Pesti Hírlap, 1904. január (26. évfolyam, 16-31. szám)

1904-01-16 / 16. szám

Budapest 1904.________ XXII. évf. 16. (9023.) szám. Szombat, január 18.­­ ................. "........ * " 1" """ ............ii-,'-!■■■■■ ———i————■—i .............................. ■ in­­ .......................—■■ni. ■ . —— — ■ . —......... —­Előfizetési árak: 1 Szerkesztőség: Egész évre .... 28 k. — 1. Budapest, váci­ körút 73. Névadóra* ! ! 7 * — ’ ÜPBI . ^ ^ régét hová a^'dófizetések és a láp •­t . szétküldésére vonatkozó fel­­­szólalások intézendők. Züllés. (V. V.) Az osztrák támadások egyre ismét­lődnek, mind vakmerőbbek és a magyar parla­ment harcképtelen. A kormánypárt arra szánta el magát, hogy a katonai kérdésnek minden áron véget vet. Apponyit és híveit feszélyezi a múlt, hogy nemrég még ők is mindannyian a kormánypárt sovány katonai programmját vé­delmezték és készek voltak Khuent minden erő­szakosságban támogatni. A Kossuth-párt elvesz­tette reményét, harci kedvét és gúlába rakott fegyverekkel várja a kibontakozást. A néppárt, telve gyanakvással és gyűlölettel, az új kormány­­rendszerrel szemben szeretne harcolni, de pro­­tektorai megkötik a kezét. Maroknyi csapat áll a küzdőtéren és harcol, anélkül, hogy a harc­hoz megvolna az ereje, a győzelemhez meg­volna a hite és látná a küzdelem végső stá­cióját. Így állott elő az a paradoxon, hogy az obstrukció a kormánynak nemcsak gyengéje, de egyúttal támasza is. A béke vágya az ellen­zék nagy többségét teljes közönyösségbe sü­­lyesztette. Az emberek konokul elhatározták, hogy ezentúl többé semmi sem háborítja fel őket. Álláspontjuk: „Nil admirali“. Chlopy után jöhet már bármi, csak lágy zefir lehet a goromba, haragos szélvészhez képest. Az obstrukció guerilla­harca ahelyett, hogy ébren tartaná az ellenzéki szellemet, ki­öli az ellenőrzés és ellentállás kötelességérze­­tét. Amióta szakadék tátong a leszerelt és a harcias ellenzék között, a békére vágyó ellen­zék kénytelen szemét behunyni, fülét bedugni, hogy csak indulata el ne ragadja és újra fegy­vert fognia ne kelljen. Szomorú helyzet: nincs béke és nincs háború. A portyázások a nem­zeti ügyet diadalra nem vihetik, de a béke ál­dásait tönkre verik. A kormányt nyugtalanítják, de le nem győzik, mert alkalmat adnak vele arra, hogy az obstrukcióval mentse ki henyé­lését, tétlenségét és a katonai programm meg­valósításának elodázását. Csak ez a rettenetes helyzet teszi érthetővé, hogy az osztrák delegáció vérlázító eseményei minden nagyobb vihar nélkül vonultak végig a parlamenten. Nem hallatszott a férfias harag hangja, csak kényszeredett, erőtlen tiltakozás- Hová jutunk? Az osztrák szemérmetlenség hol áll meg, ha nem jutunk hamarosan egyetértő elhatározásra? Vagy harcolunk mindannyian, vagy bevalljuk, hogy most a harcra erőtlenek vagyunk. Mert a guerilla­harc még gyengébb­nek tünteti fel ügyünket, táborunkat, mint amilyen és további rohamokra bátorítja fel osztrák ellenségeinket. Szemben az udvarral, a katonai párttal, az irigységben és gyűlöletben ellenünk egyesült Ausztriával miféle erőt képviselhet a magyar parlament a maga kifáradt ellenzékével, elfásult és