hallgatniok kellene, midőn a vámok közös jövedelméről van szó; mert ha ez az ügy tüzetesebb részletezés alá kerül? aligha ki nem sülne, hogy a vámjövedelem kö­zös vámterületen Magyarországot az eddigi­nél nagyobb hányadban illeti. A magyar felfogás — mely szerint közös vámterületen majdnem lehetetlen megállapítani, melyik fél fogyasztóit mily arányban terhelik a vámok s igy melyik fél mily arányban él­vezze a vámjövedelmet — világos kifejezést nyert az 1867. XII. törvénycikkben, amidőn a közös vámterület föl­tételezésénél­,­azt mond­ja a 64. §-ban: „kimondatnék, hogy a vámokból be­folyó jövedelmek a közös költségek fedezésére fordítandók.“ Nálunk tehát, amit a közös vám­­terület fennáll, az 1867. XII. törvénycikk szabja meg a közös vámjövedelem célját s igy...szóba sem jöhet egyelőre más módozat, a pocsolya szélébe. Nekigyür­kőzik s elkezd tö­rülközni a gyepbe. Hosszúkás keskeny termete egészen elnyúlik a földön, úgy halad, oldalt­­csúszva s tüsszög hozzá, amíg azt nem hiszi, hogy no most már rendben van. Irdumbirdum türelmesen ácsorog mellette s­e várja, mi lesz. Mert hogy lesz valami, annyi s már bizonyos. Majd kommandiroz Nyiffancs. Az ő eszében szokott megszületni minden huncut­ság, amiben a kaninak is részesednie kell. Mennek-mennek, ki a szérüskertből. Az úton egy nagy lompos kuvasz kullog s rámor­dul Irdumbirdumra, amint mellette elhalad. A kani fölborzolja a szőrét s farkát a lába közé kapva kocog félre — az útból. Nyiffancs ellen­ben vigan bakfittyel az idegen cokihoz s meg­nyafogja, mintha bolondítaná azt is, hogy tart­son vele. A kuvasz megérzi a nőt s amilyen mor­­csogós volt az imént, olyan előzékeny most. Nyi­­hogva ugrálja körül a lábatlan kis kutyát, a mire Irdumbirdum­ból kitör a féltékenység. Re­kedten, dühösen kezd ugatni s még arra is kész volna, hogy belekullancskodjék a kuvasz irhájába. Ennyire még sem jutnak. Nyiffancs sze­rencsére elég szeszélyes és a faképnél hagyja az idegent. Az nem tudja, mit akar a két ördögmotója a vetés közt, hát csak bámul utá­nuk egy darabig, azután lemondva fordul meg , bizonytalanul kullog a tanyák felé. Nyiffancs azalatt a vetés közt kajtat. Néhol k­i sem látszik belőle, úgy elfödi a zöld. Ilyen­kor Irdumbirdum nagyokat szökell s ágaskodni próbál, hogy jobban észrevegye. Ahol a szemé­vel már sehogysem boldogul, ott az orrára bizza az ügyet. Mindig csak a párja után le­ A nemzetiségi kérdés.*) ív. Azon teendőket, amelyek a közművelődés terén a nemzetiségi kérdés nemzeti szellemű megoldása érdekében foganatba veendők, rövid pár szóban ki lehet fejezni, mondassák ki, hogy a közoktatásügy állami feladatot képez és vo­nassák ki ezen elvnek minden konzekuenciája. Erre persze azt mondaná a német „ein grosses Wort gelassen ausgesprochen.