Pesti Hírlap, 1904. január (26. évfolyam, 1-15. szám)

1904-01-01 / 1. szám

Budapest 904. XXVL évL 3. (9008.) szám Péntek, január 1. Előfizetési áorók s Szerkesztőség? s Félévre . . .... 14 . » ^ ||| ||| ^ hová a lap szellemi részéi ' ^ hová az előüzetések és a lap Megjelenik minden nap, ünnep faszív szétküldésére vonatkozó fek­és vasárnap után is. xffi TV 'szólalások intézendők. A Pesti Hírlap következő száma szombaton — január 2-án — hajnalban jelenik meg. T. előfizetőinket az előfizetési összegek mielőbb való szíves megküldésére kérjük, hogy a postán az év körül rendesen bekövetkező torlódás mel­lett is lapunk folytatólagos megküldése min­den megszakítás nélkül történ­­hessék. A deficit felé. Meglepetésnek bizony kellemetlen, de igaz­nak igaz, hogy abban a nagy csomagban, me­lyet Tisza a képviselőház ez évi utolsó ülésén, mint a megelőző év zárszámadását benyújtott, a deficit ördöge rejtőzködött. Még kimutatnak ugyan 6.245.843 korona 04 fillér felesleget, de a teljes költségvetés, mely az 1902. évben az államháztartás vitelének alapjául szolgált, vég­eredményben hiányként 32.142.007 korona 05 filért tüntet föl. A számadásokban sikerült egy kis felesleget fölmutatni. De a pénzügyminiszter sem tagadja, hogy a deficit felé haladunk. Lu­kács László pénzügyminiszter már korábban is többször intette és figyelmeztette a törvényho­zást, meg az országot, de külön-külön az egyes kormányzati ágak gondozóit is, hogy a deficit elkerülhetően. Az ex-lexes 1903. esztendőt illetőleg a számadás komplikáltabb és a zava­ros helyzetet leginkább az illusztrálja, hogy az 1903. évi költségvetésről szóló törvényjavasla­tot a képviselőház pénzügyi bizottsága épen csak a politikai év utolsó napján tárgyalhatta. Természetesen az ex-lex esztendő még ke­­vésbbé lehetett kedvező az államháztartásra nézve. Ebben a tekintetben arról számolnak be, hogy az egyenes adóknál és illetékek­nél a hátramaradás ez év végéig ötven millió koronára tehető s a pénzügymi­niszter azt mondja, hogy ennek jelentékeny része az államra nézve el fog veszni. Ellenben több folyt be a rendesnél a fogyasztási adók-­­ ból, melyek húsz millió koronával­­ többet jöve-­­­delmeztek. Mindezek az adatok úgy kormány­zati, mint politikai, de társadalmi szempontból is tanulságosak. Kormányzati szempontból a számadatok igazolják, hogy Lukács László pénzügyminisz­ter takarékossági elméletére jobban kellett volna hallgatni akkor, amikor a miniszter társait figyelmeztette, hogy szűkebbre szorítsák kíván­ságaikat, mikor tárcáik részére az előirányza­tot készítik. De viszont az állam fejlődése fo­kozottabb mérvű kiadásokat igényelt . Így kü­lönösen a közoktatásügyet, egészségügyet elha­nyagolni egyenesen bűn lett volna. Ám hibásak a deficit előidézésében mindazok a miniszterek, akik ambíciójukat azzal igyekeztek kielégíteni, hogy új állásokat szerveztek és nevezetesen azok, akik a miniszteri helytől való búcsúzás közben is a képen igyekeztek jó emléket hagyni maguk után, hogy felesleges hivatalnokokat ne­veztek ki a barátok és rokonok protegált­­jainak ellátására. Érteni kell azt is, hogy miért nem lehetett már régen a tisztviselők fizetésének a felemeléséről gondoskodni. Lukács miniszter tud­niillik számot vetve az államháztartás helyzeté­vel már az első fizetésrendezési terv alkalmá­val hangoztatta, hogy a fizetésemelés csak a ké­pen vihető keresztül, hogy ha egy csomó feles­leges állást megszüntetnek és általában a hi­vatalok számát redukálják. Kevesebb, de jobb tisztviselőnek jobb fizetés — ezt tekintette a miniszter okos célnak és az erre való kiadást produktív befektetésnek. Máskülönben a fizetés, emelés azzal a hátránynyal jár, hogy a hiva­talnoki pályára még többen özönlenek és ke­­vésbbé sikerül a közönséget rábírni arra, hogy ne túlnyomóan a lateiner osztályt növelje, ami­nek a túltengése különösen elnyomja a kedvet az ipari foglalkozások utáni törekvésre. Széll Kál­mán gyöngesége az oka, hogy a fizetésrende- zési terv előtt nem létesülhettek az ennek elő­készítésére fontos reformok és ime, most az egész ország állami tisztviselői kara méltán zú­­golódhatik, hogy a már készpénznek vett fize­tésfelemelésnek az ideje elodázódik, a fizetés­­javítás mértéke pedig jelentékenyen meg­­nyirbáltatik. Mily kegyetlen dolog továbbá, hogy Tisza István, mint belügyminiszter, a taka­rékosságot a gyermekvédelemre szánt kiadá­sokra is kiterjeszti és gyermekmenhelyek felál­lításától von meg összegeket! Bizony, a külföld előtt az ilyen intézkedés inkább rontja az or­szág hitelét, mint két ex-lex. Mindenekfelett meg kell szűnnie a kormányzatban annak a szabálylyá vált hitnek, hogy minden miniszter­­nek az értéke attól számítódik, hogy mennyi új állást tud csinálni és mennyire elhelyezni a