Pesti Hírlap, 1903. december (25. évfolyam, 344-358. szám)

1903-12-16 / 344. szám

Budapest 1903. XXV. évf. 344. (8353.) szám. ' Szerda, december 18. —TM* 11 1 ........... ....... — " .......—...■!■■■■ .... ..................... IIII., » II ■ — * I mm ■ ■■■■■. ■ ■»■■■■ ■ ............ 1 * ■ 1 ■ ■ .........' > ■""».■rr ’ Előfizetési árak: Szergesztossíj s Egész évre_____28 k. - t Budapest, váci­ körút 73. . 1 . rsn |TM I» emelet, Negyedév»* # 7 Z * WE M ||J __ hová a lap szellemi részét " a Megjelenőt minden nap, ünnep • J szétküldésére vonatkozó | el­ég vasárnap után is. V* * szólalások intézendők. A feltámadt centralizmus. (V.. F.) Osztrák miniszterelnök sohasem politizál — óvadék nélkül. Ha Körber immár ismételten kitűzi a birodalmi eszme lobogóját és betör a magyar közjog területére, erre bi­zonyára megvan a kellő fedezete. „Bemarsí­­rozni“, amint Formanek főhadnagy akarta, egye­lőre nem lehet, bár Scheib­er pater keresztény szocialista képviselő szerint egy még Körbernél is előkelőbb idegen csak így képzelheti el a magyar válság megoldását. Megtörténik tehát a képletes „bemarsírozás,“ a magyar közjog ki­gúnyolása, arcul verése, az osztrák centraliz­mus vakmerő pöffeszkedése. Boldog kétkedők azt hiszik, hogy Körber kirohanása csak játék, úgy vélik, hogy a cir­kusz birkózóinak mérkőzése ismétlődik itt a po­litika porondján és előre meg van állapítva, hogy melyik estén melyik miniszterelnök tarto­zik szabályszerűen mindkét vállával érinteni a földőt. Chlopy után valóban nagy optimizmus. Nem kell épen éleslátásának lenni, hogy az em­ber észre vegye, mi készül Ausztriában. Egész bűnszövetség szövődött ott Magyarország meg­rontására. 1848 osztrák eseményeinek hitvány paródiája készül. Körber csak előre tolt alak, aki a felkapaszkodott bürokrata szaglásával és mér­hetetlen nagyravágyásával már jó előre a jö­vendő győztesnek vélt irányzatának szolgálatába szegődik. Az osztrák centralizáció újabb rohamra készül és céljainak elérésére mesterségesen ösz­­szeütközést akar előidézni. A zavartól remél mindent és törekvései oly merészek, hogy nincs oly magas pont, melynél megállanának. Merény­lete annál szenvedélyesebb erőtől lüktet, mert egy haldokló rendszer utolsó, kétségbeesett erőlködése, H. József, Bach és Schmerling alatt háromszor vallott kudarcot, de akkor még vele volt a hatalom teljessége és kedvezett céljainak az alkotmányos élet gyengesége, meg az osz­trák nemzetiségek politikai fegyelmezetlensége. Azóta nagyot változott a világ, Magyar­­ország visszaszerezte alkotmányát. Az osztrák németség elvesztette fölényét, a cseh és a len­gyel nemzetiség hatalmasan fejlődött és nem hajlandó fejét az osztrák centralizáció igájába hajtani. Ma a centralizáció nem lehetséges többé II. József felvilágosodott abszolutizmusá­val, mert akkor elveszti a klerikálisok segítsé­gét. De lehetetlen igazi alkotmányossággal is, mert a németség kisebbségben van és a nem­zetiségek csak abszolutizmussal szoríthatók vissza. Három érdek egyesül tehát a centralizáció utolsó rohamában. A feudálisok és klerikálisok csak centralista abszolutizmus által tarthatják fenn érdekeiket. A magyar alkotmányosság en­nek