Pesti Hírlap, 1903. november (25. évfolyam, 314-328. szám)
1903-11-16 / 314. szám
Budapest 1903 XXV. évf. 314. (8323.) szám. Hétfő, november 16. 1 " ■' 11 1 1 1 ----------- ■ —..... .. ■ -...... ........ '■■■■■■■ ■— ■ ■ ■ ■■ ■■ » ■. ■+y Előfizetési árak: Szerkesztőség: Egész évre.... 28 k. — f. . Budapest, vaci-körut 78, az előfizetések és alap Megjelenik minden nap, ünnep v szétküldésére vonatkozó fel-és vasárnap után is. Vszólalások intézendők. Gazdasági önállóság. Látnivaló, hogy a közjogi harc lassan kint , a gazdasági kérdések terrénumára siklik át. Mialatt a nemzet elemi erővel követeli alkotmányadta és biztosította jogait, azalatt az opportunisták észrevétlen kanyarodással a közgazdasági kérdések útvesztőjébe igyekszenek az ország közvéleményét terelni. Csodálatos egyértelműséggel kezdik hirdetni, hogy elvesztjük nemzetközi hitelünket, mert nincs kiegyezés; tönkremegyünk, mert külkereskedelmi szerződéseket nem köthetünk. Ennélfogva kell osztrákmagyar autonóm vámtarifa. Kinek kell? Annak, aki hasznát látja. Ah! Tehát Ausztriának van olyan égető szüksége az új vámtarifára. Igen szépen köszönjük opportimus államférfiaink szives érdeklődését s valóban meghatva veszünk tudomást gyötrő aggodalmaikról, de kérnünk kell őket, hogy a saját fejüket ne téveszszék össze a nemzetével. Bizony nekünk nem fáj az osztrákok feje. A közelmúlt viharos eseményei még nagyon is élénken élnek bennünk, s most, hogy a közjogi harcot gazdasági kérdések előtérbe tolásával igyekszenek elfojtani, egyszersmind kiütközni kezdenek az osztrák államférfiak intrikáinak mozgató rúgói is. Nem annyira a mi alkotmányos jogaink érvénybe helyezése fáj nekik, hanem inkább Ausztria gazdasági fölényét féltik nemzeti önállóságunk erőteljesebb kidomborításától. — Sőt tovább megyünk. Abban bizakodnak az osztrákok, hogy a nemzet politikai aspirációinak letörése kimeríti az ország ellentálló erejét s a régóta vajúdó gazdasági kiegyezési kérdésekben — a magyar érdekek félretolásával — ismét Ausztria diktálhat. Hát Körber urat és társait csalódás fogja érni. Mindazon ellentett — de egyébként alkotmányunk által részünkre elévülhetlenül biztosított — közjogi vívmány mellett, melyektől erőszakosan elütni akarnak, a nemzet most már föltétlenül érvényesülést fog keresni a gazdasági élet egész vonalán is. Ha egyéb baja nincs Ausztriának s ezeket a kérdéseket reánk kényszeríti, nem fogunk kitérni azok elől sem. De ma már világosan és tisztán látjuk a helyzetet. Élni, erősödni és gyarapodni akarunk. Élni nemzeti mivoltunkban, erősödni anyagi erőben és gyarapodni — jövendőnk biztosítására — hatalmi súlyban. Eltekintve közjogi helyzetünktől, elérnénk-e mindezt, ha Ausztriával ismét megkötnénk a gazdasági kiegyezést, szóval ha közös vámtarifa alapján, közös külkereskedelmi szerződéseket kötnénk? Majd négy évtized gazdasági tanulságai fekszenek előttünk. Megtanulhattuk ezekből, hogy merő képtelenség olyan közös vámtarifát készíteni, mely „mindkét állam mezőgazdasági és ipari érdekeit egyaránt védi“. Végre is a megváltozott viszonyokkal számot kell vetnünk. Számolnunk kell nemcsak a nemzetközi vámpolitika felszínre került és mind erőteljesebben nyilvánuló védővámos irányzatával, hanem főleg azzal a döntő