Pesti Hírlap, 1903. november (25. évfolyam, 314-328. szám)

1903-11-16 / 314. szám

Budapest 1903 XXV. évf. 314. (8323.) szám. Hétfő, november 16. 1 " ■' 11 1 1 1 ----------- ■ —.­­.... .. ■ -...... ........ '■■■■■■■ ■— ■ ■ ■ ■■ ■■ » ■. ■+y Előfizetési árak: Szerkesztőség: Egész évre.... 28 k. — f. . Budapest, vaci-körut 78, az előfizetések és alap Megjelenik minden nap, ünnep v­­ szétküldésére vonatkozó fel-és vasárnap után is. V­­szólalások intézendők. Gazdasági önállóság. Látnivaló, hogy a közjogi harc lassan kint , a gazdasági kérdések terrénumára siklik át.­­ Mialatt a nemzet elemi erővel követeli alkot­­m­ányadta és biztosította jogait, azalatt az op­portunisták észrevétlen kanyarodással a köz­­gazdasági kérdések útvesztőjébe igyekszenek az ország közvéleményét terelni. Csodálatos egyér­telműséggel kezdik hirdetni, hogy elvesztjük nemzetközi hitelünket, mert nincs kiegyezés; tönkremegyünk, mert külkereskedelmi szerződé­seket nem köthetünk. Ennélfogva kell osztrák­­magyar autonóm vámtarifa. Kinek kell? Annak, aki hasznát látja. Ah! Tehát Ausztriának van olyan égető szüksége az új vámtarifára. Igen szépen köszönjük opportimus állam­­férfiaink szives érdeklődését s valóban meg­hatva veszünk tudomást gyötrő aggodalmaikról, de kérnünk kell őket, hogy a saját fejüket ne téveszszék össze a nemzetével. Bizony nekünk­­ nem fáj az osztrákok feje. A közelmúlt viha­ros eseményei még nagyon is élénken élnek bennünk, s most, hogy a közjogi har­­­­cot gazdasági kérdések előtérbe tolásával­­ igyekszenek elfojtani, egyszersmind kiütközni kezdenek az osztrák államférfiak intrikáinak mozgató rúgói is. Nem annyira a mi alkotmá­nyos jogaink érvénybe helyezése fáj nekik, ha­nem inkább Ausztria gazdasági fölényét féltik nemzeti önállóságunk erőteljesebb kidomborítá­­sától. — Sőt tovább megyünk. Ab­ban bizakod­nak az osztrákok, hogy a nemzet politikai as­pirációinak letörése kimeríti az ország ellentálló erejét s a régóta vajúdó gazdasági kiegyezési kérdésekben — a magyar érdekek félretolásával — ismét Ausztria diktálhat. Hát Körber urat és társait csalódás fogja érni. Mindazon ellentett — de egyébként alkot­mányunk által részünkre elévülhetlenül biztosí­tott — közjogi vívmány mellett, melyektől erő­szakosan elütni akarnak, a nemzet most már föltétlenül érvényesülést fog keresni a gazdasági élet egész vonalán is. Ha egyéb baja nincs Ausztriának s ezeket a kérdéseket reánk kény­szeríti, nem fogunk kitérni azok elől sem. De ma már világosan és tisztán látjuk a helyzetet. Élni, erősödni és gyarapodni akarunk. Élni nemzeti mivoltunkban, erősödni anyagi erőben és gyarapodni — jövendőnk biztosítására — hatalmi súlyban. Eltekintve közjogi helyzetünk­től, elérnénk-e mindezt, ha Ausztriával ismét megkötnénk a gazdasági kiegyezést, szóval ha közös vámtarifa alapján, közös külkereskedelmi szerződéseket kötnénk? Majd négy évtized gazdasági tanulságai fekszenek előttünk. Megtanulhattuk ezekből, hogy merő képtelenség olyan közös vámtarifát készí­teni, mely „mindkét állam mezőgazdasági és ipari érdekeit egyaránt védi“. Végre is a meg­változott viszonyokkal számot kell vetnünk. Számolnunk kell nemcsak a nemzetközi vám­politika felszínre került és mind erőteljesebben nyilvánuló védő­vámos irányzatával, hanem fő­leg azzal