Pesti Hírlap, 1902. december (24. évfolyam, 330-358. szám)

1902-12-01 / 330. szám

Budapest, 1902, XXIV. évf. 380. (7971.) szám. Hétfő, december I. Előfizetési átrak: Szerkesztőség:: Egész évre.... 28 k. - f. Budapest, váci-körút 78. ,V * * ' *Z * * BPl­l ^ hová a lap szelemi^ részét -hová az előfizetések és a lap) • ) szétküldésére vonatkozó fel­szólalások intézendők. Hajnal a lápon. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. •— Itt vagyok a lápon, amely a maga fensé­ges némaságával, örök rejtelmeivel megveszte­geti a lelkemet és csalogat mindig beljebb az ingoványba, a zizegő nádas rengetegébe. Egyedül vagyok,­ csak az elszórtan fekvő nádszigetek, egy-egy sötét kákatömb, a­­ sekély víz, amely maga fölött ringat és a természetnek más ezernyi csodája győz meg arról, hogy még­is van talán kívülem itt még valaki. Az isten, a teremtő őserő, a csodák édes­apja! De ebben a nagy némaságban, amely mint valami eltitkolt bánat lebeg a táj fölött, ez a tu­­­dat is csak arra jó, hogy még jobban megre­megtesse bennem a lelket. Csak azt érem el vele, hogy egy pillanatra parányivá zsugorodik az önbizalmam és egy belső hang ösztönöz, hogy ne engedjek a kisértésnek, ne hallgassak az in­­govány hívó szavára, hanem forduljak vissza, mielőtt egészen körülölelne a veszedelmet rej­tegető nádas. Siklik a csolnakom és szinte akaratlanul hajtom mindig előbbre. Az előbbi szorongás, amely egy percre rabbá ejtette a lelkemet, szétfosztott, hogy he­lyet adjon annak a vágynak, amely az ingovány szíve felé vonz. Most már nem ijeszt meg a lápi lidérc legendája, sem a hínár, sem a hullámzó szironták, amely talán azért rejti víz alá messzire elágazó szárát, hogy meglógja vele azt, aki odakerül. I Uj alakulások. (-ns.) A sok fától meg nem látni az erdőt: paradoxon. A politikától meg nem látni a tár­sadalom alakulását, jelenségeit és mozgalmait, nem paradoxon. Pedig hát úgy volna, hogy a politika az ország ügyeit intézi, kormányzó, rendező és fejlesztő orgánuma a társadalomnak, alkotásai új képet adnak a társadalomnak, matériája pedig azok a kérdések, melyek a társadalmat mozgatják. Nem így van, tehát szá­moljunk a ténynyel és nézzük külön a társa­dalmat, függetlenül a politikai akcióktól. Egységes nemzeti állam a politikai hiva­talos jelszó, osztályállam és nemzetiségi társa­dalom a helyzet a valóságban. Még­pedig nem oly értelemben, h­ogy a politika munkája készen találja az állapotot s lassan-lassan átala­kítja a maga ideálja szerint, hanem a politikai működéssel párhuzamosan mind élesebben diffe­renciálódik, a társadalmi osztályok és nemzeti­ségek szerint. Tessék csak jól odafigyelni: munkás-tör­vényhozásunk kategóriákra osztja a munkás­­társadalmat és mindegyik számára külön jog­rendet statuál. Magánjogunk merev különb­séget tesz ingó és ingatlan tulajdon között és az utóbbit felruházza praerogativákkal. Az ingat­lan tulajdonhoz fűződnek a feudális magánjog­rendszerek, ezernyi kautélákkal körülsáncolva, egyeseknek és jogi személyeknek külön kivált­ságokat biztosítva. Az ingatlanhoz fűződnek a különböző teóriák törzsökös magyarságról, az arisztokrácia vezető szerepéről, a hitbizomány s az egész külön ingatlan hitelügy. A nemzeti megbízhatóság fogalmával ellentétben a meg­bízhatatlanság, a nemzetietlenség, a jött-mentség előítéletei fűződnek a mozgótőkéhez, amelynek megint külön jogrendszere van, külön biztosí­tékokkal, külön kategóriákkal. Adórendszerünk a legigazságtalanabb a föld kerekségén, de híven és minuciózusan simul a társadalom osztálybe­rendezéseihez. Nem respektál méltányosságot, nem ismeri a teherviselési képességnek egyéni mér­legelését, de szentül elismeri a föld után élő nagy-, közép- és kisbirtokot, a tőke után élő vállalkozás különböző nemeit és a munka után élő vagyontalanság különböző társadalmi rang­fokozatait. Az ember nem aszerint fizet, hogy mennyit fizethet, hanem aszerint, hogy mily módon jut a jövedelméhez. Menjünk tovább! Amerre szemünk tekint, mindenütt szövetkezést látunk. A viribus unitis jelszava az úgynevezett önsegélynek. A mun­kások összeállanak szakegyesületekben, a keres­kedők megcsinálják a maguk külön szervezetét, a gyárosok a maguk szövetségét. A gazdákat külön említjük, mert ők csinálták az első szer­vezetét. A közös törekvéseknek egyesült erővel való szolgálása a társadalmi cél, az embe­reknek osztályokba való szervezettsége az eredmény. A kis tőke megcsinálja a maga kis szö­vetkezetét, a nagy tőke közös kézre gyűjti a nagybirtokokat s lehetőleg leköti, másrészt pedig részvénytársaságok egyesítik a kisebb tőkéket egy közös nagy tőkévé, a már meglevő nagy tőkék összeállanak kartellekbe, a kartellekből idővel kialakul a még