Pesti Hírlap, 1905. április (27. évfolyam, 107-120. szám)

1905-04-16 / 107. szám

z___________________________________ előtt nem szükséges minden egyes vámtételt belső gazdasági helyzetünk és külkereskedelmi viszonyaink egybevető mérlegelése alapján kü­lön megvilágítani. Bocsánatot kérek, de attól már igazán Isten mentse meg a nemzetet, hogy a képviselők közül kiküldendő bizottság ké­szítse el az autonóm vámtarifát. Mert ha a koalíciós pártok erre gondoltak, akkor tökéle­tesen érthető az előkészítésre vonatkozó aggo­dalom. Az autonóm vámtarifát a szakminiszté­riumok készítsék el s amennyiben a vélemény­adásra­­felszólítandó érdekképviseletek újabbi jogos követeléseket támasztanának, a tervezet ehhez képest módosítandó. A törvényhozásra ilyandon csupán az alkotmányos ellenőrzés és felsőbírálat kötelessége háramolnék. Ez pedig, a múltak tapasztalatait véve alapul, ugyancsak egy hónap leforgása alatt eszközölhető, feltéve, hogy a bírálatra illetékes közgazdasági bizott­ság fokozott erélylyel végzi feladatát. Két hó­nap leforgása alatt tehát érdekeinknek mindeg­ irányban megfelelő törvényerőre emelt auto­nóm vámtarifa állhat rendelkezésünkre. Sokkal lényegesebb nehézségeket sorolnak fel az átmeneti idő nehézségei tekintetében. A legfontosabbnak látszik ezek között a mezőgaz­dasági termelésünkért való aggodalom s az, hogy az ipari termelés nem növekedhet meg gombamódra Általában rendkívül érdekesek azon fontoskodó kifogások, melyeket ebből szempontból támasztanak az önálló vámterü­let ellen. Egyébként komoly és szakavatott fér­fiak versenyeznek abban, hogy minél sötétebb képeket fessenek. Elfelejtik, hogy maguk a meg-­ megújuló kereskedelmi szerződések is minden-­­kor olyan új vámpolitikai helyzetet teremtenek, amelyek a termelésnek legtöbbször a megszo­­­­kottól eltérő irányokat szabnak meg s így né­mely termelvényre előnyösebb, másokra pedig hátrányosabb befolyást gyakorolnak. Az önálló vámterületre való áttérésnél ugyanezen jelen­ségek fognak mutatkozni. De hát ez se nem megdöbbentő, se nem új felfedezés. Kifejezetten­ féltik azonban mezőgazda­sági termelésünket. Kiszámítják, hogy az osz­trák piac „elvesztése“ évenként 25—100 millió korona (a szakértők ugyanis sehogysem tud­nak megközelítően egyező eredményt kiszárni­meg a keze alatt — úgy sejtették, hogy a báró­né és az asszisztens voltaképen már régóta ismerik egymást. A dolog igen homályos volt, de jobb hiányában ez is megtette. Némelyek sze­rint az ismeretség visszanyúlt az asszisztens úr siheder korába, akinek szülei szintén a külső Józsefvárosban laktak. Apja kevés pén­­zi tisztviselő volt az adóhivatalnál. Aféle kiér­demesült földesúr. Régi magyar nemes: Nád­udvari Tamásnak hívták. Édes­anyját lekencei Lekenczi Erzsébetnek. Egyszerűen, szegénye­sen, patriarchális erkölcsökben nevelték fiúkat is, aki nagy értelmessége mellett tacskó gye­rek korában rendkívül víg természetű fiú volt s szívesen elhancúrozott az utcán a többi gye­rekekkel, fiúkkal, leányokkal, köztük — állí­tólag — a vele egykorú s módfelett virgonc és helytelen Friesz Gunderr­el is, kitől egyre­­másra kapta játék közben a nyakleveseket és a csókokat s akinek pontosan visszaadta a nyak­leveseket is, a csókokat is. Igaz volt-e, nem-e ez a találgatás s ha csakugyan volt benne valami, mennyi volt az igazság és mennyi a mese, erre nézve sem­miféle támpont nem kínálkozott. A kolléga urak hitték is, nem is. Inkább igen, semmint nem . . . Hiába. ők is emberek! Még igen szép és nagylelkű önmegtartóztatást tanúsítottak, hogy a — mondjuk — legnemesebben irigyelt kollégáról sem azt nem hitték el, hogy ifjabb korában ezüstkanalat lopott, sem azt, hogy a borzas Friesz Gundert voltaképen kitartotta. Mert