“ Nem is lehet tagadni, hogy ez igen jelentékeny dolog és megvalósítása talán nagyobb bajjal járna, mint az egyházpolitikai törvények magalkotása és életbe léptetése; amellett még a financiális kérdést is előtérben találjuk. Nagyon indokolt tehát annak gondos meg­fontolása, érdemes-e ebbe a dologba belemenni és ha igen, képesek vagyunk-e azt megvalósí­tani, tekintettel a felekezetek várható ellenállá­sára és a financiális nehézségekre? Hogy érdemes-e az iskolákat államosí­tani, ezzel természetesen egybekapcsoltnak gon­dolván a magyar tannyelv rendszeresítését és a nemzeti irányú nevelést? Ha a nemzeti államot kiépíteni érdemes, ha a nemzeti állam ismérvéül a nemzeti nyelv általános tudását valamint a lakosság túlnyomó részének az államalkotó fajhoz való tartozását fogadjuk el és megfontoljuk, hog­y Magyaror­szág lakosságának közel fele az állam nyelvét nem bírja, a kérdésre mással mint igennel, — úgy hiszszük, — felelni nem lehet. Mert ténynek tekinthetjük, hogy az eddigi közoktatási rendszer mellett az államnyelvet a nem magyar ajkú nép között terjeszteni nem vagyunk képesek. Nemzetiségi vidékeken majd­nem kizárólag a vallásfelekezetek, sőt legna­gyobb részben a nemzetiségi egyházak kezére van a népoktatás ügye bízva. Ezekben a nép­iskolákban a tanítás nyelve nem a magyar, bár ennek tanítása kötelezően van előírva. Ezen „magyar nyelvtanítás“ eredménye azonban egyenlő a semmivel. *) L. a Pesti Hírlap április 18., 21. és 22-ei számát. Ennek oka, hogy a nemzetiségi tanítók többsége egyszerűen nem tud magyarul, a ma­gyar nyelvet tehát a legjobb akarat mellett sem taníthatnak , de nem is akarják tanítástt, amint azok a nemzetiségi tanítók sem tanítják, akik erre képesek, és ezt az egyházi főhatóságok jóakaróan elnézik. De a nemzetiségi tanítóknál és fölöttes hatóságoknál a legjobb akaratot föl­téve is, vajon mi gyakorlati eredménye lehet az előírt heti 2—3 magyar nyelvórán nyert nyelvoktatásnak ? Azzal tehát tisztában lehetünk, hogy más módon kell a nem magyar ajkú­ lakossággal — annak saját érdekében is, — az államnyelvet elsajátíttatni s hogy ezen fontos nemzeti ér­deket nem lehet továbbra is azokra bízni, akik erre a bizalomra nyilvánvalóan érdemetlenek. Vagyis a népoktatás ügyét­t sem szabad féléke­­se fele kezén hagyni. Más azonban nem léphet az eddigi iskola-­ fentartó felekezetek helyébe, mint az állam. Ez azután megfontolva, h­ogy az állami nyelv ismeretének intenzív terjesztése elsőrendű fontossággal bír mint öncél és mint az asszimi­láció leghathatósabb eszköze, ennek megfelelően rendezkedhetik be, vagyis behozhatja a népok­tatás egész vonalain a magyar tanítási nyelvet? gondoskodhatik az ifjúság hazafias neveléséről, alkalmazhat oly tanulókat, akik a nemzeti ügyet szívükön viselik és örömest megküzdenek ama nehézségekkel, amelyek különösen az átmeneti időszakban működésük elé gördülnek. Nem tartozik ezen reflexiók keretébe az egyes intézkedések részleteinek kidolgozása és ezért csak mellékesen és a gyakorlati kivihető­ség ellen netán fölmerülő aggályok eloszlatása céljából álljon itt a megjegyzés, hogy a magyar tanítási nyelv merev alkalmazását természete­sen távolról sem tartjuk kivihetőnek. Hisz egye­nes őrültség volna azt kívánni, hogy pl rozs­­gyökeres tót gyerekeknek a tanító az első elemi osztályban azonnal magyar nyelvű praelectiot tartson. A paedagogusok azonban majd meg tudják mondani, hogy miként lehet nem ma­gyar ajkú gyermekeket pl az 1. és 2-ik elemi osztályban arra előkészíteni, hogy azok a 3—6. osztályban és az ismétlő iskolákban, ma­ r b ű i‘ i ii í ii ju a jl' i.J'Ji. UiUjUá 