körülménynyel is, hogy míg egyrészt mezőgazdaságunk mindinkább a belterjes művelés, sőt a mezőgazdasági ipar intenzívebb felkarolása felé hajlik, addig másrészt csenevész kisiparunk helyét lasszanként a közép- és nagyipari vállalkozások kezdik elfoglalni. Az átalakulás ezen kritikus idejében, midőn a céltudatos vámpolitika szinte természetes szülője, élesztője és oltalmazója a termelésnek, valamint a versenyképes fejlődésnek; akkor, midőn tudjuk, hogy Ausztria gazdasági viszonyai is lényegesen megváltoztak, nevezetesen ipari befektetései jórészt amortizálódtak s mezőgazdasági kultúrája emellett lényegesen kibővült; akkor, midőn ezek egybevetésével kétséget kizárólag megállapíthatjuk, hogy a közös autonóm vámtarifa, mint az ennek alapján kötött külkereskedelmi szerződések Ausztria iparát és mezőgazdaságát egyaránt oltalmazzák, de a mi iparunk fejlődését egyáltalán nem, mezőgazdaságunkat pedig csak annyira és azon határig védik, ameddig az Ausztria érdekeibe nem vág; szóval ha ott tartunk Ausztriával még most is, ahol 1865-ben, midőn az „osztrák birodalom** külkereskedelmi helyzetének feltárására kiküldött Revoltella-bizottmány hazánkat gyarmat módjára kezelte s szabadabb mozgásunktól a „birodalom“ gazdasági harmóniáját féltette: s kérdjük, akad-e ebben az országban öntudatos ember, aki elérkezettnek ne lássa az időt arra, hogy zászlót bontsunk és nemzeti létkérdésnek deklaráljuk az önálló vámterület és teljes gazdasági függetlenségünk tényleges kivívását. Ne feledjük e mellett azt sem, hogy 1899-ben már az önálló vámterület jogállapotába jutottunk s csupán az 1899. évi XXX. t.-e, vagyis az u. n. Széll-formula gátolta meg, hogy ezt a jogállapotot kiaknázhassuk, akként értelmezvén az 1867. évi XII. t.-c. 68. §-át, hogyha eddig kénytelenek, voltunk vele, ezentúl önállóan veszünk részt a gazdasági közösség fentartásában. Szerencsére ez a képtelen állapot 1907. december hó 31-én megszűnik s ekkor ismét beáll automatice az önálló vámterület jogállapota. További húzódozásnak aztán helye nem lehet. Ma már az önálló vámterület vagyonpusztító veszedelmeivel hiába hozakodnak elő a bécsi udvar viharmadarai. Teljesen torkig van az ország azokkal a nagyképüsködő Egy kis lélektan. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Gonda Lajos táviratot kapott, hogy egyetlen gyermeke Jaja, aki egy kapitány felesége volt, agyonlőtte magát. Az öreg altábornagyot úgy megtörte a távirat, mintha egy ház omlott volna rá s ő most romhalmaza alól vánszorogna elő. Azonnal pakolt és utazott gyermeke holttestéhez. Tépelődő gondolatai egymást kergették, de nem volt képes még sejteni sem, mi vihette rá gyermekét erre a lépésre. Férjét szerette, szerelmi házasságot kötöttek. Őt meg, özvegy öreg apját, bálványozta. Az életet nagyon tudta élvezni, mindig jókedvű volt, mindig friss, mint akinek lelke teljesen szabad és nincs lenyűgözve semmiféle gonddal. Az öreg Gonda a vasúti fülkébe ülve tovább szőtte tépelődéseit, hogy valami kép magyarázza magának a rejtélyt, mely gyermekét az öngyilkosságra kényszerítette. Visszament Jaja gyermekkorára és végighajtotta képzelete előtt az elmúlt éveket, hisz ő nevelte Jaját és úgy nevelte, mint egy katonát. Kifejlesztette a gyermekben az