Pesti Hírlap, 1905. május (27. évfolyam, 135-150. szám)
1905-05-16 / 135. szám
Akik azt vélik, hogy tán a főrendekből alakított bíróság fölmentené a kormányt, megsértik a főrendeket. Hisz itt nem politikai pártbíráskodásról, hanem rendes bírói funkcióról volna szó. Minden bírót s még a bírói funkciókat végző országgyűlési bizottsági tagokat is megesketik a törvény tiszteletben tartására s a lelkiismeretes igazságos ítélethozatalra. Hogyan szeghetné meg esküjét egy főrendiházi tag, kit eskü nélkül is kötelez a becsülete s a társadalmi állása a tisztességre. Hisz amely percben csak egyetlen egy főrendiházi tagról is föltételezhetjük a becstelenséget, abban a percben megszűnik a főrendiház egész létjogosultsága. Maga az eljárás részletesen kodifikálva nincs, mert még nem volt rá eset Magyarországon miniszter vád alá helyezésére. Ugyan ki gondolhatta volna, hogy valaha egy miniszter törvényt szegjen? Nos, íme, most megtörtént s a főrendiháznak esetleg a közeljövőben ítélnie kell a törvényszegők felett. Ha még közelebbről tekintjük a dolgot, még inkább feltérül az óhajtás, hogy múljék el tőlünk ez a keserű pohár. Azt a tényt ugyanis, amit a főrendiházi bíróságnak el kell ítélnie, tulajdonképen ő felsége rendelete folytán követték el a miniszterek. Fedi ugyan alkotmányos értelemben a felelős miniszter a király személyét, de tényleg se Hieronymi, se Tallián, se Tisza, se Goluchowski nem a maguk passziójából, hanem felsőbb rendeletre tárgyaltak és szerződtek törvénytelenül a némettel. Tehát ha a minisztereket sújtja is az ítélet, annak igen kellemetlen politikai íze volna. Miután pedig az ország ellen elkövetett törvénysértést nem lehet pénzbírsággal büntetni, hanem csakis szabadságvesztéssel, a vád alá helyezendő miniszter uraknak nem igen szép kilátásaik lehetnek. Ő felsége már most meggondolhatja az alatt a gondolkozási idő alatt, amit Kossuth Ferenc és a koalíció kérés nélkül is adott most neki, hogy mi lesz jobb: ő maga menti-e föl törvénytelen minisztereit s kinevez egy alkotdeg szemeivel, mozgékony ajkaival, százféle szép billegetett füleivel s rezgő szakállával olyan torzképet vágott a paprikához, hogy amikor a jó tanárunk szelíd utánzattal ezt a torzképet elénk ábrázolta, hetvenhét felé dűltünk a nagy nevetés miatt. Akkor aztán ránézett a pajkos diákra, akkor se nevezte meg, csak ennyit mondott: — Lássa, édes fiam, hogy lett csúffá a kecske. El ne feledje! Nem a tanításban volt főereje, hanem a nevelésben volt egyetlen. Soha se láttam hozzá hasonlót. Gyámja, édes atyja, valóságos gondviselése volt minden diáknak. A szegényt gyámolította. Szorultságunkban tökéletes bizalommal fordultunk hozzá, mint édesanyánkhoz. ,Vigasztaló szóval, bölcs tanácscsal és segítséggel mindig ellátott. S jó szóval és jó szívvel tette. Igaz, hogy a javíthatlan kölyökre néha dühbe jött, botot ragadt s még az öreg diákot is kiporolta istenesen. De ez se volt szégyen senkire. Maguk közt még eldicsekedtek vele a deákok. A nagy költőnél talán tizenöt évvel is idősebb volt. Azelőtt a rév-komáromi kálvinista gimnáziumban volt tanár s a nagy költőnek is tanára. A nagy költő sokat tanult tőle s költői alkotásaiban is nagy szerepe volt. Ezer meg ezer észlelést, adomát, emlékezetre méltó dolgot beszélt el a nagy költőnek. Ezek mind ott ragyognak a regényekben és elbeszélésekben, kivált az „Elátkozott család“, az „Arany Ember“ s a „Mégis mozog a fföld“ gyönyörű lapjain, mányos kormányt, vagy pedig az országgyűlés menti föl az ő minisztereit oly törvényes forma mellett, hogy becsukatja őket? Ha a válság alkotmányos megoldása késik, ez lesz a megoldás. A parlamentben fölhalmozott