1., CaUtUi'tÓli. hol, s amint Nyiffancs kiver egy nyálat, együtt hajtják. Ennek biz nem sok értelme van. A nyúl úgy eltűnik elölök, mintha szárnyon szállna, pedig nem is erőlteti magát valami nagy futás­sal. A kani még csak jobban bírná szuszszal, de neki nincs jó orra, hamar nyomot veszit. Nyiffancs meg az ő pompás szimatolójával sem megy sokra, minthogy hamar megunja a dicső­séget s abbanhagyja a reménytelen csaholást, nyomra­hajtást. Irdumbirdumnak nem is az a dolga, hogy akármit érezzen. A rókalyukban nincs szü­kség­­ finom orra. A bazfiak szaga még álmából s fölriasztaná, olyan erős. Ha egyszer föld alá ve­heti magát, hajh! . . . Most is azon spekulál, tanakodik, az erdő­felé igyekeznék, de Nyiffancs sehogysem akar vele egyetérteni. Neki kényelmesebb mulatság az ürge­­lyuk-bővítés nem is olyan veszedelmes, mint amaz. Esztendeje sincs még, hogy úgy az orrába kapaszkodott egy szorongatott borz, hogy diónyi daganat duzzadt a nyomán. Azóta nagyon vi­gyáz s beéri azzal, hogy becsaholjon a lyukba s a munka nehezét Irdumbirdumra bizza. A kis szuka is egy ü­rgelyuk körül setten­kedik s nagy fenekedéssel lapátolja ki a lyuk elejéről a laza homokot. „Ihehe—ihehe—hehe!“ mondogatja lihegve, ásás közben. Beleszaglász a lyukba s egyre biztatja a kanit: „ ott van, bent van, érzem! nvihehe-hehe!“ Irdumbirdum is odaüti az orrát, de egy csöppet sem leselkedik. — Nem jó! mondod, anyóka, z­ümmögi,­­ még egy cserebogár sin­csen ebben a lyukban. Gyere inkább a ligetba, rókázni, — az csak a mulatság! Elindulnak s átkocognak a legelő csücs­kén. Egy lovas ember halad a réti úton a ta­nyák irályában, az a gazdasági írnok. Meglátja a két imposztort, amint döcögve baktatnak a liget felé. Elkezd kiabálni nekik: „ ihó! itoói! tau ide te-te-te!!“. . . A kani egy pillanatra oda pislant, de amint látja, hogy Nyiffancs tökéletesen megsüke­tít, ő sem hederít többet a hívásra. Nem azért van mindkettőjükben tacskó-virtus, hogy szét­­fogadjanak. A kis szuka még jobban lohol épen ellenkező irányban, mint amerre az írnok van. Most megint ő vezet, rendes szokása szerint. A ligetet úgy isme­­ri már, mint a saját vackákat. Minden rókalyukat tudnak, hogy hol van. Elfogja a vágy mind a kettőt, hogy meg­­ijeszgessenek egy pár vörösbundást. Nyiffancs be-beszaglász az útjába eső földalatti folyosókba, s egyszer csak rákezdi : nyif- nyal, nyal, nyaf­­nyal, ide gyere apó ! Ide be, ide be ! . ... Ő maga dehogy menne előre. Majd, hogy megint megszabdalják a vörös ördögök, akiknek még hegyesebb a foguk, mint a feketéké. Hanem annál jobban vérszemet kap a kani. Se lát, se hall, érzi a rókaszagot, a bazsiak tehát itthon vannak. Aló­ be a lyukba. Ilyenkor ő az űr, minthogy ő a bátor. Morgó, rekedt, dühös csa­­holása a föld mélyéből hallik. Nyiffancs ravaszul, sunyin fülel a lyuk szájánál s mohón les vala­mit. Ő is nyitogat, de inkább arra ügyel, mi történik ott lent. Látszik a pofáján, hogy megelégedésére folynak a dolgok. Sunyi ábrázatáról ezt lehet leolvasni: „Jól van Irdumbirdum, jól csinálod, csípd meg már, csipd meg ! ragadd meg, fojtsd meg! . . .­­ S amint javában biztatná, egyszerre meg- s je­lenik a kani, fáradtati, tikkadtan. Csupa homok.

Next