Pesti Hírlap, 1903. február (25. évfolyam, 32-58. szám)

1903-02-01 / 32. szám

Budapest, 1903. X XXV. évf. 32. (8031.) szám. Vasárnap, február 1. Előfizetési árak: Szerkesztőség: Egész évre.... 28 k. - 1 Budapest, váci­ körut 78. Félévre^. » WHHK­ «H BB hová a lap szellemig részét ^ L Megjelénik minden nap, ünnep ( • ) szétküldésére vonatkozó fel-és vasárnap után is. V szólalások intézendők. A Pesti Hírlap következő száma kedden — február 3-án — hajnalban jelenik meg. Magyar diplomaták. Évek óta használatlan hangszer szólalt meg újra gróf Apponyi Albert kezében. A nagy tárogató búgó szava végigrezgett az egész országon , vitte a szél városról városra a régi dalt, régi dicsőségről. Magyarország érzi, látja, hogy él még Apponyi, ki a véderővita harcait vezette, aki a mérsékelt ellenzékből megalkotta a nemzeti pártot s a kibontott zászló alatt elke­seredett harcokat vívott a 67-es alap orthodox híveivel. Történelmi igazság, hogy Apponyi el­ragadó szónoki tehetségével, a nemzeti óhajok és követelések erős hangoztatásával nem egy­szer magával tudta ragadni az egész nemzetet és a kormányon levő pártot úgy sarokba szorí­totta, hogy lelkendezve kapkodott egy kis sza­bad levegő után. Apponyi lángoló támadásai kergették bele a magyar kormányférfiakat az egyházpolitikába s elég jól jellemzi a 90- es évek első felének eseményeit ama kissé trágár mon­dás, hogy Apponyi annak idején a tiszti kard­dal mért egy laposat Tisza Kálmánra, mig Ti­sza viszonzásul az anyakönyveket vágta Appo­nyi fejéhez. A nemzeti párt lábai alól csak Bánffy alatt siklott ki a talaj, midőn az egyházpoliti­kának vége szakadt és Bánffy Fejérváryval még a magyar katonai oktatást is szervezte. Tény, hogy a haderő magyar részének megma­­gyarosítása körül sok tennivaló maradt hátra. Tény, hogy a hagyományos osztrák katonai szellem híveiben van annyi életerő, hogy siker­rel útját állhatják Magyarország jogos követelé­seinek. Azonban kérdés, vajon a közélet mai összealkotása mellett van-e a nemzetben elég ruganyosság, melylyel a maga vágyait a hadse­reg konzervatív tényezőivel szemben érvénye­sítheti. A magyarság minden külső és belső ellenhatás dacára jelentékeny előhaladást tett a közös hadseregben. A magyar fiúk kezdik elözönleni a közös ármádia ezredeit s mentül nagyobb számmal vannak együtt, annál bizto­sabban kiszorítják a régi, elavult, katonai copfot. Viszont igaz, hogy amily mértékben a magyar tisztek átgyúrják a közös hadsereg nem-magyarbarát szellemét, ugyanúgy befolyá­solják a régi osztráá­k katonai szellem marad­ványai a velük szoros kapcsolatban álló hon­védséget. Egy átlagos osztrák és magyar ka­tonai szellem keletkezik és a nagy ellentétek, amennyire az adott viszonyok közt lehetséges, lassan-lassan elsimulnak. Teljesen igaza van Apponyinak, hogy a hadseregben több olyan átalakulásnak kell végbe mennie, mely a nyugodt, hétköznapi fejlődés útján el nem érhető s melyet csak céltudatos reform alakjában lehet megvaló­sítani. Viszont tény, hogy ma kevesebb küz­delem árán nagyobb eredményeket mutathatunk föl, mint 1889 előtt, midőn a hagyományos, régi copf emberei oly erős hadállásokat fog­laltak el, oly makacs ellenállást fejtettek ki. Ha sine ira et studio latolgatjuk a ténye­ket, rájövünk, hogy az osztrák és magyar had­seregben a nemzeti gondolat nagyobb előmene­telt tesz, mint az osztrák és magyar bi­rodalom külképviseletében. A hadsereg jelen­tékeny része a szó szoros értelmében ma­gyar, amit a diplomáciáról bezzeg nem lehet el­mondani. A magyar katonai szellem és a magyar katonai iskola minden megszakítás nélkül fej­lődött az elmúlt