Pesti Hírlap, 1905. április (27. évfolyam, 107-120. szám)
1905-04-16 / 107. szám
z___________________________________ előtt nem szükséges minden egyes vámtételt belső gazdasági helyzetünk és külkereskedelmi viszonyaink egybevető mérlegelése alapján külön megvilágítani. Bocsánatot kérek, de attól már igazán Isten mentse meg a nemzetet, hogy a képviselők közül kiküldendő bizottság készítse el az autonóm vámtarifát. Mert ha a koalíciós pártok erre gondoltak, akkor tökéletesen érthető az előkészítésre vonatkozó aggodalom. Az autonóm vámtarifát a szakminisztériumok készítsék el s amennyiben a véleményadásrafelszólítandó érdekképviseletek újabbi jogos követeléseket támasztanának, a tervezet ehhez képest módosítandó. A törvényhozásra ilyandon csupán az alkotmányos ellenőrzés és felsőbírálat kötelessége háramolnék. Ez pedig, a múltak tapasztalatait véve alapul, ugyancsak egy hónap leforgása alatt eszközölhető, feltéve, hogy a bírálatra illetékes közgazdasági bizottság fokozott erélylyel végzi feladatát. Két hónap leforgása alatt tehát érdekeinknek mindeg irányban megfelelő törvényerőre emelt autonóm vámtarifa állhat rendelkezésünkre. Sokkal lényegesebb nehézségeket sorolnak fel az átmeneti idő nehézségei tekintetében. A legfontosabbnak látszik ezek között a mezőgazdasági termelésünkért való aggodalom s az, hogy az ipari termelés nem növekedhet meg gombamódra Általában rendkívül érdekesek azon fontoskodó kifogások, melyeket ebből szempontból támasztanak az önálló vámterület ellen. Egyébként komoly és szakavatott férfiak versenyeznek abban, hogy minél sötétebb képeket fessenek. Elfelejtik, hogy maguk a meg- megújuló kereskedelmi szerződések is minden-kor olyan új vámpolitikai helyzetet teremtenek, amelyek a termelésnek legtöbbször a megszokottól eltérő irányokat szabnak meg s így némely termelvényre előnyösebb, másokra pedig hátrányosabb befolyást gyakorolnak. Az önálló vámterületre való áttérésnél ugyanezen jelenségek fognak mutatkozni. De hát ez se nem megdöbbentő, se nem új felfedezés. Kifejezetten féltik azonban mezőgazdasági termelésünket. Kiszámítják, hogy az osztrák piac „elvesztése“ évenként 25—100 millió korona (a szakértők ugyanis sehogysem tudnak megközelítően egyező eredményt kiszárnimeg a keze alatt — úgy sejtették, hogy a báróné és az asszisztens voltaképen már régóta ismerik egymást. A dolog igen homályos volt, de jobb hiányában ez is megtette. Némelyek szerint az ismeretség visszanyúlt az asszisztens úr siheder korába, akinek szülei szintén a külső Józsefvárosban laktak. Apja kevés pénzi tisztviselő volt az adóhivatalnál. Aféle kiérdemesült földesúr. Régi magyar nemes: Nádudvari Tamásnak hívták. Édesanyját lekencei Lekenczi Erzsébetnek. Egyszerűen, szegényesen, patriarchális erkölcsökben nevelték fiúkat is, aki nagy értelmessége mellett tacskó gyerek korában rendkívül víg természetű fiú volt s szívesen elhancúrozott az utcán a többi gyerekekkel, fiúkkal, leányokkal, köztük — állítólag — a vele egykorú s módfelett virgonc és helytelen Friesz Gunderrel is, kitől egyremásra kapta játék közben a nyakleveseket és a csókokat s akinek pontosan visszaadta a nyakleveseket is, a csókokat is. Igaz volt-e, nem-e ez a találgatás s ha csakugyan volt benne valami, mennyi volt az igazság és mennyi a mese, erre nézve semmiféle támpont nem kínálkozott. A kolléga urak hitték is, nem is. Inkább igen, semmint nem . . . Hiába. ők is emberek! Még igen szép és nagylelkű önmegtartóztatást tanúsítottak, hogy a — mondjuk — legnemesebben irigyelt kollégáról sem azt nem hitték el, hogy ifjabb korában ezüstkanalat lopott, sem azt, hogy a borzas Friesz Gundert voltaképen kitartotta. Mert