Pesti Hírlap, 1903. május (25. évfolyam, 119-132. szám)
1903-05-01 / 119. szám
1903. május 1., péntek. A PESTI HÍRLAP mert kormánya elvesztette hitelét, részben, mertaz ő eddigi eljárása következtében az ellenzéki reputációja csorbítása nélkül nem is engedhet-Első konklúzióul a helyzet megoldása érdekében kérlelhetetlenül előáll a tény: SzéllKálmánnak vissza kell lépnie. Jöhet helyébemás, olyan is, aki alkudozik, olyan is, aki erőszakoskodik. De másnak kell jönnie, annyi bizonyos. Erőszakkal — csak mindenki látja — amai viszonyok közt boldogulni senki sem fog. [Sem a parlament, sem az ország hangulatanem kedvez az ilyen politikának. Amelyik kormány tehát a kardjára üt, az már első fölléptekor meg van bukva. Ma hiábavaló többségi elméletekkel előállni, a többség jogát másképen, más úton kell megállapítani és érvényesíteni, elsősorban nem a parlamenti, hanem a törvényes állapot helyreállítására kell nézni. Ennek pedig csak egyetlen módja van: jó katonai javaslatokat vagy el kell ejteni vagyelfogadhatóvá tenni őket. Erre nézve pedig útf mutatással épen az ellenzéki álláspont szolgál. Ne feledjük el, hogy a hadseregre vonatkozó nemzeti követeléseket Apponyiék tolták előtérbe, hogy ezzel gyöngítsék az ellenzék követeléseineksúlyos voltát, melyek az ország gazdasági állajpotával kötötték össze a katonai javaslatokat 1 .Ezt az összeköttetést kell újra fölvenni, ha egészséges megoldást akarunk. A tétel az: az ország nem bír el nagyobb terheket, mert tel tjesítő képessége egészen igénybe van már véve. Aki tehát újabb terheket ró rá, az fokozza előbba teherviselés képességét. Logikusan, kényszerítőenáll tehát minden, a katonai követelésekhezragaszkodó kormány elé a feladat: a katonai áldozatoknak gazdasági vívmányokkal való kompenzációja. Ez a természetes alapja a megoldásnak, a természetes oka a beállott krízisnek. Az ország négy év óta várja az [ígért gazdasági segítséget és kap helyette [ [újabb terheket, mikre nem készítették elő. Mik legyenek a gazdasági rekompenzációk, azt ehelyütt nem formulázhatjuk meg, ezt aválasztópolgárok külön gazdaságpolitikai meggyőződéseik szerint más- és másképen képzelik ,és kívánják. Szerintük a külön vámterület volna egyedül hathatós rekompenzáció, mások szerint hathatósabb ipari, ismét mások szerint hathatósabb mezőgazdasági politika. Amilyen fix és elvitathatlan a juncum a katonai terhek és a gazdasági rekompenzáció között, annyira ismeretlen a nemzet többségének óhajtása a kompenzációk mineműsége tekintetében. S itt bukkan elő a megoldás nélkülözhetetlen előföltétele gyanánt a nemzetnek új választások útján való megkérdezése, melynek eredménye megszabná a követendő gazdasági politikát s velejáróan egyszersmind tisztázná a többség és kisebbségnek parlamenti kérdését is. Ha ismerjük a nemzet akaratát, akkor háttérbe vonul a többség és a kisebbség akarata egyaránt. Komolyan és szenvedély nélkül szóltunk a kérdéshez, amint a beállott helyzetben csak komolyan és pártbeli tekintet nélkül szólhat hozzá a közéletnek mindenik faktora. Az egymással szemben álló pártoknak most már a harc közepette is elsősorban a harcból való kibontakozásra kell gondolnia. Nem az elfoglalt pozíciók elhagyásával, hanem a kifelé vezető út keresésével. Az ex-lexben nem áll meg az ország élete, de az ex-lex számára az országnak nincs oka egy kormány, vagy annak államjogi elmélete, vagy annak kényszerhelyzete kedvéért berendezkednie. Ha Széll tud is ex-lexben kormányozni, az országnak érdeke olyan kormány, mely ettől az áldatlan állapottól meg tudja szabadítani. . ----------------------------------------------------- -------------- ----— -------lakik és hogy banktisztviselő. Egyéb körülményeiről, rajtam kivül, nem tudott