Pesti Hírlap, 1904. április (26. évfolyam, 92-120. szám)

1904-04-01 / 92. szám

Budapest, 1904. XXVI. évf. 92. (9099.) szám. Péntek, április 1. Előfizetési árak: Egész évre.... 28 k. — f. Félévre............ 14 , — , Negyedévre .. . 7 , — , Egy hóra...........2 * 40 , Egyes szám ára 8 f. Vidéken 10 f. Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. IRLAP Szerkesztőség:: Budapest, váci-körut 78.. I. emelet, hová a lap szellemi részeit illető minden közlemény in­­­tézendő. Kiadóhivatal: Budapest, váci-körut 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fel­szólalások intézendők. Fokról-fokra lefelé. A programmód csináló hires kilences bi­­zottság nagyon szegényes katonai programamját még sokkal szegényebbé tette gr. Tisza István­nak a 8-ik pontot módosító új szövege és most még azt a fogyatékos értelmezését is az 1867 XII. t. c. 11-ik szakaszának értékben alábbszál­lítja gr. Tisza István azon kijelentése, melyet a főrendiháznak március 26-án tartott ülésében báró Prónay Dezsőnek válaszolva a ma­gyar vezény- és szolgálati nyelv tekintetében tett, így sülyedünk a nemzeti jogok tekinteté­ben fokról-fokra lefelé. Most az ünnep hetében, mikor politikai szélcsend van, napokkal a megtett kijelentés után legyen szabad e kérdésre visz­­szatérnünk. A dr. Prónay és gr. Tisza között lefolyt eszmecsere a sajtó figyelmét nem hívta fel abban a mérvben, mint ahogy azt a kérdés fontossága megérdemelte volna. Talán nem lesz felesleges a visszatérés a kérdésre és a dolog­gal való foglalkozás alkalmas lesz a szent ün­nepek alatt elmélkedési anyagul azok számára, akik a kitört és dühöngő béke hatása alatt nem veszik észre a hallgatag fokról-fokra való alábbi sülyedést. A nemzeti hazafias szellemnek a hadse­reg körében való fejlesztése érdekében felbuzdul az egész hazafias nemzeti közvélemény. Az ellenzék lelkes küzdelmet indít meg, sőt a cél biztosítása érdekéből az állami élet gépezeté­nek megakasztására is vállalkozik. A kormányt támogató többségben nagy a forrongás és ha ott határozatokat nem is hoznak, fennen hirdetik, hogy a jogok elismerése nélkül — a vezény- és szolgálati nyelvnek, mint törvényhozási úton megáll — kor­mányt támogatni nem fognak; a vidéki szabad­elvű pártok Debrecen kezdeményezésére haza­fias lelkesedés mellett programmal állapítják meg és el■ -t“dhhetetlennek jelentik ki, hogy az egész hadsereg kiegészítő részét képező magyar hadsereg vezény- és szolgálati nyelve más, mint magyar, nem lehet és annak fokozatos, a had­sereg harcképességét nem veszélyeztető módon való keresztülvitelét elengedhetetlenül követe­lik. Követelik azon az alapon, hogy az 1867. XII. törvénycikk 11-ik szakaszának azon rendel­kezése, hogy a vezérlet, vezénylet és belszer­vezet feletti rendelkezés ő felsége legfőbb had­úri jogát képezi, még nem jelenti azt, hogy a vezény- és szolgálati nyelv tekintetében való intézkedés felett ne a törvényhozásnak volna joga határozni és hogy azon körülményből, hogy az egész hadsereg kiegészítő részét ké­pező honvédség és népfölkelésre vonatkozólag intézkedvén, a törvényhozás elmulasztotta in­tézkedni az egész hadsereg kiegészítő részét képező magyar hadsereg többi részére, még nem következik, hogy a jog elévült vagy el­enyészett volna. Ilyen volt a helyzet a Tisza-kabinet meg­alakulása idején. A kilences bizottság már eb­ből lealkuszik és azt mondja, hogy „a hadsereg vezér- és szolgálati nyelvére nézve fennálló jelenlegi állapot ő felségének az 1867-ben el­ismert alkotmányos fejedelmi jogai szerint tar­tatott fenn.