Pesti Hírlap, 1902. november (24. évfolyam, 300-329. szám)

1902-11-14 / 313. szám

1902. november 14., péntek. PESTI HÍRLAP -_________________75 Politikai beszélgetések: * ("Alkotmányosság és törvényesség) foglal­koztatja a politikai köröket abból a szempont­ból, hogy tudni szeretnék, feloszlatja-e a kép­viselőházat Széll Kálmán (miután a november 15-iki terminus már letelik és indemnitás még nincs­ vagy nem ? Szombaton van tizenötödike és vasárnap Széll Bécsbe utazik, de a Ház fel­oszlatása egyáltalán nem fenyegeti most a kép­viselőket. Legalább is nem érezik. Egy politikus ezt mondta e sorok író­jának : — Ha bizonyos lenne, hogy Széll Kálmán az indemnitás megtagadása esetén feloszlatja a képviselőházat, hát egy óra alatt meg volna szavazva az indemnitás úgy általánosságban, mint részleteiben. Mert a feloszlatástól borzasz­tóan fél minden képviselő. De fél most a kor­mány is. Hogyan lehetne feloszlatni a Házat ily függő kérdésekkel , mint a civillista fölemelése, az újoncjutalék fölemelése és az önálló vámte­rület megtagadása? Hogyan vállalkozhatnék ily kérdések bedobásával a kormány a nemzethez való apellálásra? Ez a kormány tudja, hogy eké­­pen a függetlenségi párt például számarányában erősen megnövekedve kerülne vissza. Valamint­­hogy megnövekedne az a párt, amelyik gazda­sági­ kérdések istápolását tűzi ki feladatául, úgy­szintén az is, amely felekezetek szerint csinálja a politikát. Lenne pártja az önálló vámterület­nek, lenne párt a katholikusok részére külön, a protestánsok részére külön, párt a merkanti­­lisok részére, az agráriusok részére, csak több­séget biztosító párt nem lenne. A kormány te­hát, amennyire lehet, mellőzni igyekszik a par­lament föloszlatását. — Igen de — vetjük közbe —ha a kor­mánynak nincs indemnitása és nincs költség­­vetése, kénytelen most feloszlatni a Házat, hogy legyen öt hete, mielőtt az ex lexbe kerülhetne. — Oh — feleli a politikus — Széll Kál­mán túl­teszi magát az ilyen felfogáson. Széll Kálmán csak Bánffy Dezső bárót ugratta be abba, hogy indemnitás és költségvetés nélkül nem lehet feloszlatni a képviselőházat és ezzel közvetve a Bánffy bukását okozta, de magára nézve azt nem tartja kötelezőnek. Sőt épen a Bánffy esetéből okult és most azt mondja, hogy az indemnitás mostani tárgyalását nem tekinti a bizalom megvonásának, hanem kész bevárni december 31-ikét, amikor nyilvánva­lóvá válhatik, hogy a bizalmatlanság fennforog. A miniszterelnök azt vallja, hogy akkor is ideje van­­ eloszlatni a Házat, mert az alkotmányos­ság és a törvényesség mindjárt meg van vé­delmezve, mihelyt a kormány a nemzetre ap­­pellál. Széll Kálmán mostani felfogása szerint lehet költségvetési ex­lex, hogy ha egy időben az országban új választásokat írnak ki. Eszerint az ellenzék mihamar tapasztal­hatja, hogy Széll Kálmánnak a gondoskodása csak addig terjed, amíg az eddigi gyakorlat rá nézve kedvező, de szétkergeti az országgyűlést, mihelyt attól nem remélhető, hogy az osztrákok által kívánt javaslatokat megszavazza és szét­kergeti az ex lextől való minden félelem nélkül is, mert neki már erre is van formulája. * * * (A katonadolgok) egy-két napig háttérbe vonulnak. Első most az a konfliktus, mely a honvédparancsnokság és a képviselőház között keletkezett a Nessi-ügy miatt. Egy politikus erre vonatkozólag így szólott: — Itt nagy komédia történik. A kormány maga szeretné kiélesíteni ezt a mentelmi ügyet. Azt szeretné, hogy mondják ki, hogy a men­telmi jog megsértése forog fönn és kész lenne a konfliktus a katonai hatóság és a parlament között, minthogy pedig a király a katonai föl­fogás felé hajlik, ezzel készen lenne a válság, nem kellene se katonai javaslatokat, se civil­listát emlegetni, hanem „ha úgy akarja Nessi Pál, Széll Kálmán akkor félre áll.