ezt is elhihették volna. Sőt azt is, hogy a máris híressé vált asszisztens tulajdonképen nem sokkal ér többet egy borbélylegénynél, aki hamisított érettségi bizonyítványnyal loptatani veszteséget jelent mezőgazdaságunkra nézve, ami gazdáink pusztulásával egy jelentés elgű. Hát ezzel szemben egy rendkívül meglepő jelenségre utalok. Arra nevezetesen, hogy mezőgazdaságunk múlt évi veszteségét az agráriusok napilapja (1. Hazánk aug. 25-diki vezércikke) kereken egy milliárdra becsülte. Egy milliárd korona veszteség egy esztendőben! Hát ez nem tette tönkre a gazdákat s az önálló vámterületre való átmenetnek csupán feltételezett két-három évi — 75—300 millió korona — vesztesége tönkretenné? Valóban, ennek megértéséhez az agráriusok rugalmas észjárásával kellene rendelkeznünk. De ha akár az agráriusok aggodalmait veszszük figyelembe, akár azt, hogy a várt ipari lendület nem következik be, világosan láthatjuk, hogy az átmeneti nehézségek kiélezése a legteljesebb irányzatossággal történt. Ezt különösen akkor figyelhetjük meg, ha számba veszszük azon módokat és feltételeket, melyeket önálló vámterület esetén nemzetközi szerződéseink megkötésénél alkalmazni akarunk. A megkötendő külkereskedelmi szerződések között tényleg elsőrendű fontossága van annak, hogy Ausztriával kielégítő megegyezést teremtsünk, mert ezzel az u. n. átmeneti nehézségek is teljesen elenyésznek. E részben egész sereg ideát vetettek felszínre alkalmi vámpolitikusok. Javasoltak közbenső adókat, különböző határidőkhöz kötött elvámolási módokat s még néhány hasonló eljárást, nem is számítván azt a monstruózus ideát, hogy a külállamok elnézését kérjük, ha Ausztriával kedvezőbb szerződést kötünk, amelyek mindenike — alapjában véve — a közes vámterületet tartotta volna fenn továbbra is. Mindez persze csak apró ravaszkodás és furfang, ami sem nemzeti méltóságunkhoz nem illik, sem pedig az annyira óhajtott gazdasági függetlenséget és fejlődést nem biztosíthatja. Vámpolitikai helyzetünket csakisakkor és úgy tisztázhatjuk véglegesen és teljes sikerrel, ha külkereskedelmi szerződéseinkből kiküszöböljük a legtöbb kedvezményi záradék generális alkalmazását. Ennek a nagyjelentőségű elvi elhatározásnak nyomban szembetűnő előnye az, hogy be magát annak idején az egyetemre s már csak ez okán is nem professzori kathedrára, hanem fegyházba való . . . A legnemesebbnek nevezett „tudományos“ irigység, ha magyar fordításban, rendszerint így értendő. A méltóságos professzor úr természetesen másképen gondolkodott, bár erre nézve nincs semmi hiteles bizonyíték, ha csak az nem, hogy a csodálatosképen megtévelyedett fiatalember megmentését komolyan eltökélte. A mentési mű ugyan eléggé kényesnek látszó föladat volt — elvégre, mi köze hozzá? — eldöntötte azonban, hogy kora, tekintélye, atyai jóindulata bizonyos előjogokat biztosítanak neki a konvenció fölött, mely őt, az európai hitű nagy tudóst, nem feszélyezheti. Nem főleg ebben az esetben, amidőn tanítványáról van szó s becsületes célja: a lélekmentés. Egy nap tehát magánál tartotta klinikai igazgatói szentélyében a fiatal embert s minden bevezetés nélkül ráförmedt: — Barátocskám, maga bolond! — Én, méltóságos uram? — válaszolta elmosolyodva az ifjú, — biz az lehet . . . — Nem is tagadja? — Nem, mert nem tudom, hogy miről van szó. — Aha, persze, — bólintott szép ősz fejével a professzor s egy pillanatig jó indulattal legeltette szemeit asszisztense kissé sápadt, de nyugodt, szinte egykedvű vonásait, — azután megint csak elővette nyers hangját, melylyel a klinikát kormányozni szokta s harsogni kezdett: arról van szó, hogy ön tönkre akarja tenni a karrierjét és én azt nem engedem . . . nem