a döntő körülménynyel is, hogy míg egyrészt mezőgazdaságunk mindinkább a belter­jes művelés, sőt a mezőgazdasági ipar intenzí­vebb felkarolása felé hajlik, addig másrészt csenevész kisiparunk helyét lasszanként a kö­zép- és nagyipari vállalkozások kezdik el­foglalni. A­z átalakulás ezen kritikus idejében, mi­dőn a céltudatos vámpolitika szinte természetes szülője, élesztője és oltalmazója a termelésnek, valamint a versenyképes fejlődésnek; akkor, mi­dőn tudjuk, hogy Ausztria gazdasági viszonyai is lényegesen megváltoztak, nevezetesen ipari befektetései jórészt amortizálódtak s mezőgaz­dasági kultúrája emellett lényegesen kibővült; akkor, midőn ezek egybevetésével kétséget ki­zárólag megállapíthatjuk, hogy a közös auto­nóm vámtarifa, mint az ennek alapján kötött külkereskedelmi szerződések Ausztria iparát és mezőgazdaságát egyaránt oltalmazzák, de a mi iparunk fejlődését egyáltalán nem, mezőgazda­ságunkat pedig csak annyira és azon határig védik, ameddig az Ausztria érdekeibe nem vág; szóval ha ott tartunk Ausztriával még most is, ahol 1865-ben, midőn az „osztrák birodalom** külkereskedelmi helyzetének feltárására kikül­dött Revoltella-bizottmány hazánkat gyarmat módjára kezelte s szabadabb mozgásunktól a­­ „birodalom“ gazdasági harmóniáját féltette: s kérdjük, akad-e ebben az országban öntudatos­­ ember, aki elérkezettnek ne lássa az időt arra,­­ hogy zászlót bontsunk és nemzeti létkérdésnek­­ deklaráljuk az önálló vámterület és teljes gaz­­­­dasági függetlenségünk tényleges kivívását. Ne feledjük e mellett azt sem, hogy 1899-ben már az önálló vámterület jogállapo­­tába jutottunk s csupán az 1899. évi XXX. t.-e, vagyis az u. n. Széll-formula gátolta meg, hogy ezt a jogállapotot kiaknázhassuk, akként értelmezvén az 1867. évi XII. t.-c. 68. §-át, hogyha eddig kénytelenek, voltunk vele, ezentúl önállóan veszünk részt a gazdasági közösség fentartásában. Szerencsére ez a képtelen álla­pot 1907. december hó 31-én megszűnik s ekkor ismét beáll automatice az önálló vám­terület jogállapota. További húzódozásnak aztán helye nem lehet. Ma már az önálló vámterület vagyon­pusztító veszedelmeivel hiába hozakod­nak elő a bécsi udvar viharmadarai. Teljesen torkig van az ország azokkal a nagyképüsködő Egy kis lélektan. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Gonda Lajos táviratot kapott, hogy egyet­len gyermeke Jaja, aki egy kapitány felesége volt, agyonlőtte magát. Az öreg altábornagyot úgy megtörte a távirat, mintha egy ház omlott volna rá s ő most romhalmaza alól vánszo­rogna elő. Azonnal pakolt és utazott gyermeke holttestéhez. Tépelődő gondolatai egymást ker­gették, de nem volt képes még sejteni sem, mi vihette rá gyermekét erre a lépésre. Férjét szerette, szerelmi házasságot kötöttek. Őt meg, özvegy öreg apját, bálványozta. Az életet na­gyon tudta élvezni, mindig jókedvű volt, mindig friss, mint akinek lelke teljesen szabad és nincs lenyűgözve semmiféle gonddal. Az öreg Gonda a vasúti fülkébe ülve tovább szőtte tépelődéseit, hogy valami kép magyarázza magának a rejtélyt, mely gyermekét az öngyilkosságra kényszerí­­tette. Visszament Jaja gyermekkorára és végig­hajtotta képzelete előtt az elmúlt éveket, hisz ő nevelte Jaját és úgy nevelte, mint egy katonát. Kifejlesztette a gyermekben