“ Valóban pedig a szabadelvűpárt igen hajlandó arra, hogy ebből a mentelmi kérdés­ből kabinet­kérdést csináljon. A dolog úgy van, hogy a szabadelvűpárt egy része csak úgy véli a képvise­lház mentelmi jogán esett sérelmet orvosolhatónak, ha a katonai hatóság most u­­tólag Nessi Pálnak a kiadatását kéri. A szabadelvű párt részéről gróf Andrássy Gyula áll ennek a fölfogásnak az élén. Ezért báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter ma a képviselőház folyosóján teljes egy órai időig tanácskozott gróf Andrássy Gyulával. Akik lát­ták báró Fejérváry és gróf Andrássy hosszas együttélését, azt a benyomást nyerték, hogy itt még sokkal fontosabb dolgokról is volt szó. De bizonyos az, hogy báró Fejérváry nem volt hajlandó a kívánalom teljesítésére. A miniszter tudniillik azt az álláspontot vallja, hogy a ha­tározat precedenst teremtene és ezután oly tisztet, aki egyúttal képviselő, nem lehetne fe­gyelmi vagy becsületbírósági eljárás alá vonni. Gróf Andrássy Gyula azután Kossuth Fe­renccel s a pártok többi tényezőivel is tanács­kozott, de végleges megállapodás nem jöhetett létre s emiatt határozták el azt, hogy az eset tárgyalását a képviselőházban csak a jövő hétre tűzik ki és addig folytatólagosan megkísérlik a kompromisszum létesítését. A katonai javaslatok sorsa. — Az új javaslatok a véderő­ bizottságban. — A képviselőház véderő bizottsága ma dél­után folytatta az új katonai javaslatok tárgya­lását. Ezek a javaslatok a jégverést és elemi csapásokat jelentik, amelyek minden reményt elpusztítanak és az emberek ezreit megfosztván exisztenciális biztosítékaiktól, a kétségbeesésbe kergetik. Ezenkívül pedig az országot a legkö­­nyörtelenebbül anyagi válságba sodorják. A véderő­ bizottság maga, mint minden olyan bizottság, amely nincs teljesen a nyilvá­nosság előtt, amelylyel szemben nem érvénye­sülhet kellőképen az ellenőrző kötelesség, nem teljesítheti kellőképen hivatását és nem tükröz­­tetheti vissza azt az általános megbotránkozást, amit a javaslatok méltán keltenek. A honvédelmi kormány felvilágosításaiban továbbá az a rész, hogy a hadügyi kiadásokra eddig megszavazott összegek nem használtattak fel mind arra a célra, melyre megszavaztattak, olyan elismerést jelent, ami miatt a kor­mányt vád alá lehetne helyezni. Különösen jo­gosult volna ez azért, mert nem tudják kimu­tatni, hogy a megszavazott és fel nem használt összegek meg­vannak-e ? De a miniszter számí­tása szerint is évi öt millió korona költség­­emelkedés származnék a reform miatt az or­szágra s az új szervezések ezenkívül 900.000 korona állandó kiadást és 3 millió korona egy­szeri kiadást jelentenek. Mindezek után, bár a pénzügyi bizottság többsége a javaslatokat általánosságban elfo­gadta, nyilvánvaló, hogy a képviselőházban ez idő szerint ezekre többséget nem lehet találni. A bizottság mai üléséről a következő tu­dósítás számol be: A képviselőhöz véderő-bizottsága ma délután­­ 25 órakor báró Podmaniczky Frigyes elnöklete alatt folytatta a véderő-provizórium-javaslat megvitatását. Tóth János utalt arra, hogy a közjogi aggályo­kat a miniszter a minap megigazolta, midőn ki­mondta, hogy a jutalékemelés elkerülhetetlen, tehát valamely formában Ausztriában is létre kell jönnie. Az ő nézete az, hogy nekünk súlyt kell helyeznünk arra, hogy Ausztriában is alkotmányos és parlamenti legyen az elintézés, mert az 1867. XII. t.