hatalmas akadálya. A vezérkar, a katonai klikk, mely porontyait a hadsereg révén az állam által tartatja ki és mint külön domi­náló osztály akar szerepelni, a magyar nemzeti törekvésekben és az osztrák nemzetiségi irány­zatokban hatalmának végromlását látja. Mihelyt a hadseregbe behatolt a nemzeti eszme és a katonatiszt nem olvad fel többé a császár és a birodalom eszméjében, a hadsereg nem lehet többé külön legfőbb állam és ők ezen állam mindenható vezérei és parancsolói. Harmadik tényező az osztrák németség, mely kétségbe­esésében, minthogy alkotmányos úton fölényét meg nem tarthatja, a centralizáció utolsó ron­csaiba kapaszkodik, hirdetve a birodalmi eszmét, az egységes hadsereget és imádva a német bürokráciát. Az osztrák centralizáció utolsó kiadásában tehát rosszabb minden előző alakjánál, mert né­met, klerikális, katonai és abszolutista egyszerre. Szövetsége mindazoknak, akiknek sok a vesz­teni valójuk és akiknek a fejlődés igazsága sze­rint mindent el is kellene veszteniük, de akik semmit sem akarnak karmaik közül elereszteni. Ezt a szövetséget állambölcseink észre sem vették, míg csak vakmerően és hangosan nem adott hírt önmaga céljairól. Sőt a szomo­rúságban az a komikum, hogy egyenesen a ma­gyar állambölcseség tette lehetővé az osztrák centralista törekvések feltámadását. Hazánkban sokáig tartotta magát a dönt­­hetetlen dogma, hogy a magyarok kötelesek az osztrák-németek hegemóniáját szolgálni és biz­tosítani. Hogyan, hogyan nem minden iskolás fiú azt tanulta, azt gagyogta, hogy a dualizmus­nak vége van, ha Ausztriában nem a németek uralkodnak. Miért? Ezt ki merte volna kér­dezni, midőn notórius állambölcsek állították fel a tételt. Miért? Mikor az osztrák-német centra­lizáció sanyargatott minket a múltban, az foj­togatta alkotmányunkat. Miért ? Mikor az alkot­mányosság megtagadása, hogy történelmi kultú­rával rendelkező nemzetiségek az osztrák-német­ség által kifosztassanak és leigáztassanak. Mégis napjainkig roppant érdeméül rótták fel gróf Andrássy Gyulának, hogy mint minisz­terelnök befolyásával megbuktatta Hohenwartot és a „cseh államjogot“, ünnepélyes ígéretének visszavonására bírva reá az uralkodót. A meg- Csapszékben. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — A homályos bolthelyiségben hosszú fenyő­faasztal mellett rongyos emberek könyökölnek. Olyanok, mint a föld, nincs egy csepp pirosság az arcukon. A hajuk a szemökbe lóg; egy­­részéé kócos, bozontos, a másiké poros, amint hordták kifelé a búzászsákokat a hajóból. A kezükön kidagad a vastag ér és nagy, esetlen öklüket fáradtan pihentetik az asztalon. Vala­mennyi előtt kis üveg pálinka van. Hallgatnak . .. Nézik egymást. Néha a depósra téved a tekintetük, aki a söntés előtt áll és csak akkor mozdul el a pálinkák mellől, ha valamelyik ko­pog, vagy felé mutatja az üveget. Hiába, a va­gyont őrizni kell. Máskor kimegy az ajtóba is, nézni, hogy mi van odakünn. Ilyenkor se azt nézi, hogy milyen az idő, hanem, hogy a sar­kon állnak-e a zsákosok. Ha nem látja őket, kedélyesen összedörzsöli a kezeit: seft lesz ! .. és méregeti lassú lépésekkel a hosszú szobát, hol mindenfelé piszkot talál az ember. Továbbá