Pesti Hírlap, 1905. március (27. évfolyam, 61-75. szám)
1905-03-15 / 75. szám
18 PESTI HÍRLAP1905. március 15., szerda. REGÉNY-GYAMOR. Király - dráma. — Regény. — 39 Irta: Vass Richárd- És ha ez csakugyan igaz és ő már haldokolna is, fel fog kelni és járni fog, elébe jó kedvesének, az életnek! Mi lesz ezután, az egészen mindegy! •, • Minden pillanatban azt hittem, most fogom meglátni a felém siető finom világos alakot. Mert én .Padikát, akit mindig csak gyászruhában láttam, nem tudtam másképen, mint világos ruhában elképzelni, körülragyogva mintha égi lelke világítana át egész alakján. I. íme ő nem jött. Majdnem haragudni kezdtem rá. Megparancsoltam Tonesnak, mert Ő kísért minket, hogy ha láthatóvá lesz az Alphos, ne „kurjongasson“; az ő „suncizolását“ értettem ezalatt. Kissé, érzékenyen vette a dolgot, mert a vidám megérkezéshez és a vidám távozáshoz már csak hozzá tartozik a kurjongatás, miként kötelesség a vendég megvendégelése is. "A kurjongatás mellőzése olyan udvariatlanság volt, amire most a királyi fenség kényszerítette őt. Több belátást föltételezett volna a magas úrnál.. .A déli nap által sütött, csend és nyugalommal teli virágos rétek között előttünk feküdt a majorság. Senki sem mutatta magát. Kértem Gebhardtot, maradna hátra Jonéival és engedjen engemet egyedül előre. Úgy éreztem magamat, mint az, aki sokáig bolygott az idegenben, ott nagyon rosszul ment a dolga és végre hazatér. Ha a házőrző eb észrevesz és ahelyett, hogy örömteljes ugatással fogad, idegenként reám mozog, nagyon fájt volna nekem. •tt állt a vadszőlővel befuttatott lugas, amott az út a kertbe vezetett,ahol júliusban a málhák értek, és amonnan láthattam egy darabot az erdei tisztásból, ahol a magányos, magas, villámsujtott fenyő állott. Bizonyára álmodtam Csak, hogy ama zivataros éjjel óta más ember lett belőlem! hogy az én lelkemen is végigcikázott egy lángoló, pusztító villám? Bizonyára, csak felébrednem kell és ha ismét nyár lesz, kettesben szedhetjük majd a málnát és a hegyi patakban tarka pisztrángokat halászunk majd sok bajjal és édes gyönyörűséggel. Mikor beléptem a házba, megértettem, miért olyan elhagyatott és csendes minden a majorságban: távoli ima mormolása üdvözölt, mintha templomba lépnék. Dél volt és Fritz kisasszony épen asztalhoz ült népével. A gyermek e percben a Krisztus-kép alatt állt. Finom, sápadt kezeit összekulcsolva, fejét lehajtva, előmondta az imákat, amiket a többiek mormolva ismételtek. Megálltam, hallgatództam és akaratlanul összekulcsoltam a kezeimet. De az ajkam néma maradt. De Judikára gondolva, gondolataim imává váltak. Miután nem akartam őt, a szolgák és szolgálók jelenlétében viszontlátni, ismét kimentem halkan, osonva, mintha ő meghallhatná és felismerhetné lépteimet. Szándékom volt a két visszámaradotthoz menni, hogy megmondjam nekik, várjuk meg az ebéd végeztét." De hirtelen más irányt vettem, a kert felé, mintegy erőszak által vonzva ,az egykori, nyári boldogság helye felé. Össze-vissza járkáltam hosszú ideig. Mintha a déli órák varázsa feküdte volna meg e helyet. Még a madárdal is elnémult. Csak a bogarak zümmögése hallatszott finoman, titokzatosan, misztikus zeneként. A virágágyakban fehér és sárga nárciszok, mindenféle színű tulipánok, jácintok virítottak, illatuk, összevegyült a kedves, ódivatú puszpángfa nehéz szagával. Még sohasem láttam ilyen falusi tavaszi pompát. Gyümölcsfák nem voltak a magasan, fekvő Alphofon. Csak egy magas vadalmatéit láttam kinyúlni, virító galagonya-bokor mögött. Hatalmas