“ Ebben a szegényes és mindenek­­felett homályos értelmezésben azonban még mindig nem nyer kifejezést a vezér- és szolgá­lati nyelv feletti intézkedés jogának feltétlen át­ruházása. ” Ezzel a szöveggel szemben gróf Tisza István módosítása már egy fok­kal alább száll és azt mondja: „a párt fen­­tartja azt az álláspontját, hogy a királynak jo­gában áll az egész hadsereg kiegészítő részét képező magyar hadsereg vezény- és szolgálati­ nyelvét az 1867. XII. t. c. 11. szakaszában el­ismert alkotmányos fejedelmi jogai alapján meg­határozni. A minisztérium politikai felelőssége, — mint a korona minden tányéré — erre is­ kiterjed és az országgyűlésnek törvényszerű be­­­folyása — mint minden alkotmányos jogra —, erre nézve is fennáll. Ezt az állapotot a tör­vényhozás — korona és országgyűlés­ együtt —­ megváltoztathatja. A szabadelvű párt az ország­ ezen jogait hangsúlyozván, a vezér- és szol­gálati nyelv kérdését programmjába nem veszi, fel, mert azt a nemzet nagy érdekeit érintő fon­tos politikai okokból kívánatosnak nem tartja.“­ Itt midőn a kormányt támogató többség ezen értelmezést elfogadta, a jogot ugyan mint alkot-­ mányos fejedelmi jogot kormányi felelősség mel­lett a király kezében levőnek mondja ki, de kije­lenti, hogy ezen változtatni a törvényhozásnak bár-a mikor szabadságában áll, sőt ami legfontosabb,­ azt is kijelenti, hogy a kérdéssel ez idő szerint­ mint prograromponttal csakis a nemzet nagyi érdekeit érintő fontos politikai okokból nem kií­ván foglalkozni. így állott a dolog, midőn gróf Tisza István kormányra lépett. És a harc tovább folyt folyt életre-halálra négy hónapon keresztül, míg végre Thaly Kálmán, mandátum nélküli békehirdetőjeként az ellenzéknek, közbe nem lépett és a tájékozatlan és meglepett ellenzéki pártok fejvesztett zavara közepette nem követ­kezett be az, hogy az ellenzék minden ellen- Mstrcius végén. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Tavaszodik . . . .Tózsef megbiccentette a fejét, hogy már ő is itt van. Reménykedhetünk. Nemsokára a fecskék is megérkeznek. Már jönnek . . . Arra messze, messze, a tengerek fölött szeldesik a kék levegőt az új otthon felé tartva. Oh, bár egy se esne bele, megjönne mind, hogy itt csi­csereghetne valamennyi az eresz alatt, a régi részek körül. Az utca sarkán a fonó-fakerék is zúg már és kék kötőjével vidáman fonja a kö­­­­teleslegény a terngetésre való kóckötelet. Furcsa­­ mesterember a köteles is, és olyan, mint a csizmadia, a kéményseprő és a halász. Ahe­lyett, hogy előre igyekezne a kötélverő, mindig hátrafelé megy ; a halász, az egyre azt keresi, amit el nem vesztett ; a kéményseprő meg mindig azt vakarja, ami nem viszket; a csiz­madia pedig a legkülönösebb, ő teszi a csiz­mába a kaptafát és mégis egyre kopogtatja, hogy megvan-e . . . Ezek azonban csak olyan arratlan példák az életben látható komoly dol­gok illusztrálására, amelyeket hasonló módon szoktunk értelmezni. A múlt héten még olyan volt az utca, mintha senki sem