Pesti Hírlap, 1905. május (27. évfolyam, 135-150. szám)

1905-05-16 / 135. szám

Akik azt vélik, hogy tán a főrendekből ala­kított bíróság fölmentené a kormányt, meg­­sértik a főrendeket. Hisz itt nem politikai pártbíráskodásról, hanem­ rendes bírói funkcióról volna­ szó. Min­den bírót s még a bírói funkciókat végző or­szággyűlési bizottsági tagokat is megesketik a törvény tiszteletben tartására s a lelkiismeretes igazságos ítélethozatalra. Hogyan szeghetné meg esküjét egy főrendiházi tag, kit eskü nél­kül is kötelez a becsülete s a társadalmi állása a tisztességre. Hisz amely percben csak egyetlen egy fő­rendiházi tagról is föltételezhetjük a becstelen­séget, abban a percben megszűnik a főrendiház egész létjogosultsága. Maga az eljárás részletesen kodifikálva nincs, mert még nem­ volt rá eset Magyaror­szágon miniszter vád alá helyezésére. Ugyan ki gondolhatta volna, hogy valaha egy miniszter törvényt szegjen? Nos, íme, most megtörtént s a főrendiháznak esetleg a közel­jövőben ítélnie kell a törvényszegők felett. Ha még közelebbről tekintjük a dolgot, még inkább feltérül az óhajtás, hogy múljék el tőlünk ez a keserű pohár. Azt a tényt ugyanis, amit a főrendiházi bíróságnak el kell ítélnie, tulajdonképen ő fel­sége rendelete folytán követték el a miniszterek. Fedi ugyan alkotmányos értelemben a fe­lelős miniszter a király személyét, de tényleg se Hieronymi, se Tallián, se Tisza, se Goluchowski nem a maguk passziójából, hanem felsőbb ren­deletre tárgyaltak és szerződtek törvénytelenül a némettel. Tehát ha a minisztereket sújtja is az ítélet, annak igen kellemetlen politikai íze volna. Miután pedig az ország ellen elkövetett törvénysértést nem­ lehet pénzbírsággal bün­tetni, hanem csakis szabadságvesztéssel, a vád alá­ helyezendő miniszter uraknak nem igen szép kilátásaik lehetnek. Ő felsége már most meggondolhatja az alatt a gondolkozási idő alatt, amit Kossuth Ferenc és a koalíció kérés nélkül is adott most neki, hogy mi lesz jobb: ő maga menti-e föl törvénytelen minisztereit s kinevez egy alkot­deg szemeivel, mozgékony ajkaival, százféle szép billegetett füleivel s rezgő szakállával olyan torzképet vágott a paprikához, hogy amikor a jó tanárunk szelíd utánzattal ezt a torzképet elénk ábrázolta, hetvenhét felé dűltünk a nagy nevetés miatt. Akkor aztán ránézett a pajkos diákra, akkor se nevezte meg, csak ennyit mondott: — Lássa, édes fiam­, hogy lett csúffá a kecske. El ne feledje! Nem a tanításban volt főereje, hanem a nevelésben volt egyetlen. Soha se láttam hozzá hasonlót. Gyámja, édes atyja, valóságos gond­viselése volt minden diáknak. A szegényt gyá­molította. Szorultságunkban tökéletes bizalom­mal­ fordultunk hozzá, mint édes­anyánkhoz. ,Vigasztaló szóval, bölcs tanácscsal és segítséggel mindig ellátott. S jó szóval és jó szívvel tette. Igaz, hog­y a javíthatlan kölyökre néha dühbe jött, botot ragadt s még az öreg diákot is kipo­rolta istenesen. De ez se volt szégyen senkire. Maguk közt még eldicsekedtek vele a deákok. A nagy költőnél talán tizenöt évvel is idő­sebb volt. Azelőtt a rév-komáromi kálvinista gimnáziumban volt tanár s a nagy költőnek is tanára. A nagy költő sokat tanult tőle s költői alkotásaiban is nagy szerepe volt. Ezer meg ezer észlelést, adomát, emlékezetre méltó dolgot be­szélt el a nagy költőnek. Ezek mind ott ragyog­nak a regényekben és elbeszélésekben, kivált az „Elátkozott család“, az „Arany­ Ember“ s a „Mégis mozog a fföld“ gyönyörű lapjain, mányos kormányt, vagy pedig az országgyűlés menti föl az ő minisztereit oly törvényes forma mellett, hogy­­ becsukatja őket? Ha a válság alkotmányos megoldása ké­sik, ez lesz a megoldás. A parlamentben fölhal­mozott erő