erő természetszerűleg munkára vágyik. S ha józan észszel nem vezetik rá az udvari körök ezt az erőt az alkotó, a teremtő, az áldást hozó munka hajtókerekére, akkor ez az erő meddő munkában önmagát fogja őrölni s talán elpusztít mindent, ami útjába akad. A királypedig törvényeink szerint nem felelős ugyan, semmiért. De egynek ő is felelni tartozik: — az Istennek. jfm e / PESTI HÍRLAP 2 1905. május 16, kedd. A válság. Amikor aképviselőház szombaton tiz napi vakációt adott magának, a legtöbben abban a friszemben voltak, hogy a szünetelés azért szükséges, mert e tiz napon belül a válság ügyében fordulat következik be, tehát kár volna a kibontakozás érdekében keletkező tárgyalásokat képviselőházi incidensekkel zavarni, vagy nehezíteni. Amint Justh Gyula, aképviselőház elnöke, konstatálta, nem is a szövetkezett ellenzék vezérbizottságában határozták el a hosszú szünetet. A bizottság pénteken tartott ülésén az volt a megállapodás, hogy a parlament csak keddig szüneteljen s csupán szombaton került előtérbe az idéa, hogy a szünet május 22-ig tartson. Az elnök arra hivatkozik, hogy különben sem lett volna anyag, amivel a parlamentet, foglalkoztatni lehetett volna. De tényleg szombaton az igazi indokot abban látták, hogy kompromisszum tárgyalásokra kell alkalmat adni. Most azonban tudjuk, hogy az indok jórészt föltevésen és kombináción alapult. Azt hitték, hogy Tisza szombati audienciája a miniszterelnök végleges fölmentésével fog végződni és ezután nyomban következni kell más kinevezésnek és a kibontakozás érdekében új tárgyalásoknak. Ámde a kettő közül egyik sem történt. Ami hírt Tisza kihallgatásáról terjesztettek, lényegesen a válságra vonatkozó részében tendenciózus volt s inkább óhajtást fejezett ki anélkül, hogy tényre támaszkodhatott volna. Tendenciózusan terjesztették, hogy a király még ezen a héten fel fogja menteni gróf Tisza István miniszterelnököt és kabinetjét s hogy helyébe más miniszterelnököt, vagy homo regiust küld. Ebből csak annyi a tény, hogy gróf Tisza István miniszterelnök által a király előtt tett javaslataiban benne foglaltatott a modus procedendire nézve az, hogy a végleges fölmentés megtörténjék, javaslat történhetett az iránt is, hogy utódja ki legyen, valamint előterjesztést tett gróf Tisza miniszterelnök a tárgyalás további módjaira nézve. A legfontosabb azonban az, hogy a javaslatokra vonatkozólag a király egyáltalában nem nyilatkozott. Ami azt a meghatározást illeti, hogy a király a javaslatokat tudomásul vette s a döntést fentartotta magának: ez csak formula, amit a félhivatalos jelentésekben mindig alkalmaznak, amikor nem tudnak semmit. Ebben a pillanatban a helyzet az, hogy épen gróf Tisza István sem tudja, hogy mi fog történni. Ő azt tudja csak, ami az ő javaslataiban és előterjesztéseiben van, de nem azt, amit a király tenni akar, vagy hogy az uralkodó mire határozza el magát. A tendenciózus híresztelés, hogy most következni fog a fölmentés és az új kinevezés vagy megbízatás, inkább a képen magyarázható, hogy a királyra pressziót akarnak gyakorolni e hívek által is és megértetni az Uralkodóval, hogy a mostani állapotokat nem lehet sokáig változatlanul hagyni. Lehetséges, hogy a javaslatnak megfelelően elhatározzák Bécsben a Tisza-kormány fölmentését és új kormány kinevezését, lehetséges azonban az is, hogy továbbra is kényszerítik Tiszát, hogy a helyén maradjon. Bécsben ezt a kérdést könynyebben kezelik, mint Budapesten. A világért sem azért, tartják Tiszát, mintha grata persona volna. Ellenkezőleg: csak annyiban veszik számba, hogy ő okozta a bonyodalmakat, hát amit főzött, egye is meg. Mindig csak a jelen pillanatról