lakna benne. A fák kopaszok voltak, a zöld meg aminő télen szokott lenni, barna és kopár, semmi szín, semmi élet rajta. A h­ázak elébe nem jött ki senki, hogy átte­kintse az utcát, megnézze a járókelőket, mint az már a külvárosi parasztnépnél szokásban van. Behúzódtak az ember­ek a tenyérnyi nagy­ságú ablakok mögé, melyeknek alsó üvegtáblái fűrészporban voltak és onnan néztető kifelé. Onnan bámulták a téli szürke világot, melynek későn jön a virradása és a napja is hideg, fénytelen. Csak reggelenkint jött ki valamelyik alacsony házból, gyűrött nagykendőbe burko­lózva, amivel a gyerekeket szokták éjszakára betakarni, egy-egy asszony és kocogott a sarok­boltba két krajcár ára szilvóriumért és öt kraj­cár ára vágott fáért. A szilvóriumot megfelezte az ember. Felét fölhajtotta, a másik felét pe­dig elosztotta az asszony és a gyermekek kö­zött, hogy ne dideregjenek. Ilyenkor az apró, kócoshajú gyerekek mosolyogva néztek az ap­jukra és nyalták a szájuk szélét. Az apa lel­kébe pedig megnyugvást varázsoltak ezek a szelid, szerető mosolyok. Az öt krajcár árú fát meg az asszonynak kellett elosztani. Két dara­bot reggel, négy darabot délben, este szintén két darabot volt szabad eltüzelni. Több nem jutott. A téli nap rövid,­ a munkásember ha kap is dolgot, keveset kereshet. Ezt a keveset pedig nagy gonddal és végtelen szerettel kell felosztani, nehogy a reggel elvegye azt, ami a délé, a dél pedig azt, ami az estéé. A gyerekeknek pedig nem volt más tenni­valójuk, mint a kisszékre állni és úgy nézni ki a szabadba. A kék égre, mely ha mosolygott, vágyat keltett az apró lelkekben a kimenésre. Ilyenkor hívta ki őket a derült ég és a nap­fény. Röpdösött a kis szívük és ha lejöttek a kis s­ékről, az ajtóhoz lopództak, a nagyobbik lehúzta a kilincset, a támadt nyíláson pedig kidugták vértelen arcukat. A félelem megcsil­lant ilyenkor a szemükben. Jaj, csak az édes­anyjuk meg ne lássa, mert az olyan, mint a csirkés tyúk, szárnyai alá szedi őket, ha még­ annyian vannak is. Azután meg rájuk ripakszik mindjárt. — Pista, nem teszed be azt az ajtót ! Persze, hogy betette a Pisti azonnal, bár hiszen olyan ő is és a többi, mint a fának a rügye, vagy a mezőnek a fűszála. Ki kell búj­nia, ha meleg csókját leheli a térdre a nap. Ha meg eltakarjuk őket, akkor fehér lesz szegény­kéknek az arcuk és a szemük alatt sötét kari­kák képződnek. Továbbá szomorúak lesznek, mint a virág. Némán, csüggedten néznek az emberre, maguk sem tudják, hogy mit szeret­­nének, mire van szükségük és hogy mi után sóvárog kis lelkük. Ha azután elunják a játékot és a kifelé való nézést, a négy-öt közül az egyik átöleli az anyja térdét és fölnéz rá tiszta szemeivel. — Anyám, kimegyek. . — Hova ? • — Az udvarra. — Mit akarsz ott ? Vállat von a gyerek . . . Istenem, mit mondjon. Nem tudja ő sem, hogy mit akar odakint. Csak ki akar menni. —­­ Semmit . . . Csak kimék egy kicsit. — Nem szabad . . . Maradj idebent, összeteszi vékony ujjait a gyermek. —­­ Ugyan édes anyám ereszszen ki. — Nem eresztelek . . . Nem, nem. Szinte megsajnálta a rimánkodó gyermeket maga az anya is, de uramteremtőm, mit te­­gyen ... Se cipőjük, se kalapjuk nincs a gye-* rekeknek, a ruhájuk is olyan szellős, vékony és! A Pesti Hírlap mai száma 24 ólam.

Next