magasabb egység: a trust. Az egyes munkások összeállanak szer­vezett céhekbe, hogy a nagyobb egységgel szolgálják az egység speciális érdekeit. Sőt a veszedelemnek ez a közeli érzése még izgatja is a vágyamat, a kíváncsiságomat. Neki is dőlök az evezőnek s amilyen gyorsan csak lehet, megyek előre, ha nem is lá­tom meg többé a rónaság virágzó pompáját, amely ebben a nagy szürkeségben mint színes álom tűnik fel képzeletem előtt. Az utat nem mutatja más, csak a fejem fölött rezgő fénysátor, amelyből kékes-fehér su­garával erősen kitűnik a hajnal csillag, amely legutolsónak fog itt maradni, hogy fényét szét­szórná az alvó vizeken. De nem is szeretném, ha a nap egyszerre csak kibukkanna a láp széléből és bearanyozná előttem , a nádas között pásztásan futó vizet. Ez a titokzatos homály, ez a derengő szür­keség kell most nekem, amibe belelehelhetem a sóhajomat úgy, hogy arról nem tud más, mint a gyöngén erre vetődő parti szél, amely pihenni megy a c­susogó nádas közé. Amint a nap első egypár sugara végigvág a földön és nemcsak sejteni, hanem látni is en­ged mindent, akkor egyszerre eltűnik a láp ti­tokzatos szépsége és nem marad vissza más, mint a messze elnyúló kietlenség. Sietek is, hogy helyben legyek, mielőtt pir­­kadni kezdene a hajnal. Már az is bánt, hogy egy árnyalattal világosabb az ég alja. Még csend van mindenütt. Az evező halk csobbanása messzire elhallatszik, amint némely­kor erősebben merítem a víz alá. Magam is összerezzenek rá és azt hiszem, hogy a hátam mögött mozdult meg valami. Visz­­szanézek, de nem­ látok mást, mint az evező Mindenki tartozik valahova, aki magában áll, el van veszve. Hova lett az egyén ? Mi lett abból az individualismusból, melyet európaszerte a liberalizmus diadalául és oszlopául ünnepeltek ? Az egyén manapság épen csak a hatóság előtt egyén, ha bíró elé, ha sorozó­bizottság, ha adóhivatal elé kerül. Minden más vonatkozás­ban egy olyan közösségbe tartozik, melyet a politikailag szervezett állam és az általa statuált­­jogrend nem ismer. Mivel ez a belső szervezkedés külső intéz­kedések nélkül megy végbe, nem igen látjuk meg az óriási átalakulást, melyet magával hoz. Látszólag gazdasági érdekek külön szolgálata ez, valójában pedig olyan mélyre ható megmásu­­lása az élet viszonyainak és feltételeinek, melyek az államnak és a társadalomnak eddigi viszonyát gyökeresen megbontják. Az állam egyéneket, polgárokat ismer, az emberek pedig szövet­ségeket, külön elhatárolt szűkebb közösséget, amelynek hatékonyságában jobban bíznak, mint az állami közösségben, melyet épen csak a ter­heinél fogva ismernek. Az állam fogalma ilyetén módon teljesen kikopik az emberek tudatából, nem a maguk tulaj­donképeni legfőbb közösségüket látják benne, hanem egy idegen félt, akinek szolgál­tatásokkal tartoznak s akitől viszont annyi el­lenszolgálatot szorítanak ki, amennyit csak lehet. A tisztviselők tőle kérik a nagyobb fizetést s nem törődnek azzal, hogy ami nekik jut, az a többi polgárokra teherül nehezedik. Az iparosok tőle várnak munkát s nem gondol­nak vele, hogy­ a haszon, mely rájuk néz, ki­nek a rovására megy. Akik produkálnak, nem törődnek a fogyasztókkal, a munkások szervei alól kiszabadult viz fodrát, amelynek hullámos gyűrűi lassan simulnak vissza a nyugalomba. A fejem fölött egyik csillag a másik után alszik ki. S amint egyre sötétebb lesz a menny­boltozat, úgy világosodik ki az ég pereme. Most már elég tisztán meg tudok külön­böztetni mindent. Igaz, hogy a tavi­rózsa sárga virágát, a szélesen elterülő zsombék zöld gye­pét is feketének látom még, de amire a Venus is lehull, rózsaszínű lesz közöttem már a levegő. A víz egyszerre csak összébb szorul és én ott vagyok a vágyaim ígéretföldjén, benn a láp szívében, hajladozó nádas rengetege előtt. Még egy-két csapása az evezőnek és besurran­tam a nád közé, amely áthajol a csónakom fö­lött és zizegve csapódik össze mögöttem. Itt már csak nagy nehezen lehetne előbbre jutni, hát inkább megpihenek egy kissé. Oda­teszem az evezőt magam mellé s azután föl­nézek. A nád mint megannyi dárdahegy me­red az ég felé. Alig-alig rezdül meg egynek is a teteje s oly magas, hogy még akkor is ké­nyelmesen elfödne, ha fölállanék a csóna­komban. Ide már be nem hatol a fejem fölött le­begő csillagnak fénye sem. A teljes, szomorú sötétség vesz körül. És én csalódva tapaszta­lom, hogy nem fogja el a lelkemet az a csön­des nyugalom, amit itt véltem föltalálni. Sőt vágyom ki innen, vissza a szabadba, mert itt nagyon is rabnak érzem magamat. Csak­ amikor már jó messzire elkerültem a nádast, nézek vissza újra. Azután mégis rosz­­szul esik az a gondolat, hogy ennek a szép A Pesti Hírlap mai száma 12 oldal.

Next