századokban s átment a legújabb időkbe. Ha több emberöltőn át német befolyás alatt állott is, a magyar vitézi felfogás soha egy pillanatra sem enyészett el. Bár sok­szor igen mostohán bántak huszárral, baltával, azért a magyar katonaság nem szűnt meg a Habsburg-ház legvitézebb hadi népe lenni. Azonban hová tűnt a magyar diplomáciai is­kola, mely egykor annyi jeles férfiút adott a két magyar hazának ? A német és török ellen vívott élethalál-harcok közepette a magyarság nagy diplomáciai ügyességet volt kénytelen ki­fejteni, hogy magát fentarthassa. Igaz, hogy diplomatáink egy része olasz és dalmata, mint Gritti, Martinuzzi, Verancsics, de azok jártas­sága a külügyek vitele körül fogott a magyar­ságon. Iskolát alapítottak, melynek követői még évtizedek, sőt évszázadok múltával is fenma­­radtak, így például az erdélyi politika határo­zottan a Martinuzzi által megjelölt csapáson haladt, maga a lángeszű Bethlen Gábor se tett egyebet, mint hogy betetőzte a művet, amit a magyar érzelmű, de nem magyar eredetű barát megkezdett. A híres erdélyi politika : töröknek a német s németnek a török ellen való kiját­szása, mint ama csúcspont, hol a magyar di­plomáciai ügyesség elérte tetőfokát, a legtöbb esetben bevált. Erdély nagy katasztrófája a XVII-ik század derekán a diplomata-hiány mi­att következett be. A tüzes vérű II. Rákóczy György a külpolitika ügyét nagy hebehurgya­­sággal kezelte. Törököt is, meg németet is egy­szerre magára haragított. Sohasem volt ponto­san értesülve sem a bécsi, sem a sztambuli udvar tervei és hangulata felől. A szatmári béke után vesztek ki a régi magyar diplomáciai iskola végső maradványai. HL Károly, Mária Terézia, II. József, Lipót és Ferenc alatt vannak ugyan még magyar diplo­maták, de ezek nemcsak bécsi szellemben és A HÉTRŐL. Horvát ha volnék, így szónokolnék: — Tidri magyarság! Enyém az ország, Útlevelemben enyém a nyelv. De magyar lévén, Orron ütném én : — Enyém az állam ! Az erő nálam S nyelvem fönsége nagy állam- elv. Horvát ha volnék, Mindent sokalnék, Ami nem horvát: — Mit nekem korlát S hacsak magyarnak címere is! De magyar lévén, Roppant lenézném A nekem ámnok Nagy-Horvát álmot — Ördög ügyeljen még erre is ! Hisz nyűgöz minket Elég tekintet S itt van ez is még? — Több egygvel ismét, A loruoiumo, mint volt elébb. .......................... ................................ ________________________________ Késtünk , szaladjunk, Futvást haladjunk ! . . . De, magyar Isten! Hogy menne frissen, Ki százfelé néz: jaj, hova lép ? Ügyel osztrákra, Ügyel horvátra, Dinasztiára, Egész világra, A nagyhatalmi erőre is. Jaj, azt se sértse! Jaj, ezt is értse! Azt is tekintse, Ezt se érintse! . . . S törjön e közben előre is? ... Biz’ Isten, furcsa A magyar sorsai — De vigasztalja, Ha elvül vallja, A remek antik nagy gondolat: Hogy bajjal küzdve Női fel a büszke, Fiatal pálma, Szökkenik szálba S izmosul törzsben a súly alatt. Pálma legyünk mi S nossza, vegyünk mi, Bízva magunkba. Súlyt a nyakunkba, Bármi nyomasztót, egyre, vígan! S bár nagy a régi, Meg nem elégli Soha a vállunk, Elébe állunk Uj hadisarcnak — s még ami van. Pénzünk és vérünk ! . . . S mit érte kérünk Nemzeti körül Titkon, s szerényül:­k­-F­örderung csak, nagy semmiség! Közlé ul Fresse, Már, hogy meg lesz-e ? —■ Senki se’ bánja. S vigye a kánya, Ha lesz sem ér meg egy kis­ misét. A fő a súly csak, Mindig meg’­új csak! A magyar pálma Büszke nagy álma : Hogy nincs számára semmi nehéz. Kimér mindenkit, Meg nem bánt senkit, Másoknak tálal, Minden súlyt vállal — S nem érti: mégis, mert csenevész ? Koboz. A Festi Hirlap mai száma 33 oldal.

Next