-e. feltétle­nül ezt rendeli. A költségeket illetőleg meglepődve hallottuk a minap, hogy a hadügyi budgetbe eddig be volt állítva a hiányzó legénység költsége is. Ez a közös budg­­­it realitását le­ony­ta és Magyarország félrevezetését jelenti. Bizalmatlansággal fogadja tehát azt a kecsegtetést, hogy a költségtöbblet minimális lesz. A véderő­ törvény revíziójakor ugyanígy ke­csegtették a nemzetet, a tehertöbblet mégis milliókat tett. A mostani költségszaporodást is évente öt mil­lióra teszi. Arra is figyelmeztet, hogy 1894. óta Ma­gyarországon évente 56,000 helyett 68,000 ujonc so­roztatott be. Ennél nagyobb véradót igazán nincs mi­ért kipréselni a nemzettől. A hármasszövetség előnyei ezzel az áldozattal nem érnek fel. Nem fogadja el a javaslatot. Bakonyi Samu csodálkozik Domahidy és Solymosy minapi beszédén, akik a hadsereg nevelő hatását emlegették. A civilizációt más irányban ol­csóbban és intenzívebben lehet fejleszteni, mint a katonai szervezet folytonos tágításával. Összehason­lítja a katonatisztek és polgári tisztviselők fizetését; ez utóbbiak­ nincsenek olyan jól fizetve, mint a tisz­tek. De privadmert nem ad nekik az állam. Ezt az intézményt meg kellene szüntetni, miáltal sok ezer ember jutna a kombatáns állományba. Meinnichc­el szemben vitatja, hogy a póttartalékosokat nem lehet privilegizált elemnek tekinteni, hiszen a véderő hivatása első­sorban a háborúban való fölhasználta­tás, nem pedig a béke idején való szolgálat. Ebből a­­ szempontból a póttartalék egy részének behívása valóságos merénylet. A kormány minden követelésnél azt mondja, hogy az már véghatár, amin túl nem fogunk menni, de aztán mégis egyre több áldozatot kívánnak. Most is így lesz, mert a katonaság a leg-, telhetetlenebb hatalmi szervezet. Kérdi, fönntartja-e még a miniszter, hogy a két éves szolgálat eszméjé­től elvben nem idegenkedik? És kívánja, hogy a nyilatkozat a bizottság jelentésébe fölvetessék. Pichler Győző kérdi, mibe fognak kerülni hozzávetőleg azok a reformok, melyeket a miniszter a minap mint öt éven belül keresztülviendőket jel­zett és amikre a legénység-szükségletet már ez a javaslat rendelkezésre bocsátja. Báró Solymo­sy és Domahidy személyes, felszólalásai után Bolgár Ferenc reflektált Bakonyi­nak a két éves szolgálatról tett nyilatkozatára. A honvédelmi miniszternek e tárgyban mondott szavai országszerte feltűnést és megnyugtatást keltettek. Tény, hogy a reform költséges és nagy újonctöbble­­tet kíván, de tény az is, hogy kompenzációt kapna benne az ország áldozataiért. Szóló különben kijelenti, hogy megokolt határozati javaslatot fog a két­éves katonai szolgálat tárgyában a Ház plénumában be­nyújtani. Következik a szavazás. A javaslatot általános­ságban elfogadták. A részletes vitában a 2. §-nál Bakonyi meg­jegyzéseire báró Fejérváry miniszter azt feleli, hogy az újoncjutalék számának változtatása nem je­lenti a vádrendszer átalakítását s hogy a két ország­gyűlés közt deputáció-küldés útján csakis akkor kell a felfogások különbségét kiegyenlíteni, ha a két par­lament nem tudott egyenlő elveken alapuló határoza­tot hozni. Tiltakozik azon vád ellen, mintha a had­ügyi