fa volt, egészen a tetejéig tele virággal; az apró világos levélkékből majdnem bíborszínben tündököltek a bimbók, méhek zaja röpdöste körül az öreg fát, hogy az szinte zengett, énekelt. Mintegy előérzet által hajtva, hogy Judikát ott találom, csendesen közelebb léptem. A szívem hirtelen hevesebben kezdett dobogni, a lélegzetem egyszerre elállt és . . . hirtelen előtte állottam. A virító galagonyabokor elfedte volt előttem a kedvesemet! Kis zöld padon, elfordulva ült tőlem és a napfény, a tavaszi pompa nézésébe látszott elmerülve! Halkan szólítani akartam őt: „Kedves, kis Judika!“ De valami hirtelen félelem, hogy ő a nagy ijedtségtől, örömtől meghalhatna, elfojtotta a hangomat. Mert az alakja még finomabb, még törékenyebb lett, egészen földörztúlian finom és törékeny! „Az ilyen alakkal nem élhet valaki sokáig“, kellett akaratlanul is gondolnom és egész lelkemben megremegve, némán állva maradtam. Miként is kezdjek hozzá, hogy észrevétessem magamat anélkül, hogy őt megijeszszem? Ezen töprengve és nem tudva, mit tegyek, visszafojtott lélegzettel álltam. Mozdulatlanul ült Judika a virító fa alatt. Két keze bágyadtan pihent ölében. Még mindig gyászruhát viselt. A fekete keimen nyugodtak kezei, amelyek fehérek voltak, mint egy halotté. Kalap nélkül volt. Fején egy napsugár csillogott. Olyan volt az, mint egy dicsfény. Csak ne léptem volna olyan nesztelenül a háta mögé! úgy féltem a következő pillanattól, mint valami borzasztó, megfoghatatlan valamitől. Ha legalább megmozdulna ... A másik pillanatban már teljesült ezen óhajom. Judika, mintha hirtelen megérezte volna a kedves jelenlétét, akire bizonyára forró vágyakozással gondolt. Láttam, mint rázkódik össze egyszerre, láttam, miként emeli föl az egyik kezét, kap a szívéhez és megfordul. Már mellette voltam, előtte térdeltem, mindkét karommal magamhoz ölelve reszkető testét, csókokkal fojtva el halk felkiáltását, így maradtunk sokáig szótlanul.. Még neveinket sem voltunk képesek elsuttogni. Minő örült képzelődés volt tőlem azt gondolni, hogy, a viszontlátás öröme villámként megölhette volna, őt. Megölte volna őt, aki reám várt, aki tudta, hogy jönni fogok és a szívemhez szorítom még egyszer, „utoljára.“ Megölhetné őt, aki számára ezen „legutoljára“ egy jelentőségű volt az élettel. Mit fecsegtek az emberek az ő rosszullétéről, betegségéről? Hogyan is mondhatta Iones azokat a rettenetes szavakat: „Nem lesz belőle ember többé“? Hogyan is juthatott eszembe az előbb őt még gyengébbnek, majdnem földöntúlian törékenynek tartani, fehér holt kezekkel és máris dicsfénynyel kedves feje körül? Kis haldoklóm nem is volt sápadt. Fiatal, édes szája akkor sem volt pirosabb, mikor én azt érett málnának néztem, enciánkék szemeiben felhőtlen nyári ég tündökölt. És hogy dobogott a szíve a szívemen! Hogyan is szűnhetne meg valaha dobogni az ilyen hangosan verő leányszív, ami tele van gyöngéd szerelemmel, hittel és boldogsággal. Újólag ismételnem kell, hogy vannak dolgok, amelyek nem lehetségesek. Most már a szemeivel és az ajkaival is reám nevetett. Mi volt természetesebb, mint hogy e nevető jószágokat újra és újra csókjaimmal borítottam. Végre képesek voltunk néven szólítani egymást olyan halkan, hogy önmagunk is alig értettük meg szavunkat, mintha neveink a legveszélyesebb titkokat tartalmaznák. Efölött nevetnünk és újra csókolódznunk kellett. És csókolódzás közben megfeledkeztünk Istenről és emberekről. Igen, szerelmi boldogságunk nagy gyönyörében még a ragyogó tavaszi napról is megfeledkeztünk. Csak egynek voltunk tudatában: hogy ismét együtt vagyunk! És még egynek: hogy együtt is fogunk maradni mindig, „örökké.