önérzetet, adott szava súlyának fontosságát, egyszóval olyan becsületet, melyet a katonatiszt maga előtt, mint egy eszményi becsületet elképzel és Jaja csakugyan ilyen irányban ébredt öntudatra. Az öreg Gonda a legboldogabb embernek tartotta magát, mint akinek sikerült így, rendszeres neveléssel, gyermekében saját eszméjét a becsületről kifejleszteni. Mikor már közel járt a vonat Aradhoz s csak egy fél óra kellett még, hogy gyermekéhez érjen, úgy érezte magában, mintha világosság támadt volna lelkében és mind jobban és jobban kezdte , érezni, hogy a homályban látni tud és azt hitte, hogy egész bizonyos lett a történtekben : Jaját meggyalázták. Igen, igen meggyalázták Jaját, az ő gyermekét, a büszke Jaját. De hol volt akkor Jaja férje? Hol volt az az ember? Tetszhalott volt ? vagy pedig nem találta önmagát ? Hol volt a gazember ? Nem volt elég gyors ? Hiszen nem gyáva ! Gonda oly izgatott volt, hogy majdnem leszakította kardbojtját, amint idegességében tépegette. A vonat ezalatt berobogott a pályaudvarra és megállt az állomás előtt. Az altábornagy sietve ment végig a perronon, egy bérkocsiba dobta magát és hajtatott a kaszárnyába. Leánya lakása a kaszárnyával szemben volt, de azért ő a kaszárnya előtt szállott ki kocsijából. Mikor átnézett a túlsó oldalra, hol lányának kis lakóháza volt, végtelen szomorúság töltötte el szivét. Az a lefüggönyözött kis ház olyan volt, mint egy lezártszemü ember, akiből az élet elköltözött. A kaszárnya ajtajánál a tisztek tisztelegtek az altábornagynak s amint kiszállt a kocsiból, mindjárt a legelsőtől megkérdezte: „Mi történt ?“ — „Sok minden, uram, nagyon komplikált a dolog!“ „Hol van a vém ?“ „Ezelőtt félórával megsebesült és a ■ kórházba vitték!“ ■-UJHU.il ■. .JUJ- 1...............Uggga!Ul!!lJ_LJgTM»a „Ki volt az ellenfele ?“ „Jancsó főhadnagy !“ Az altábornagy emlékezett a főhadnagy nevére, sőt azt is tudta, hogy Jancsó alig pár hónapja hogy megnőttsült. Egy román kereskedő leányát vette el, akiről annyit hallott, hogy nagyon szenvedélyes, sőt vadindulatú asszony. Aki egyszer leánykorában egyik kérőjének, mert az tovább is udvarolt, mint az első lehívás, egy társaságban arcába vágta keztyűjét és kegyetlenül erős hangon, hogy mindenki hallhatta, csúffá tette udvarlóját, mert így rázta le magáról: „Azt hiszem, most már világosan szóltam !” Az altábornagy átment a kaszárnyából pár tiszt kíséretében leánya ravatalához. Nyugalmát mindezideig eléggé meg tudta őrizni, de amikor meglátta az ő kedves leánya holttestét, a könnyei előtörtek s úgy érezte, mintha egész belseje szétszakadna, nem volt többé az az erős, önuralmú katona, hanem egyszerű polgáremberré változott át, aki egyetlen gyermekét nyárspolgárias módon siratja. Mika® végre erőt tudott venni elérzékenyülésén, megcsókolta leánya kezét és megnézte a halántékán levő lesebet. Komoran hagyta el a szobát és az egyik tisztnek félhangon ezt mondta: „A lövést biztos kézzel tette, mert a főcsatorna teljesen merőleges.“ Aztán kíséretével elhagyta a halottas házat. Az alezredes látta vendégül az altábornagyot és az egész estét ők ketten együtt töltötték el. Mihelyt magukra maradtak, a szerencsétlen apa megkérdezte házigazdáját, tud-e A Pesti Hírlap mai száma 12 oldal.