Pesti Hírlap, 1905. január (27. évfolyam, 1-15. szám)

1905-01-01 / 1. szám

Budapest, 1905. XXVII. évf. 1. (93 -9. szám.) Vasárnap, január I. EISfinetárs árak: Szerkesztőnő®: Egész évre.... 23 k. —­­ HLimilJU Budapest, váci­ körút 78. Félévre . lí . — „ emelet, _ . . _ . . ^ hová az előfizetések és a lap megjelenik minden nap. mine( Artrt-T­T) szétküldésére vonatkozó iZ és vasárp­alán is. szólalások intézetniük. - -------------—— --------------- _.. _ A Pesti Hirlap következő száma hétfőn — január 2-án — hajnalban jele­nik meg. Kérjük ama tisztelt olvasóinkat, kiknek elő­­intésük december végén lejárt, hogy az előfizetést az újév körül szokásos postai torlódás miatt ideje­korán szíveskedjenek megújítani, különben a lap küldése félbeszakítást szenvedhet. Uj év — komor év. Irta: EÖTVÖS KÁROLY. Fekete felhők a látás határain. Efféle szóval kezdte III. Napóleon 1859-ik év újév­napját, amikor a nagykövetek az ő üdvözlésére hozzá gyülekeztek. A szó megijesztette Európát. Meg is lett a nagy háború. Ausztria vitéz had­testeit véres fővel kergették el Lombardia síkjai­ról. Az osztrák vad önkényuralom napja beal­­konyodott. Európa ügye volt ez negyvenhat év előtt. Mi most csak hazánkra gondolunk. Fekete fel­hők látásunk határain. Vajon miféle szörnyű­ségeket hoz ránk az új esztendő? Az ország élén új ember áll. Tisza Ist­vánnak hívják. Negyedik nemzedék abból a csa­ládból, melyről nemzet ellen elkövetett súlyos vétkeket tud elbeszélni az idők tanúja, a törté­netírás. Apja, nagyapja, dédapja mind az osz­­trák hatalom szolgálatába szegődött, amikor ez a hatalom ikonok gyűlölettel irtatta szabadsá­gunkat, függetlenségünket, fajunk boldogulását. Erre vállalkozott az unoka is. Rideg lélek. Hatalmaskodásra vágyó. Ha­­talomszomját semmi se tudja csillapítani. Agya hivatalos és osztrák. Szelleme üres és gyümöl­csözésre képtelen. Nincs önálló gondolata, nincs kezdő ereje. Egész egyéniségéből hiányzik a sze­retet, a melegség és a magyarság. És hiányzik az igazság. Hazánk egész szomorú történetéből csak a jelszavakat, csak a példabeszédeket is­meri. De azokat se érti, azokat se érzi. Csak gyűlölni tud, csak rombolni tud, csak saját pusztítani tudja. Most hatalomhoz jutott, a király bízik benne s azok a titkos és nyilvános osztrák erők, amelyek örök ellenségeink, még jobban bíznak benne. Miért? Azért, mert látják, tudják, ártó ösztönük egész hatalmával érzik, hogy ő is ellenségünk. A legveszedelmesebb fajtából, az árulók tábo­rából való ellenségünk. Túlzásnak, romlátásnak, sőt alaptalan sötét gyanakodásnak tartják sokan a mi felfo­gásunkat. Még jóhiszemű, még eszes emberek is, még hazafiak is. A tévedéstől a hazafi se mentes. Lássuk röviden, mi történt? Az a fölséges nemzeti föllángolás, mely betöltötte az 1903-ik évet, lecsillapult, kialudt, elenyészett. Tisza István se nem tudta, se nem akarta felhasználni, — se nem tudta, se nem akarta az osztrák törekvések ellenébe szegezni. Sőt arra vállalkozott, hogy azt megboszulja. Arra vállalkozott, hogy amiért egy éven át sza­badon lélekzettünk, azért keserű boszúval az osztrák igát nyakunkra szorítsa. Pedig az országgyűlés kibékült vele. Min­den ellenzéki párt kibékült vele az 1904-ik év március havában. Sohase volt külső siker te­kintetében eredményesebb törvényhozás, mint az 1904-iki. Márciustól novemberig mintegy, negyven nag­yfontosságú törvényt alkoto­tt ez az esztendő. Törvénytárunk nem mutat föl ha­sonló esztendőt ezer év óta. Ez a tökéletes igazság. Tökéletes isten előtt, ember előtt, történelem előtt. Aki tagadja: őrült vagy gonosz lélek. S mit csinált Tisza István a tökéletes igaz­ságból ? Az ugrai levelet csinálta, amelyben össze­­gyalázza az ellenzéket. A november 18-iki gaztettet csinálta, amelylyel el akarja törölni a magyar ország­gyűlés minden szabadságát, minden független­ségét. Az országgyűlés feloszlatását csinálta, hogy bebizonyítsa, hogy az alkotmány semmit sem ér s törvényesen meg nem szavazott adók­kal és újoncokkal is el lehet az országot kormá­nyozni, ha a bécsi udvar úgy parancsolja. De azért akadnak jóhiszemű emberek és hazafiak, akik azt mondják: nem lehet az! Nem lehet az, hogy magyar vérből szár­mazott, magyar földön nőtt ember így megta­gadja, így elárulja saját vérét, saját édes hazá­ját. Bizonyosan mi látunk sötéten. Bár úgy volna! Bár a mi látásunk volna gyönge! Bár mi csalódnánk a jövendőben! De ne álmodozzunk. Csaló képek ne rin­gassanak tévedésbe. Az a november 18-iki