“ Szívet-szíven súgtuk egymásnak e boldogító hírt, tudomásul vettük, elhittük azt. A vadalm áfáról virágszirmok hullottak le reánk, míntegy jelképeként a múlandóságnak.. .Folyt. köv.)_ Négyszemközt. — Morisset úrral óhajtok beszélni. — Uraságod az? Akkor legyen szives nehány percet nekem szentelni. Négyszemközt kell önnel beszélnem. — Jacquard rendőrbiztos vagyok. — Kissé kényes az, amit önnek tudtára kell adnom ■. . . Morisset asszonyról, az ön fereségéről van szó. Tudom, uram, önök három év óta különváltan élnek s ön megszakított minden öszszeköttetést madammal. Ismerem az előzményeket, valamint az okokat, amelyek miatt ön feloszlatta a háztartását. Tudom, hogy csak a botrány elkerülése végett nem indított válópert a bíróság előtt. — Azonnal rátérek arra, amit mondanom kell; szíveskedjék azonban előbb néhány felvilágosítással megkönnyíteni a feladatomat. — Azzal tisztában vagyok, hogy uraságodra nézve kellemetlen minden szó, ami a feleségéről esik. De hivatalos kötelességem . . . — Köszönöm, uram. Tehát: emlékszik uraságod arra, mi volt a neve annak az úrnak, akit . . . akivel . . . szóval, aki miatt három évvel ezelőtt az önök családi nyugalma felbomlott? — Eugene Vallon. A tengerészeti minisztérium hivatalnoka, nemde? — Nos, uram, legyen szives tudomásul venni, hogy Eugéne Vallon úr soha sem volt a tengerészeti minisztérium hivatalnoka ... és soha sem volt mme Morisset kedvese. Ezzel az úrral csak elámították önt. — Megmagyarázom. Azon a napon, amikor ön bizonyos leveleket talált a felesége szekrényében és első felháborodásában kiűzte a házából a bűnös asszonyt, a bűntársanevét is tudni akarta. Madame nem válaszolt azonnal s ez természetes is, mert egyrészt meg akarta menteni a kedvesét, másrészt pedig nem akarta őt bűntársként megbélyegeztetni, mely esetben nem mehetett volna hozzá feleségül. Mme Morrisét tudniillik azt remélte, hogy ön elválik tőle. ■ • r — 'Néhány nappal később ennek tudomására adta a felesége a kedvese nevét'és a lakcímét’. Eugéne Vallon urat nevezte meg, akit ön provokáltatott s kardpárbajt vívott vele, amelyben ön sebesült meg . . . Helyesek ezek az adatok? — Bocsánat, hogy így részletezem a dolgokat, de az ügy kellő megértése végett elkerülhetetlenek a kérdéseim. Térjünk vissza tehát Vallon úrra. Mint már említettem, ez az úr csak kulisszaként szerepelt. Foglalkozására nézve vívómester, a neve pedig: Claude Berrier, illő díj fejében eljátszotta önnel szemben ezt a rút szerepet, amelyre fölbérelték. Ebből is láthatja, uram, milyen raffináltan eszelte ki madame a boszút ön ellen.— Hogy ki volt tehát a tulajdonképeni csábító? Egy fiatal, gazdag semmittevő, Léon de Lille, aki állandóan három-négy szeretőt tart színésznők közül s nem átallotta a gyűjteményébe csábítani madamet, az ön feleségét. — Nem, ön nem ismeri ezt az urat. Ami természetes is, mert okos asszony nem választ bűntársat a férje ismerősei közül. Valamelyik színházi előadás alkalmával ismerkedtek meg egymással — látcsövön keresztül, aztán apróhirdetés útján megbeszélték a találkozást s ezzel megindult az ön családi boldogtalanságának a története. — Mindeddig semmi köze a rendőrségnek ehez a dologhoz. Hanem a regény tovább szövődött s ma oda fejlődött, hogy szomorú tudomást vett arról a hatóság is . . . Mme Morisset abból a tartásdijból, amelyet ön nagylelkűen megállapított részére, tisztességesen meg-