természetszerűleg munkára vágyik. S ha józan észszel nem vezetik rá az udvari körök ezt az erőt az alkotó, a teremtő, az áldást hozó munka hajtókerekére, akkor ez az erő med­dő munkában önmagát fogja őrölni s talán el­pusztít mindent, ami útjába akad. A király­­pedig törvényeink szerint nem felelős ugyan, semmiért. De egynek ő is felelni tartozik: — az Istennek. jf­m­ e / PESTI HÍRLAP 2 1905. május 16, kedd. A válság. Amikor a­­képviselőház szombaton tiz napi vakációt adott magának, a legtöbben abban a friszemben voltak, hogy a szünetelés azért szük­séges, mert e tiz napon belül a válság ügyében fordulat következik be, tehát kár volna a ki­bontakozás érdekében keletkező tárgyalásokat képviselőházi incidensekkel zavarni, vagy ne­hezíteni. Amint Justh Gyula, a­­képviselőház elnöke, konstatálta, nem is a szövetkezett el­lenzék vezérbizottságában határozták el a hosszú szünetet. A bizottság pénteken tartott ülésén az volt a megállapodás, hogy a parla­ment csak keddig szüneteljen s csupán szom­baton került előtérbe az idéa, hogy a szünet május 22-ig tartson. Az elnök arra hivatko­zik, hogy különben sem lett volna anyag, ami­vel a parlamentet, foglalkoztatni lehetett vol­na. De tényleg szombaton az igazi indokot ab­ban látták, hogy kompromisszum tárgyalá­sokra kell alkalmat adni. Most azonban tudjuk, hogy az indok jó­részt föltevésen és kombináción alapult. Azt hitték, hogy Tisza szombati audienciája a mi­niszterelnök végleges fölmentésével fog vég­ződni és ezután nyomban következni kell más kinevezésnek és­ a kibontakozás érdekében új tárgyalásoknak. Ámde a kettő közül egyik sem történt. Ami hírt Tisza kihallgatásáról terjesz­tettek, lényegesen a válságra vonatkozó részé­ben tendenciózus volt s inkább óhajtást fejezett ki anélkül, hogy tényre támaszkodhatott volna. Tendenciózusan terjesztették, hogy a király még ezen a héten fel fogja menteni gróf Tisza István miniszterelnököt és kabinetjét s hogy helyébe más miniszterelnököt, vagy homo re­giust küld. Ebből csa­k annyi a tény, hogy gróf Tisza István miniszterelnök által a király előtt tett javaslataiban benne foglaltatott a modus procedendire nézve az, hogy a végleges fölmen­tés megtörténjék, javaslat történhetett az iránt is, hogy utódja ki legyen, valamint előterjesz­tést tett gróf Tisza miniszterelnök a tárgyalás további módjaira nézve. A legfontosabb azon­ban az, hogy a javaslatokra vonatkozólag a király egyáltalában nem nyilatkozott. Ami azt a meghatározást illeti, hogy a király a javasla­tokat tudomásul vette s a döntést fentartotta magának: ez csak formula, amit a félhivata­los jelentésekben mindig alkalmaznak, amikor­­ nem tudnak semmit. Ebben a pillanatban a helyzet az, hogy épen gróf Tisza István sem tudja, hogy mi fog történni. Ő azt tudja csak, ami az ő javaslataiban­­ és előterjesztéseiben van, de nem azt, amit a király tenni akar, vagy hogy az uralkodó mire határozza el ma­gát. A tendenciózus híresztelés, hogy most kö­vetkezni fog a fölmentés és az új kinevezés vagy megbízatás, inkább a képen magyaráz­ható, hogy a királyra pressziót akarnak gya­korolni e hívek által is és megértetni az Ural­kodóval, hogy a mostani állapotokat nem lehet sokáig változatlanul hagyni. Lehetséges, hogy a javaslatnak megfelelően elhatározzák Bécs­­ben a Tisza-kormány fölm­entését és új kor­mány kinevezését, lehetséges azonban az is, hogy továbbra is kényszerítik Tiszát, hogy a helyén maradjon. Bécsben ezt a kérdést köny­­nyebben kezelik, mint Budapesten. A világért sem azért, tartják Tiszát, mintha grata persona volna. Ellenkezőleg: csak annyiban veszik számba, hogy ő okozta a bonyodalmakat, hát amit főzött, egye is meg. Mindig csak a jelen pillanatról