szolgálatkész többségével, széthúzó, egymás szándékainak tisztaságát gyanúsító csoportjaival és vezéreivel? Szemben az osztrákok határo­zott álláspontjával mit érnek a mi fél-álláspont­jaink, percentes meggyőződéseink ? Minden újabb osztrák támadáson meglátszik a terv­szerűség, a pártok és a kormmányférfiak előze­tes összebeszélése. Mi pedig zavarodottan, hebehurgyán, szanaszéjjel esve, védekezünk és tiltakozunk. Milyen erőteljes cselekedet lett volna a maga idejében, midőn még az egész ellenzék harcolt és a kormánypárt nem mondta ki a döntő szót, midőn még az osztrák intrika nem fordította reánk Chlopyt, Apponyi nemzeti ál­lásfoglalása. De Apponyi elfelejtette, hogy a politikai nagysághoz nem elég a fényes tehet­ség : hit, erő, mindent leigázó meggyőződés kell még ahoz és főleg a kockáztatás bátorsága. Az ingadozó taktikusok szürke, hétköznapi idő­ben elérhetik a közepes talentumok sikereit, de válságos, nagy napokban csak a merész tett, az erős elhatározás és a lobogó meggyőződés sze­rezhet a nemzetnek diadalt. Volt idő, midőn Apponyi szavától függött, hogy az egész nemzet csatasorba álljon a nem­zeti követelések mellett. Ezt az alkalmat elsza­lasztotta. Taktikázott és ingadozó mozdulatai még csak azt az eredményt sem hozták meg számára, hogy neki tetsző kormány vette volna át a hatalmat. Mit ér ma, hogy újra közeledik régi állás­pontjához ? Kiben éleszthet ez hitet,lelkesedést? Kjt gortikoaik­t­f, midőn újra elmosódik a jövő ködében szándéka és nincs bátorsága, hogy az eseményekből kérlelhetlenül levonja a következ­tetéseket ? Csak tépelődés, lelkiismereti háborgás ez a beszéd. Nem harci riadó, hanem elegia. Nem a próféta lelkesítő szózata, hanem keser­­gés a vizeknél. Érezte a helyzet súlyát maga Apponyi is. A barátné : Már választottál ? A kisasszony: Nem olyan sürgős. Hadd várjanak! A barátné: Cousin­odat választod ? ... A kisasszony: Lehet, hogy őt, lehet, hogy a doktort, lehet, hogy mást! Ma a „hatalmas úr“ is itt lesz, hogy bemutassa nővérét a ma­mának. Lacival is találkoznod kell, édes Dórám, velünk fog ebédelni. Hanem majd jó messzire jelöljük ki a helyét . . . A barátné: Miért, kérlek ? A kisasszony: Az igaz! Hiszen egyforma jogunk volt rá megneheztelni. Egyszerre ud­varolt mindkettőnknek. Huh, de régen volt . . . az idő szerencsésen ezt a kellemetlenséget is eltemette. (Enyelegve.) Emlékszel, milyen ké­peket vágott azon a házibálon, melyet eluta­zásod előtt pár nappal rendeztünk, midőn megtudta, hogy a kettős — kétszínű — ud­varlás gonoszsága kiderült és ... én is száműztem udvaromból a csalta hőst! Az a szörnyű — épen nem huszáros — zavar, azok a szegletes mozdulatok! Az a villogó, haragos tekintet, tele megszégyenüléssel! Sokszor gon­doltam rá nevetve, ámbár . . . Miért tagadnék ? A főhadnagy úr egy kicsit, nagyon kicsikét . . . mintha neked is tetszett volna s ezen én épen nem csodálkoztam. A barátné: Én azonban csodálkozom, hogy most ő is komoly kérőid között szerepel. Ne neheztelj ... de ez egy kissé érthetetlen. A kisasszony (megrázza szép szőke fejét): Hiába válogatnék. A barátné: Ki tudja! Megvallom, a dolog teljességgel érthetetlen. Azt