senki. Mikoriban az egyetem padjain — régen, tán nem is igaz . . . megismerkedtem az akkoriban még szinte duhajon víg és vagyonos „kolléga úr“-ral: Wagner Kálmánnak hívták. Volt egy szintén mulatni szerető, de emellett rendkívül szorgalmas és mindenben gyakorlati érzékű testvérbátyja is. Wágner Mihály, robusztus termetű, kemény szőke ember. És nem végezte el az egyetemet, hanem az elég tekintélyes családi vagyon segedelmével marhakereskedésre adta magát és „disznó“ szerecsével kupeckedett. Valóságos aranyember hírébe került, kinek szerencsés kezei között még a„legridegebb“ marha is ■ hallatlanul jó úton került a bécsi mészárosok birtokába. Mesés szerencséjének megfelelően természetesen hitele is korlátlan volt. A legelőkelőbb kereskedők, pénzintézetek és vállalkozóbb természetű magánosok, mondhatni, unszolták, hogy „forgassa meg“ egy kicsit a pénzüket, adják szívesen, két kézzel, csak vigye. De nem igen vitte. Ügyesen kibújt az unszolás alól s mindent, amihez csak hozzáférhetett, a maga hasznára ragadott meg. A vidékiváros, ahol laktunk, sok pénzes családja neheztelt emiatt. Önző fráternek nevezték, de csak annál konokabbul futottak utána. Később, évek múlva, öcscsét is bevonta az üzletbe. A doktori diploma, csinosan berámázva, szegre akasztódott s a jóval fiatalabb öccs — valami tizenöt év különbség volt, kor dolgában, a két testvér között — szintén kivette részét az üzletből, mely évről-évre nőtt, terjedt és ismeretessé vált kereskedelmi körökA mai ülés, mely az ex-ex-állapot bekövetkezése előtt az utolsó parlamenti nap volt, eleve érdekesnek és változatosnak ígérkezett. Az ülés folyamán bebizonyult, hogy ez a várakozás nem volt hiábavaló. Mindenekelőtt név szerint szavaztak Wlassics Gyula miniszternek interpellációja tárgyában a Götterhalle iskolai éneklése miatt. A szavazás a „C“ betűnél kezdődött. — Cudarság! — mondták rá a kádenciát a szélsőbaloldalon. . A szavazás eredménye az lett, hogy 137 szavazattal 59 szavazat ellenében a miniszter válaszát tudomásul vették. Most az indemnitás általános tárgyalásában Berlintől, Bécsen és Budapesten keresztül Belgrádig, sőt még messzebb, se egész Bukarestig. Ez az öt nagy B betű csinálta meg nekik az irigykedő üzletemberek között a „boldog barmászok“ elnevezést. És csak még jobban áhítoztak utánunk, csakhogy az aranyember nagyon megválogatta, hogy kiknek'a'pénzét fogadja el és e réven kiket részesít szerencséjének egynémely kalácsában. Egyszer aztán leütött a menydörgősmenykő. De úgy leütött, hogy még a fölösüket Bulbukán Gergely örmény kereskedő is meghallotta, akinek több, mint ötvenezer „jóféle parázs“ forintja feküdt az üzletben. Az öt nagy B, betűs városban egyszerre terjedt el az érdekelt üzletemberek között a vészhag hogy Wagner Mihály eltűnt. Megszökött, nincs és nem is lesz, mert mire gyanakodni kezdtek, elmúlt valami négy vagy öt hét. A vészhír igaznak bizonyult, az aranyember közel fél millió forinttal csakugyan eltűnt e rongyos Európából és átvitorlázott az új világba, vagy hová nem tudta meg senki és nem tudja ma sem. A szárnyra kelt fél millió pedig mind idegen pénz volt. Midőn a hitelezők, pénzintézetek és kereskedők tisztára derítették a helyzetet, kisült, hogy az aranyember már hosszú idő óta készült erre a nagy slágerre s már régen „úszott.“ Nem is álmodták, hogy ilyesmi lehetséges. Mire fölébredtek, nagyon gyámoltalan, nagyon ostoba képeket vágtak egymásra. Tessék , „ki hitte volna.