szólva, ez idő szerint is a Tallián Béla tréfás jellemzése felel meg a helyzetnek, hogy tudniillik Bécsben nem találják indokoltnak a Tisza-kormány tagjainak a felmentését s maholnap a miniszterek kénytelenek lesznek lépni, hogy megszabaduljanak állásuktól. A homo regius küldése szintén csak javaslat, döntés ebben a kérdésben sem történt, de már több valószínűséggel emlegetik, hogy ha a Tiszakormányt ez idő szerint nem is mentik fel, homo regiust küld a király, hogy legalább a látszat meglegyen, mintha a békés kibontakozás módjait keresnék. Az a föltevés szintén nem váltbe, hogy Tisza már utódja érdekében tárgyal Budapesten s erről fog jelentést tenni Bécsben s csak azután következik a homo regius küldése. Leg ur jó és hű rokon volt. A nagy költő határtalan gyöndédséggel szerette. Én is az ő házánál láttam a nagy költőt először életemben. Hanem bizony ez régen volt. De akármilyen régen, jól esik lelkemnek, hogy egykori kedves tanító mesteremről megemlékezhettem, emléke iránt hálám kissé leróhattam. S hogy nejéről, Jókay Eszterről is szólhatok röviden. Többször voltam pápai tanuló korombaraházánál. A komáromi rokonok és jó barátok tanuló gyermekeinek szívesen adott ellátást. Finom, nemes, gyöngéd és szerető gondolkodása az édes jó anyát pótolta náluk. Aki az ő és férje szárnyai alatt nevelkedhetett, annak emberré kellett válni. Ott volt Károly bátyjának fia: Jókay Géza. Ott volt Thaly Kálmán barátom s már ott tanuló korában elkezdte a költést, búvárkodást. Ott volt Komáromból Cserey Árpád tanuló. Szerettem ezt a fiút. Korán elhalt. Ott volt Veszprémből Véghely Dezső, később történetbúvár s megyei alispán. Mások is voltak ott. Barátkoztam velük. A fiúkkal már akkor játszottuk a kurucot és labancot. Birkóztunk a hóban. Tavaszszal a kert zsengéit ízlelgettük: málnát, ribiszkét, csipkeszőlőt. Gyakran ott társalgott, sőt tudományosan értekezett velünk leánya is: Vály Mari, velünk egykorú, rendkívül eszes, komoly, piros arcú, szépséges leánya, később Peti Józsefné. Határtalanul tiszteltük s jobban féltünk tudásától és komoly tekintetétől, mint valamennyi professzorunktól. A nagy, költőnek is ő volt legkedvesebb unokahúga. *így lettem ismerős Jókay Eszterrel és házával. Az egész Jókay-családban talán ez a fenséges, derék úrnő volt a legtökéletesebb emberi alkotás, írói képessége is igen nagy volt. Költői alkotásai nincsenek, de az elbeszélésben csaknem oly erős, mint maga világhírű öcscse. Pedig nem gyakorolta magát az írásban. Azért csodálatos, hogy amit írt, az mégis feltűnő jó és szép dolog. Családi visszaemlékezései, a nagy költő gyermekkoráról s a szülői házról, a komáromi társadalmi viszonyokról, a Jókay-ház elégéséről, a város 1849-iki bombázásáról írt rövid memoárjai a „Hazánk“ című hetilapban, vagy folyóiratban, a nagy költő által szerkesztett „Igaz- ■ mondó“-ban s másutt láttak napvilágot, Jókay Eszter név alatt. Egykor, amikor mi már nem leszünk, évtizedek múlva nagy Jókay-irodalom támad. A magyar nemzet élni és virágozni fog s legnagyobb nemzeti kincse gyanánt Jókay emlékét fogja tisztelettel őrizni. Életéről és műveiről száz író száz kötet könyvet ír majdan. S ekkor e tökéletes asszonynak, Jókay Eszternek neve és emléke is újra tündöklővé válik. Jókay Eszternek nincsenek unokái. Az 1818-ik év február 20-án újra egy kis testvérbátyja született a nagy költőnek. Ezt Lajos névre keresztelték, de nem sokáig élt. Meghalt 1820-ban. Azonban a kis Károly, az elsőszülött négy éves korában abba a borzasztó betegségbe esett, melyet a komáromi ember nehézségnek, nyavalyatörésnek nevez. Nincs ellene orvosság. Akkor legalább még nem volt, pedig a