bűzt. Ha meg munkások ülnek az asztalok mellett, káromkodást és lármát. Itt-ott lassú dalolást, melynek elnyomott a hangja, mintha a föld alól jönne. Ahová nem jut a lámpa vi­lága, a sötétben, néha asszonyok is ülnek. Be­szélgetnek az emberekkel. A rongyuk összeér. A leheletük egymásra csapódik. A pálinkásüve­geket összekoccintják és isznak. Püffedt arcu­kon ilyenkor állati öröm vigyorog. Később az asztal mellett ülők közül azt mondja az egyik: —­ Akkorát emeltem máma, hogy még a nyakam ere is fáj. — Mit hordtatok ? — kérdezi a másik, aki pipára akar gyújtani és várja, míg a kénes gyula lángot kap. — Lisztet . . . Behordtunk három vag­­yonnal a Kis István pékhön.­­— Hányán? — Hányán? — gondolkozik az ember és eközben a menyezetre néz. —■ Hát voltunk tizen. Olyanformán . . . De tizen, mert később gyütt a Topa Jankó. — Az is hordta ? ' — Hordta.­­ — Akkor meg lesz a két hatosom. — Rendnek is tartozik — veti közbe a szót egy fiatal, sárga képű ember. — Hát ... A múltkor panaszkodott, hogy nincs egy betevő falatja. Akkor adtam neki. — Nekem tizenöt pénzzel van elmaradva. — Jót állok én a Jankóért — dobja a szót a beszédbe szinte indulatosan az első em­ber. — Megfizet az, nem kell félni . . . A két másik alak egymásra néz és vigy mondják : , — Félni!­­ . . Az öregebb megtoldja a pipa mellől ! — Nem fél az ember, csak beszéljük ... — Értem, értem, de beszélni se kell. A Jankó becsületes ember volt, mióta én ismerem mindig. A múltkor meg volt hibbanva a de­reka, nem bírt emelni. Hát mit csináljon? ... . Kenyér nélkül nem élhet az ember. Én is adtam neki három hatost, avval aztán eltengődött vala­hogy a héten. A két ember nem tud egy szót se szólni. Mintha a lelkükbe markolt volna a szó, érzik, mi az, ha kenyér nélkül munkaképtelen az em­ber. Istenem, egy sorsban vannak. Egy nyomo­rúságnak a keresztjét hordozzák, ma ő esik el, holnap én kerülök sorba . . Milyen jól esik ilyenkor, ha mindjárt a szennyben is, a szere­tetnek egy parányi fényére akadunk. Mennyivel biztatóbb az út, melyen cipelni kell az élet töviskoszorúját ... A kicsi derengés hitet és reményt önt a lelkünkbe. Az­ ember mintha nem akarná kimondani, ami a szívén van, darabosan, akadozva mondja tovább: — Hát! . . . Ő is kutya . . . Olyan,mint mink . . . Húzz még birod, . . . aztán . . . Belecsap szomorúan a levegőbe. A cimborák felé nyújtja a piszkos kis de­­cis­ üveget, mintha mondaná: nem kell er­ről beszélni. Kinek, minek ? . .. Ki hallja meg, ki segít rajtunk? Minket az Isten állatok­nak teremtett, akik csak látják a szabadságot és a jogokat, de élvezni soha nem élvezzük. Akik rongyokban születtünk, rongyokban tapos­suk le az életünket s akiknek rongyokból fog­ják összeszőni a szemfedőjüket is. A cimborák összekoccintják a pálinkás­üvegeket és felelet helyett sóhajtanak. Olyan érthetően beszél ez a némaság . . . Olyan egy­formán éreznek sorsukban most az emberek, még a mozdulatuk is egy. Fájón, szomorúan néznek egymásra. A lelkük beszél csak: löknek ide, amoda, hajtanak bennünket a dologra; nincs se ünnepünk, se meleg otthonunk, a tűz­helyünk hideg, az emberek lenéznek, eltaszíta- A Pesti Hírlap mai , száma 32 oldal. .."

Next