tűröm . . . érti? . . . nem tűröm, hogy ha Ausztriával a külállamok egyébként várható beavatkozása nélkül köthetünk érdekeinknek minden irányban megfelelő, kedvező szerződést és elfogadhatjuk minden változtatás nélkül úgy a német, mint az olasz szerződési javaslatokat is, viszont ezen megállapodásokból függetlenül tárgyalhatunk a többi állammal. E megoldási módozatoknak hátránya lenne, hogy amíg mi reciprocitás alapján szerződünk a külállamokkal, tehát Ausztriával is, addig ezen államok akadály nélkül adhatnak több kedvezményt harmadik államoknak a mi rovásunkra. Ez az akadály azonban csak látszólagos. Külkereskedelmi szerződéseket kölcsönös érdekek alapján kötnek s egyedül gazdasági szempontok irányadók. Nem lesz tehát akadálya annak, hogy egyes vámtételeket speciálisan Ausztriával szemben kölcsönösen lekössünk, a többi külállammal szemben pedig egyes vámtételekre a legtöbb kedvezményt ugyancsak kölcsönösen biztosítsuk. Anélkül, hogy részleteidbe kellene bocsátkoznom, világossá tehető, hogy így az átmenetnek még képzelt nehézségei sem lesznek. Nevezetesen Ausztriával szemben leszállíthatjuk autonóm vámtarifánk azon ipari tételeit (esetleg statisztikai illetékig), amely iparágak részint teljesen versenyképesek már, Bezint pedig kifejlesztésükre évtizedes előmunkálatok szükségesek. Ezzel szemben Ausztria a mezőgazdaságunk érdekében követelhető vámmérsékléseket nyúlja. Ez utóbbit categoricus imperativusban állíthatjuk, mert hiszen azt még az agráriusok se tagadják, sőt maga gróf Tisza István is beismerte, hogy Ausztrián valósággal mély sebet ütne a magyar piac elvesztése. Ily módon Ausztria nem drágítja meg élelmi cikkeit s ipara jelentékeny részének (textil, gépipar, díszműáru, stb.) továbbra is biztos piaca lesz; másrészt mi is elkerüljük azt hogy az iparcikkek aránytalanul megdráguljanak, de egyben mezőgazdasági kivitelünk zöme is változatlanul fenmaradhat. Nagyon természetes, hogy az ezen kategóriába kerülő vámtételeket sem Ausztria, sem Magyarország harmadik államokra ki nem terjeszheti. E részben, vagyis a harmadik államokkal szemben alkalmazandó vámtételek magasságára nézve, a német és olasz szerződési javaslatokban gondságot csináljon s kiszolgáltassa magát az irigység és a rosszakarat gyilkos pletykáinak, melyek már sokkal erősebb embert is megőröltek, mint amilyen ön. Jegyezze meg magának, ha már elfelejtette, hogy nincs az a kemény tölgy, melyet a szó meg ne őröljön és ki ne döntsön! Érti? Vagy nem érti? — Sajnos, még mindig nem értem . . — Nem érti, hogy miről van szó? Jól van, tehát beszéljünk világosan. Igaz, hogy voltaképen semmi közöm az egészhez, — folytatta csendesebb hangon a professzor, — de nem tudok ellentállni egy benső kényszernek, mely — hogy úgy mondjam — szinte morális kötelességemmé teszi,, hogy önt négyszemközt figyelmeztessem arra az óriási ostobaságra, melyet elkövetni akar. — Kérem, tanár úr . . . — Jó, jó! Hisz semmi sincs tőlem távolabb, minthogy megsértsem az ön érzelmeit; remélem, jobban ismer, semhogy ilyesmit föltenne rólam. Nem erről van szó, hanem arról, hogy ön, amint hallom, meg akar nősülni s egy oly hölgyet szemelt ki magának élettársul, aki . . . enyhén szólva . . . nem önhöz való. Az ifjú elmosolyodott és nyugodtan vállat vont. — Ezt talán én döntöm el, méltóságos uram. — Persze, hogy ön! Senkinek semmi köze hozzá, hogy a padlásra akar-e ön menni, vagy a pincébe! Önmagával mindenki szabadon rendelkezik, de ,én azt képzelem, hogy a viszonynál fogva, melyben egymáshoz állunk, némi kiváltságaim vannak s ön nem veszi úgynevezett illetéktelen beavatkozásnak, ha figyel- B a, ü i i íl 1 Irt L A B íyuö. április lö., vasarnap.