gaz­tett rettenetes valóság, íme: ötven képviselő úgy kívánja, nem lesz tanácskozás a képviselőházban. Elvonják a szót mindenkitől. Csak a miniszter beszélhet. Ötver képviselő mindig akad, hiszen a horvátok­ér A tűzbogár. (Egy detektív naplójából.) — A Pesti Hírlap eredeti cáreája. — Nem szeretek azzal hencegni, hogy nagy dolgokat derítettem ki, mert bármily nagy dol­gokat derítsen is ki az ember, még mindig van­nak sokkjal nagyobbak, amelyek örökké kiderí­tetlenek maradnak. Rejtélyes szövevényes dol­gok, amelyeknek a fonala ez m­rfelé ágazik és akkor siklik ki­­mindörökre a kezünkből, ami­kor azt hiszszük, hogy diadalmasan megfog­tuk. Hiába minden fejtörés, logika, mathema­­tika, lélektan, okosság és tapasztalat: egyszerre sok égig érő sziklák zárják el az utunkat és sem tudunk tovább menni. Ilyenkor valahogyan még vigasztalódik az ember. Nem is ezek a legsúlyosabb esetek. Az is rettenetes, amikor valami kicsiny, jelen­téktelen dologban mond csődöt az ember esze. Amikor a legegyszerűbb dolgot nem tudja ma­gának megmagyarázni, amikor elfelejti, hogy kétszer kettő az négy és amikor mindenre gon­dol, csak arra nem, ami józan és természetes, "néha még erre is hiába gondol. Vannak csa­­lák. Ilyen csoda volt például az, hogy egyszer az éléskamránkból eltűnt három tyúktojás. Sem én, sem a feleségem, sem az öreg szakács­nőnk nem vette el. Ma sem tudjuk, hová lett. Ezen ne tessék nevetni, mert ez rettenetesebb és megoldathatatlanabb probléma, mint egy szen­zációs ékszerlopás vagy egy hatszoros gyilkos­ság. Ilyen csoda volt a tűz-bogár esete ,ame­lyet most elmondok önöknek. A dolog egy barátommal történt meg, egy nagyon kitűnő fiatal íróval. Ez a barátom, akit józan és szorgalmas családapának, bár kissé ideges embernek ismertem, egy szép na­pon sürgősen magához hivatott. A levele, csupa reszkető és táncoló betű, v­alami nagy szeren­csétlenség érzését oltotta a lelkembe. Izgatottan siettem a barátomhoz és amit nála láttam és hallottam, az a legnagyobb mértékben megle­pett és elszomorított. Immár nem értelmes em­berrel volt dolgom, hanem egy fél­bolonddal, akit őrületében — szokatlan eset! — a felesége is támogatott. Mintha együtt, egy alkalommal bolondultak volna meg mindketten. Megjelenésem mégis valamelyest meg­nyugtatta őket. Különösen az asszonyt. — Én mondtam, hogy küldjünk magáért — szólt az asszony. — Az orvosunk, aki már há­romszor is itt járt, egyszerűen kinevetett min­ket. Pedig én is láttam, a saját szememmel. A férfi, aki eddig szótlanul és sápadtan ült az Íróasztalánál, most mereven, zavarosan reám nézett és tompán mondta: — Ott a sarokban. Megesküszöm rá, hogy láttam. Nem vagyok én bolond. Ott volt a tűz­­bogár. — Miféle tűz­bogár? — kérdeztem én. — Egy nagy vörös bogár. Idomtalan testű, de végig izzó parázs. Lassan röpült föl a tető felé. Hirtelen megállt a levegőben és me­reven, mozdulatlanul nézett farkasszemet ve­lem. Én nem v­agyok gyáva ember, hát köze­ledtem a bogár felé. Erre a bogár nekem jött. Aztán hirtelen eltűnt.________________________ A felesége szomorúan bólogatott: — Így volt. Szóról-szóra így volt. Mit szól hozzá? — Nem értem — mondtam fejcsóválva. — Tűz-bogár? Honnan az ördögből szedik maguk azt a tüz­bogarat? — Nem szedjük az ördögből — mondta a férfi. — Az a tüzbogár maga volt az ördög, vagy a halál, vagy mit tudom én, kicsoda. Csak egyet tudok, hogy soha ennél félelmete­sebb, ijesztőbb lényt nem láttam. Erre már én is elnevettem magamat: — No már öregem, ilyent ne mondjon! Nem értem, hogy egy sokat tanúit, sokat tapasz­talt okos ember . . . — Ez nem okosságnak a kérdése — vágott közbe a barátom idegesen. Szeretném tudni, mit csinálna maga, ha éjszaka, a sötétség csend­ben hirtelen ott teremne maga előtt az az isz­nyú bogár és azzal a különös lomhasággal, de mégis fenyegetőn és rémesen közelednék egyre jobban . . . — Ez mind ostobaság! — szóltam én. Kü­lönben majd végére járunk a dolognak, csak mondja el részletesen, hogyan történt . . . A barátom nagyot sóhajtott és végigsimí­totta a homlokát, mintha újra föl akarná idézni emlékezetébe annak az éjszakának minden bor­zalmát. — Tehát így történt — mondta azután. Tegnapelőtt sokáig dolgoztam, itt ebben a szo­bában. A feleségem ott ült a pamlagon és olvas­gatott, meg akarta várni, amíg befejezem a munkámat. Az ajtók be voltak csukva. Ebben az egy szobában volt világosság, az író­ aszta­- 1.1 iiii ii -■ 1 ■1 ■ — ** A Festi Hírlap mai száma 48 oldal.

Next