ezt is elhihették volna. Sőt azt is, hogy a máris híressé vált asszisztens tulajdonképen nem sokkal ér többet egy borbélylegénynél, aki hamisított érettségi bizonyítványnyal lopta­tani­ veszteséget jelent mezőgazdaságunkra nézve, ami gazdáink pusztulásával egy jelen­­tés elgű. Hát ezzel szemben egy rendkívül meg­lepő jelenségre utalok. Arra nevezetesen, hogy mezőgazdaságunk múlt évi veszteségét az agrá­riusok napilapja (1. Hazánk aug. 25-diki ve­zércikke) kereken egy milliárdra becsülte. Egy milliárd korona veszteség egy esztendőben! Hát ez nem tette tönkre a gazdákat s az önálló vám­területre való átmenetnek csupán feltételezett két-három évi — 75—300 millió korona — vesztesége tönkretenné? Valóban, ennek meg­értéséhez az agráriusok rugalmas észjárásával kellene rendelkeznünk. De ha akár az agrá­riusok aggodalmait veszszük figyelembe, akár azt, hogy a várt ipari lendület nem következik be, világosan láthatjuk, hogy az átmeneti ne­hézségek kiélezése a legteljesebb irányzatosság­gal történt. Ezt különösen akkor figyelhetjük meg, ha számba veszszük azon módokat és feltétele­ket, melyeket önálló vámterület esetén nemzet­közi szerződéseink megkötésénél alkalmazni akarunk. A megkötendő külkereskedelmi szer­ződések között tényleg elsőrendű fontossága van annak, hogy Ausztriával kielégítő meg­egyezést teremtsünk, mert ezzel az u. n. átme­neti nehézségek is teljesen elenyésznek. E rész­ben egész sereg ideát vetettek felszínre alkalmi vámpolitikusok. Javasoltak közbenső adókat, különböző határidőkhöz kötött elvámolási mó­dokat s még néhány hasonló eljárást, nem is számítván azt a monstruózus ideát, hogy a kül­­államok elnézé­sét kérjük, ha Ausztriával ked­vezőbb szerződést kötünk, amelyek mindenike — alapjában véve — a közes vámterületet tar­­to­tta volna fenn továbbra is. Mindez persze csak apró ravaszkodás és furfang, ami sem nemzeti méltóságunkhoz nem illik, sem pedig az annyira óhajtott g­azdasági függetlenséget és fejlődést nem biztosíthatja. Vámpolitikai helyzetünket csakis­­akkor és úgy tisztázhatjuk véglegesen és teljes siker­rel, ha külkereskedelmi szerződéseinkből kikü­szöböljük a legtöbb kedvezményi záradék gene­rális alkalmazását. Ennek a nagyjelentőségű elvi elhatáro­zásnak nyomban szembetűnő előnye az, hogy be magát annak idején az egyetemre s már csak ez okán is nem professzori kathedrára, hanem fegyházba való . . . A legnemesebbnek nevezett „tudományos“ irigység, ha magyar fordításban, rendszerint így értendő. A méltóságos professzor úr természete­sen másképen gondolkodott,­­ bár erre néz­ve nincs semmi hiteles bizonyíték, ha csak az nem, hogy a csodálatosképen megtévelyedett fiatal­ember megmentését komolyan eltökélte. A mentési mű ugyan eléggé kényesnek látszó föladat volt — elvégre, mi köze hozzá? — eldöntötte azonban, hogy kora, tekintélye, atyai jóindulata bizonyos előjogokat biztosíta­nak neki a konvenció fölött, mely őt, az euró­pai hitű nagy tudóst, nem feszélyezheti. Nem főleg ebben az esetben, amidőn tanítványáról van szó s becsületes célja: a lélekmentés. Egy nap tehát magánál tartotta klini­kai igazgatói szentélyében a fiatal embert s minden bevezetés nélkül ráförmedt: — Barátocskám, maga bolond! — Én, méltóságos uram? — válaszol­ta elmosolyodva az ifjú, — biz az lehet . . . — Nem is tagadja? — Nem, mert nem tudom, hogy miről van szó. — Aha, persze, — bólintott szép ősz fe­jével a professzor s egy pillanatig jó indulattal legeltette szemeit asszisztense kissé sápadt, de nyugodt, szinte egykedvű vonásait, — azután megint csak elővette nyers hangját, melylyel a klinikát kormányozni szokta s harsogni kez­dett: arról van szó, hogy ön tönkre akarja tenni a karrierjét és én azt nem engedem . . . nem tűröm . . . érti? . . . nem tűröm, hogy ha­ Ausztriával a külállamok egyébként várható beavatkozása nélkül köthetünk érdekeinknek minden irányban megfelelő, kedvező szerző­dést és elfogadhatjuk minden változtatás nél­kül úg­y a német, mint az olasz szerződési ja­vaslatokat is, viszont ezen megállapodásokból függetlenül tárgyalhatunk a többi állammal. E megoldási módozatoknak hátránya lenne, hogy amíg mi reciprocitás alapján szerződünk a külállamokkal, tehát Ausztriával is, addig ezen államok akadály nélkül adhatnak több kedvezményt harmadik államoknak a mi ro­vásunkra. Ez az akadály azonban csak látszó­lagos. Külkereskedelmi szerződéseket kölcsönös érdekek alapján kötnek s egyedül gazdasági szempontok irányadók. Nem lesz tehát akadá­lya annak, hogy egyes vámtételeket speciálisan Ausztriával szemben kölcsönösen lekössünk, a többi külállammal szemben pedig egyes vám­tételekre a legtöbb kedvezményt ugyancsak kölcsönösen biztosítsuk. Anélkül, hogy részle­teidbe kellene bocsátkoznom, világossá tehető, hogy íg­y az átmenetnek még képzelt nehézsé­gei sem lesznek. Nevezetesen Ausztriával szem­ben leszállíthatjuk autonóm vámtarifánk azon ipari tételeit (esetleg statisztikai illetékig), amely iparágak részint teljesen versenyképesek már, Bezint pedig kifejlesztésükre évtizedes előmun­kálatok szükségesek. Ezzel szemben Ausztria a mezőgazdaságunk érdekében követelhető vám­mérsékléseket nyúlja. Ez utóbbit categoricus imperativusban állíthatjuk, mert hiszen azt még­ az agráriusok se tagadják, sőt maga gróf Tisza István is beismerte, hogy Ausztrián va­lósággal mély sebet ütne a magyar piac el­vesztése. Ily módon Ausztria nem drágítja meg élelmi cikkeit s ipara jelentékeny részének (textil, gépipar, díszműáru, stb.) továbbra is biztos piaca lesz; másrészt mi is elkerüljük azt hogy az iparcikkek aránytalanul megdrágul­janak, de egyben mezőgazdasági kivitelünk zöme is változatlanul fenmaradhat. Nagyon természetes, hogy az ezen kategóriába kerülő vámtételeket sem Ausztria, sem Magyarország harmadik államokra ki nem terjeszheti. E rész­ben, vagyis a harmadik államokkal szemben alkalmazandó vámtételek magasságára néz­ve, a német és olasz szerződési javaslatokban gondságot csináljon s kiszolgáltassa magát az irigység és a rosszakarat gyilkos pletykáinak, melyek már sokkal erősebb embert is meg­őröltek, mint amilyen ön. Jegyezze meg magá­nak, ha már elfelejtette, hogy nincs az a ke­mény tölgy, melyet a szó meg ne őröljön és ki ne döntsön! Érti? Vagy nem érti? — Sajnos, még mindig nem értem . . — Nem érti, hogy miről van szó? Jól van, tehát beszéljünk világosan. Igaz, hogy voltaképen semmi közöm az egészhez, — foly­tatta csendesebb hangon a professzor, — de nem tudok ellentállni egy benső kényszernek, mely — hogy úgy mondjam — szinte morális kötelességemmé teszi,, hogy önt négyszemközt figyelmeztessem arra az óriási ostobaságra, melyet elkövetni akar. — Kérem, tanár úr . . . — Jó, jó! Hisz semmi sincs tőlem távo­labb, minthogy megsértsem az ön érzelmeit; re­mélem, jobban ismer, semhogy ilyesmit fölten­ne rólam. Nem erről van szó, hanem arról, hogy ön, amint hallom, meg akar nősülni s egy oly hölgyet szemelt ki magának élettársul, aki . . . enyhén szólva . . . nem önhöz való. Az ifjú elmosolyodott és nyugodtan vál­lat vont. — Ezt talán én döntöm el, méltóságos uram. — Persze, hogy ön! Senkinek semmi kö­ze hozzá, hogy a padlásra akar-e ön menni, vagy a pincébe! Önmagával mindenki szaba­don rendelkezik, de ,én azt képzelem, hogy a viszonynál fogva, melyben egymáshoz állunk, némi kiváltságaim vannak s ön nem veszi úgy­nevezett illetéktelen beavatkozásnak, ha figyel- B a, ü i i íl 1 Irt L A B íyuö. április lö., vasarnap.

Next