“ Be nagy szemfényvesztő! Tehát börtönbe , remek szemfényvesztővel, el kell fogni. Azonban még az árnyékára sem találtak rá. Ha Amerikába szökött, a yankeek roppant okos emberek: csak azon nyomorult zempléni és sárosi tótocskákat literálják vissza a mélységesen lenézett slovák Hungaryba, akiknek nincsen pénzük — ki pénzt visz ki, sokat, azt ott tartják maguknak és igen szeretik őt. Hiába! Gyakorlati morál dolgában a földön nincs különbség. A nagy német Übermentsch filozófus, aki követelte, hogy legyen , az őrültek házába került ... A hatalmasan megkopasztott hitelezők persze most valamennyien az itthon maradt fiatalabb testvérnek estek neki. Foglalás foglalást, árverés árverést ért, mindent eladtak, amihez csak hozzá tudtak férni s a tetejébe oly alaposan belekeverték a vádak és gyanúsítások szennyes tömegébe, hogy csak nagy nehezen, kétségbeesett védekezés, bizonyítás és esküvések után tudta kikerülni a börtönt, így is csak bizonyítékok hiányában mentették fek Pedig ez a fiatalember — bármily képtelenségnek látszik is az ilyen csakugyan nehezen, sőt sehogy sem hihető dolog — nem tudott bátyjának manipulációiról. Semmibe sem volt beavatva. Amit az aranyember rábízott, elvégezte — azután kocsiba ült és a saját kedvtelései után látott. Ohó! kutya terringette . . . azok be szép napok voltak! A vidéki városból azután pusztulnia kellett. Szegényen, mindenkitől elhagyatva költözött föl édesanyjával Pestre. Az öreg asszony csak sírni tudott s a halált emlegette. Egy este hajszálon múlt, hogy az elkeseredett matróna le nem vetette magát a harmadik emeletről a kövezetre. Midőn fia, ki időközben megváltoztatta családi nevét s, a közömbös Nagy Kálmán , név inkognitójába burkolódzott, hosszú, keser ORSZÁGGYŰLÉS. Inak folytatása következett. A jegyző Berzeviczy Albertet hívta föl szólásra a szabadelvűpárt sorából, Berzeviczy fel is állott, de beszédét nem mondhatta el, mert Rátkay László a házszabályokhoz szólás címén rámutatott arra, hogy tegnap az utolsó felszólaló Darányi Ignác miniszter a javaslat mellett szólott, tehát most ellenzéki szónoknak kell következnie. Gróf Apponyi Albert elnök azt az álláspontot vallotta, hogy a minisztereknek mindig joguk van szólani, tehát az ő felszólalásuk külön vétetvén, most Berzeviczy következhetik. Barta Ödön azonban tovább folytatta a házszabályvitát s ez arra bírta Berzeviczy Albertet, hogy elálljon a szótól. Ám utólagosan még Beöthy Ákos bizonyította, hogy ez nem előzékenység, hanem kötelesség, mert nem lett volna joga beszélni. Tehát most már következhetett az ellenzéki szónok ... Az is következett, mégpedig a legjavából Eötvös Károly beszélt az egész Ház rendkívüli figyelme között. Magyaros logikájával, az ékesszólás és erős érvek hatalmas erejével bizonyította, hogy a nemzet részén van az igazság. A legfontosabb az, hogy a katonai javaslatok ne okozzanak kárt. Nagyon sikerülten polemizált Darányi miniszter tegnapi beszédével. Kimutatta, hogy itt két akarat áll egymással szemben : a nemzet akarata és a kormány akarata. Ha a miniszterek mindig a korona akaratát tolják előtérbe, akkor nem hiven teljesítik kötelességüket. Visszafordította a méh-hasonlatot. A méh íme munkálkodik, de munkája gyümölcsét elviszik mások. Szembeszállóit a dinasztikus elmélettel erőteljesen. Közben polémiába keveredett Eötvös Rakovszky Istvánnal, aki így szólott Eötvös felé: — Bánffy zsebéből beszél. — Nem tudom, miért emlegeti mindig Bánffyt — szólt Eötvös — holott én, ha ő beszél, sohasem emlegetem az ő szentjeit és apostolait. Aztán szép csendesen hozzálátott Eötvös a Széll Kálmán búcsúztatásához. Végig haladt politikai pályáján s eközben azt mondta, hogy Széli 1878-bankénytelen volt kilépni a kabinetből. — Miért voltam kénytelen? — kérdezte Széli. — Hát azért, — felelte Eötvös —, mert ha nem lett volna kénytelen, akkor nem lépett volna ki. A derültség elnyomta a Széli boszankodását. Ismertette aztán Eötvös a maga szempontjából a Deák Ferenc művét és fejtegette, hogy Deák :mindig szerzett a nemzetnek valami