mondod, hogy Brink­­­mant csak futólag ismered, holott — mióta nagynénje meghalt és rengeteg vagyonát neki Leánytípus. — A Festi Hírlap eredeti tárcája. — - - * A kisasszony­­karon fogva barátnéját, be­lép a falusi kastély úgynevezett „bizalmas“ szax­o­fonjába, melyből pár pillanattal előbb egy vá­­­­lasztékosan öltözött, úgynevezett „szépis fiatal ember sietett le a kertbe): Ahá! Nézd Dóra ... s az én kitűnő cousin-om úgy látszik előlünk menekül! Lefut a kertbe . . . Csodálatos, hogy­­ a tiszt urak, ha civilben vannak, mily elraga­­­­dóan gyávák és ügyetlenek. Jöjj, édes kis DG- t rám, jöjj ! Mennyire örülök, hogy végre mégis­­­csak látlak. Te voltál az egyetlen, kihez már­­ az intézetben is ragaszkodtam és lásdd, épen te hanyagoltál el a legkövetkezetesebben. Mióta utoljára voltál nálunk, ebben az unalmas falu­­­­ban, azóta sok idő telt el. Pesten alig láthattuk­­ egymást. A barátné­­mintegy húsz éves, komoly hány, fekete toilettebent: Nem járok társaságba. Nagybácsim még mindig ápolásra szorul. A kisasszony: Szegény bácsi! De azért mégis meglátogathattál volna. Hadd nézzelek! (Vidáman.) Egy kicsit . . . nagyon megváltoz­tunk, szivem ! A barátné: Csak én. A kisasszony: Azt akarod, hogy kompli­­mentumokat mondjak ? (Megcsókolja.) Azért sem! Csak örülök, hogy végre rászántad ma­­­­gad az utazásra és eljöttél. — ne is reméld, hogy egyhamar el foglak bocsátani! Oly hely­­­­zetben vagyok, amidőn egy igazán jó tanács aranyat ér ! (Mosolyogva.) Valószínűleg férjhez fogok menni, mert a papa úgy akarja, csak­hogy ... csakhogy .. . Nem! Oly régi barát­ról, mint amilyen unokafivérem, a főhadnagy úr és egy milliomosról, mint amilyen Brinkman doktor, nem szabad könnyelmű nyilatkozatokat tennem. Laci főhadnagy úr, mióta leköszönt tiszti rangjáról s atyja parancsára maga kezeli birtokát, mintha kissé megokosodott volna. Ko­moly kérő. A barátné (élénken): És Brinkman? A kisasszony. Úgy látszik, ő is, de őt még csak futólag ismerem. Pesten mindössze kétszer vagy háromszor találkoztunk. Most itt van a falunkban. Szegény Littassiék birtokát vette meg a kastélylyal együtt. Megvallom, ed­dig nem igen figyeltem erre a hatalmas úrra ... tudod, így hívjuk *: „hatalmas úr“, mert olyan, mint egy sörényes oroszlán ... ez azon­ban mindegy. A barátnő: Nem mindegy, Sárika. A kisasszony : Azt hiszem, hogy mindegy ! Ezek az urak mind sokkal józanabbak — vagy hogy mondjam, semhogy képesek legyenek igazi vonzalomra. Az ő szerelmük kényelmes, nyu­godt és hajmeresztően öntudatos. Semmi fölös­leges láz, semmi pórias emóció! Semmi gitár . . . (Fürkészve.) Ugyan kérlek, érezhet-e mé­lyebb vonzalmat ily férfiak iránt egy olyan lé­lek, mint az enyém, midőn lépten-nyomon ki­mutatják, hogy a szívnek és az önfeláldozásnak hősiessége előttük nem egyéb szánalmas láz­­álomnál! (Vállat von.) Valamelyikhez férjhez fogok menni, mert már húsz éves vagyok, de ne reméljenek tőlem se kíméletet, sem­ elragad­tatást. Az én szívem regényében sohasem vol­tak és ezután sem lesznek érdekes fejezetek, úgy érzem, hogy a legszomorúbb okossággal fogok férjhez menni. A Pesti Hírlap mai száma 32 oldal.­­

Next