az önérzetet, adott szava súlyának fontosságát, egyszóval olyan becsületet, melyet a katonatiszt maga előtt, mint egy eszményi becsületet elképzel és Jaja csak­ugyan ilyen irányban ébredt öntudatra. Az öreg Gonda a legboldogabb embernek tartotta magát, mint akinek sikerült így, rendszeres­­ neveléssel, gyermekében saját eszméjét a becsü­letről kifejleszteni. Mikor már közel járt a vo­nat Aradhoz s csak egy fél óra kellett még, hogy gyermekéhez érjen, úgy érezte ma­gában, mintha világosság támadt volna lelkében és mind jobban és jobban kezdte , érezni, hogy a homályban látni tud és azt hitte, hogy egész bizonyos lett a történtekben : Jaját meggyalázták. Igen, igen meggyalázták Jaját, az ő gyermekét, a büszke Jaját. De hol volt akkor Jaja férje? Hol volt az az ember? Tetszhalott volt ? vagy pedig nem találta önmagát ? Hol volt a gazember ? Nem volt elég gyors ? Hiszen nem gyáva ! Gonda oly izgatott volt, hogy majdnem leszakította kardbojtját, amint idegességében tépegette. A vonat ezalatt berobogott a pálya­udvarra és megállt az állomás előtt. Az altábor­nagy sietve ment végig a perronon, egy bér­kocsiba dobta magát és hajtatott a kaszárnyába. Leánya lakása a kaszárnyával szemben volt, de azért ő a kaszárnya előtt szállott ki kocsi­jából. Mikor átnézett a túlsó oldalra, hol lányá­nak kis lakóháza volt, végtelen szomorúság töl­tötte el szivét. Az a lefüggönyözött kis ház olyan volt, mint egy lezártszemü ember, akiből az élet elköltözött. A kaszárnya ajtajánál a tisztek tiszteleg­tek az altábornagynak s amint kiszállt a kocsi­ból, mindjárt a legelsőtől megkérdezte: „Mi történt ?“ — „Sok minden, uram, nagyon kom­plikált a dolog!“ „Hol van a vém ?“ „Ezelőtt félórával megsebesült és a ■ kórházba vitték!“ ■-UJHU­.il ■. .JUJ- 1..............­.Uggga­!Ul!!lJ_LJgTM»a „Ki volt az ellenfele ?“ „Jancsó főhadnagy !“ Az altábornagy em­lékezett a főhadnagy nevére, sőt azt is tudta, hogy Jancsó alig pár hónapja hogy megnőt­t­sült. Egy román kereskedő leányát vette el, akiről annyit hallott, hogy nagyon szenvedé­lyes, sőt vadindulatú asszony. Aki egyszer leánykorában egyik kérőjének, mert az tovább is udvarolt, mint az első lehívás, egy társaság­ban arcába vágta keztyűjét és kegyetlenül erős hangon, hogy mindenki hallhatta, csúffá tette udvarlóját, mert így rázta le magáról: „Azt hiszem, most már világosan szóltam !” Az altábornagy átment a kaszárnyából pár tiszt kíséretében leánya ravatalához. Nyu­galmát mindezideig eléggé meg tudta őrizni, de amikor meglátta az ő kedves leánya holt­tes­tét, a könnyei előtörtek s úgy érezte, mintha egész belseje szétszakadna, nem volt többé az az erős, önuralmú katona, hanem egyszerű polgáremberré változott át, aki egyetlen gyer­mekét nyárspolgárias módon siratja. Mika® végre erőt tudott venni elérzékenyülésén, meg­csókolta leánya kezét és megnézte a halántékán levő lesebet. Komoran hagyta el a szobát és az egyik tisztnek félhangon ezt mondta: „A lövést biztos kézzel tette, mert a fő­csatorna teljesen merőleges.“ Aztán kíséretével elhagyta a halottas házat. Az alezredes látta vendégül az altábor­nagyot és az egész estét ők ketten együtt töl­tötték el. Mihelyt magukra maradtak, a szeren­csétlen apa megkérdezte házigazdáját, tud-e A Pesti Hírlap mai száma 12 oldal.

Next