beprotogáltakat. Revideálni kell továbbá a nyug­díjtörvényt. Mert hogy milliomos excellenciások­­nak és nagy vagyonú méltóságosoknak adjanak milliókat, amikor az államháztartásban a leg­szükségesebbekben is fukarkodni kell, ez még­sem lehet okos gazdálkodás. Politikailag a deficitekért felelősek lesznek, ha­ bekövetkezik, azok, akik nem tudnak kellő erélylyel ellentállani a nagyhatalmi hóbort kö­­vetelőzéseinek. A közösügyi és katonai kiadá­­sok évről-évre növekszenek, tekintet nélkül az or­szág teherviselő képességére. Az ágyúkból és bak- kímélet. (Anyák.) — A Festi Hírlap eredeti tárcája. — Miért nevezik csalásnak, mikor a férj sze­retőt tart ? Van-e asszony, akit meg lehet csalni ? Csalás az, mikor a megcsalatott nem tud róla?­­De asszony-e az az asszony, aki nem tudja, hogy annak más valakije van ? Van-e ember, aki oly ördögien ügyes volna, hogy igazán csalni t­udná feleségét? Vagy olyan angyalian jó, hogy izgalmasan ámítaná a szegényt? Milyen átlátszók a férfiak, hogy olvas benne az asszony, akinek a szíve vérzik utána! Meg tudnám mondani a napot, az órát, a pillanatot, melyben — úgy mondják — megcsalt engem azaz: megszegte esküjét. Hazajött vidáman és gyöngéden és úgy ölelt meg és veregette orcá­mat dédelgető leereszkedéssel, mint eddig min­dig akkor, ha egy kalandja sikerült. És én irtó­­zattal fordultam el e megalázó gyöngédségtől s megvallom őszintén — meg szerettem volna gyilkolni. Ő pedig megütődött és azt kérdezte : mi lett ? S mikor hallgattam, két kezét a ha­jába mélyesztette és felsóhajtott: — És ezt nevezik családi tűzhelynek! Majd hevesen fel-alá járt, megállt előttem és kifakadt: — Így viseled magad, mikor gyöngéd va­gyok. Nem mutatná meg, hogy viselte volna ma­gát, ha durva lettem volna ? Nem feleltem. Hogy viseltem volna maga­mat ? Talán lógtam volna két gyerekemet és el­rohantam volna velük a téli éjszakába, talán alázatosan lehajtottam volna fejemet és könyö­rögtem volna, hogy ne bántson. Talán boldog lettem volna, mert úgy bánt volna velem, mint a feleségével. De ez a gyöngédség nem a felesé­gének szólott, hanem az asszonynak, aki nincs útjában. A közömbös teremtésnek, aki egyen­súlyt teremt az életébe, bátran mehet a dolga és a kedvtelése után, van otthon valaki, aki meg­őrzi házát és gondját viseli gyermekeinek. Nem képmutató, ó, ennyire nincs tekintettel reám, csak meg van elégedve, a koldusnak az úton bizonyára húsz fillért adott, a pincérnek egy ko­ronát és nekem megveregette az arcomat, a boldog emberi S a boldog ember ime, legszentebb gyön­géd érzetében megbántva, becsapja az ajtót maga mögött s beül a dolgozó­szobájába — álmodozni. S amint utána nézek, szemem meg­telik könynyel és szeretnék bocsánatot kérni tőle, hisz annyira szeretem. A felesége vagyok, tehát szenvednem kell érte. S nemsokára a harmadik gyermekének adok életet.— nem ma­gasztos tudat ez? S akivel közben összeáll, hozzám mérhető-e ? Ad-e neki gyermeket ? Meg­csalhatja-e azt, ahogy megcsal engemet? Azt csak fölcserélheti mással, de hitet nem szeg, érzelmet el nem árul. Igen, én a felesége va­gyok, csak én veszthetem el őt s milyen dicső tudat ez akkor, amikor az a másik még liheg a csókjától, én pedig szinte megsemmisülök a mardosó féltékenység miatt. Nem tudom, mi történt velem, csak arra emlékszem, amit gondoltam. Aztán meglepetten veszem észre, hogy ágyban vagyok s mellettem az uram és az orvos. — Na jól van — mondja ez — ne fél­jen semmit, csak elaludt és most fölébredt. Majd ha egészen talpra állt, akkor össze fogom szidni. Most azonban kímélem és kímélje ön is magát. Hát illik ez? Olyan okos asszony, mint maga. Vagy tán nem is tudja, hogy azzal a kímélettel kinek tartozik? Mosolygok és boldogan igent intek. Ülj, hogyne tudnám! Ha behunyom a szememet, akkor világosan látom az arcocskáját is. Leány lesz, ezt is biztosan tudom és hogy kímélnem kell magamat ő miatta? Hogyne, a meghalásig szívesen kímélem magamat. —­ ügy van, kímélet — mondja komolyan az uram is — épen ilyen állapotban, amikor minden asszony idegesebb, annál inkább kell erre gondolnod. No, rendben vagyunk — teszi hozzá és újra megsimogatja arcomat, — csak ne vegye a szívére, nem haragszom magára. Maga — te kis csacsi. Most pedig — aludni! Aludni — most már nyugodtan alhatom. Hiszen ő megbocsátott! Milyen éles esze van ennek a rettentő okos embernek, hogy ismeri azt az asszonyt, akivel negyedik éve együtt él. Napnál világosabb ! Ebben az ideges állapot­ban barátságtalanul viseltem magamat irányá­ban s mikor láttam, mennyire zokon veszi, hát bánatomban elájultam. De most tudom, hogy ő megbocsát, nem haragszik már rám, hát nyu­godtan alhatok ! Istenem, nyugodt álom, mikor a kérdés gyötör, kicsoda az, aki ellopta tőlem. A Pesti Hírlap mai száma 40 oldal

Next