budget irrealitása következnék abból, hogy a fogyatékok költségeit is megszavazták. A katonai terhek előirányzása a legskrupulózusabban történik. Fenntartja, hogy a javaslatból származó költségtöbb­let, mindaddig amíg nagyobb mérvű új szervezések nem történnek, csakugyan minimális lesz. Prchlernek azt válaszolja, hogy a két vártüzérzászlóal, egy vas­úti zászlóalj és három vonatszázad költségei körül­belül 900.000 korona állandó kiadást és 3 millió egyszeri kiadást tesznek. A tábori tüzérség re­formja még nem haladt anyira, hogy arról már ma beszélni lehetne. A militarizmus túltengésének vádja üres jelszó, még ha pásztorlevélben fordul is elő. Hol van az a katona, akinek kedve tennék a nemzet fölösleges megterhelésében? Arra az óhajra, hogy a jelentésbe felvétessék a miniszternek a két éves szolgálati időre vonatkozó kijelentése, azt feleli, hogy a kisebbség amúgy sem járul hozzá a többség nevében adott jelentéshez, tehát ránézve az irrele­váns lehet, mi áll benne. A miniszter különben nem­­ ellenzi, hogy kijelentése felvétessék a jelentésbe, de akkor legyenek ott kitüntetve az ő világosan kifej­tett skrupulusai is. Tóth János újra kijelenti, hogy ha a fogyaté­kok költségeit is évente beállították a hadügyi költ­ségvetésbe, ez föltétlenül irreális budgetgazdálkodás. Ugyancsak hangsúlyozza azt is, hogy a jutalék eme­lése a vadrendszer változását jelenti. Indítványozza, hogy kompenzációul a magyar ezredek szolgálati nyelve magyar legyen, hogy az 1846. törvénycikk értelmében magyar ezredekbe csakis magyar tisztek alkalmaztassanak, továbbá óhajtja a honvédségnél tüzérség és külön vezérkar felállítását. Kivánja egyút­tal a póttartalék kontingentálását és a két éves szol­gálati tető meghonosítását. Báró Fejérváry­. A budgetelőirányzás kifogá­solt módja onnan keletkezett, hogy már évek óta kéri a jutalékemelést és az előirányzatok megállapításakor m­edig azt remélte, hogy meg fogja kapni. Innen van az, hogy az elvezénylések pótlásának költségeit is előirányozták a költségvetésben. Tóth János In­dítványára megjegyzi, hogy a hadsereg törvényeink szerint közös, azt tehát nem lehet nemzetek szerint tagolni, ami a haderő szétbomlását vonná maga után. A hadseregnek szüksége van egy érintkezési nyelvre, melyet minden félig-meddig művelt ember ért; ez — fájda­lm — nem a magyar, amig a német nyelv e kelléknek megfelel. A magyar tisztekre vonatkozólag utal arra, hogy 1846 óta a viszonyok változtak. Kétségtelenül üdvös volna, ha a magyar tisztek mind magyar csapatok­nál szolgálnának. De szolgálati érdekből szükség van a magyar tisztek egy részének Ausztriában való alkalmazására. 1848-ban is sok honvédcsapatnál német volt a vezénynyelv, a honvédség legjobb tisztjei is az osztrák hadseregből jöttek, így hát olyan rossz iskola az még­sem lehetett. A honvéd­­tüzérség kérdése első­sorban pénzkérdés. Eleinte a tüzérség mind Csehországból egészítette ki magát s innen eredt a kivánság. Ma azonban vannak magyar­­országi tüzérezredek és épen ezért vannak a hon­védségi ordre de bataillebe beosztva. A közös tüzér­ségnek a honvédségnél való alkalmazása nagy meg­takarítást jelent, mert csak agnóta arányában visel­jük a költségeit, holott a külön honvédtüzérség ösz­­szes költségei minket terhelnének. A póttartalék kontingentálva volt 1889-ig, akkor az általános véd­­kötelezettség szellemének megfelelően a törvény­hozás elejtette a kontingentálást. Az ujoncjutalék

Next