szólva, ez idő szerint is a Tallián Béla tréfás jellemzése felel meg a helyzetnek, hogy tudniillik Bécsben nem találják indokolt­nak a Tisza-kormány tagjainak a felmentését s maholnap a miniszterek kénytelenek lesznek lépni, hogy megszabaduljanak állásuktól. A homo regius küldése szintén csak javaslat, dön­tés ebben a kérdésben sem történt, de már több valószínűséggel emlegetik, hogy ha a Tisza­­kormányt ez idő szerint nem is mentik fel, homo regiust küld a király, hogy legalább a látszat meglegyen, mintha a békés kibontako­zás módjait keresnék. Az a föltevés szintén nem vált­­be, hogy Tisza már utódja érdekében tárgyal Budapes­ten s erről fog jelentést tenni Bécsben s csak azután következik a homo regius küldése. Leg­­ ur jó és hű rokon volt. A nagy költő határta­lan gyöndédséggel szerette. Én is az ő házánál láttam a nagy költőt először életemben. Hanem bizony ez régen volt. De akármilyen régen, jól esik lelkemnek, hogy egykori kedves tanító mesteremről meg­emlékezhettem, emléke iránt hálám kissé leró­hattam. S hogy nejéről, Jókay Eszterről is szól­hatok röviden. Többször voltam pápai tanuló korombaraházá­­nál­. A­ komáromi rokonok és jó barátok tanuló gyermekeinek­ szívesen adott ellátást. Finom, ne­mes, gyöngéd és szerető gondolkodása az édes jó anyát pótolta náluk. Aki az ő és férje szárnyai alatt nevelkedhetett, annak emberré kellett vál­ni. Ott volt Károly bátyjának fia: Jókay Géza. Ott volt Thaly Kálmán barátom s már ott ta­nuló korában el­kezdte a költést, búvárkodást. Ott volt Komáromból Cserey Árpád tanuló. Sze­rettem ezt a fiút. Korán elhalt. Ott volt Vesz­prémből Véghely Dezső, később történetbúvár s megyei alispán. Mások is voltak ott. Barátkoz­tam velük. A fiúkkal már akkor játszottuk a kurucot és labancot. Birkóztunk a hóban. Ta­­vaszszal a kert zsengéit ízlelgettük: málnát, ri­biszkét, csipke­szőlőt. Gyakran ott társalgott, sőt tudományosan értekezett velünk leánya is: Vál­y Mari, velünk egykorú, rendkívül eszes, komoly, piros arcú, szépséges leánya, később Peti Józsefné. Határtalanul tiszteltük s jobban féltünk tudásától és komoly tekintetétől, mint valamennyi professzorunktól. A nagy, költőnek is ő volt legkedvesebb unokahúga. *­­így lettem ismerős Jókay Eszterrel és há­zával. Az egész Jókay-családban talán ez a fen­séges, derék úrnő volt a legtökéletesebb emberi alkotás, írói képessége is igen nagy volt. Költői alkotásai nincsenek, de az elbeszélésben csaknem oly erős, mint maga világhírű öcscse. Pedig nem gyakorolta magát az írásban. Azé­rt csodá­latos, hogy amit írt, az mégis feltűnő jó és szép dolog. Családi visszaemlékezései, a nagy költő gyermekkoráról s a szülői házról, a komáromi társadalmi viszonyokról, a Jókay-ház elégéséről, a város 1849-iki bombázásáról írt rövid me­moárjai a „Hazánk“ című hetilapban, vagy fo­lyóiratban, a nagy költő által szerkesztett „Igaz- ■ mondó“-ban s másutt láttak napvilágot, Jókay Eszter név alatt. Egykor, amikor mi már nem leszünk, év­tizedek múlva nagy Jókay-irodalom támad. A magyar nemzet élni és virágozni fog s legna­gyobb nemzeti kincse gyanánt Jókay emlékét fog­ja tisztelettel őrizni. Életéről és műveiről száz író száz kötet könyvet ír majdan. S ekkor e tö­kéletes asszonynak, Jókay Eszternek neve és emléke is újra tündöklővé válik. Jókay Eszternek nincsenek unokái. Az 1818-ik év február 20-án újra egy kis testvérbátyja született a nagy költőnek. Ezt La­jos névre keresztelték, de n­em sokáig élt. Meg­halt 1820-ban. Azonban a kis Károly, az első­szülött négy éves korában abba a borzasztó be­tegségbe esett, melyet a komáromi ember nehéz­ségnek, nyavalyatörésnek nevez. Nincs ellene orvosság. Akkor legalább még nem volt, pedig a

Next