Pesti Hírlap, 1905. július (27. évfolyam, 180-210. szám)

1905-07-01 / 180. szám

­ Budapest, 1905.__________________ XXU­L évf. 180. (954S.) szám. Szombat, Julius I. Előfizetési árak: Szerkesztőség: Egész év*0, 28 k. —­­ Budapest, Vaci­ körut 78. hová az elönzetés­ek­ és a lap Megjelenik minden nap, ünnep Ag . J szétküldésére vonatkozó fel és vasárnap után is. szólalások intézendők. Veszedelmes közvetítés. Alea tjad­a est. A nyíl kiröppent. Ki tud­ja, hol fog megállni s kit fog legjobban megse­bezni? Kiben van erő, bátorság, ügyesség és gyorsaság, hogy röptében megfogja azt? A király és a nemzet egyformán meg fog­ják adni az árát annak, hogy buta s gonosz po­litikusok a válság túlfeszített húrjáról már a mérges nyilakat eregetik. Igazán úgy tűnik föl előttünk, mintha mesterségesen élesítenék a válságot azok a kétes politikai exisztenciák, akik valósággal a válságból élnek, mert hi­­szen mihelyt a békés kibontakozás létesül, visz­­szasülyednek a semmiségbe, amelyből vétet­ek. A természet titkához tartozik, hogy a sö­tétségben, a fülledt posványban, a nyirkos pi­szokban sajátságos organizmusok fejlődnek ki, melyek aztán a világosságtól, a napfénytől és tisztaságtól azonnal megdöglenek. A politika­­természetrajzában ezeket a mikrobákat most minisztereknek hívják. A legelső napfényre el fognak pusztulni ezek is, de az a kérdés, hogy mennyire fogják inficiálni a talajt, a köz­életet, amelybe belerágták magukat? Működésük átkát nap-nap után tapasz­taljuk már, amennyiben minden egyes tény­kedésük és úgyszólván már a létezésük is elmér­­gesíti az egész ország hangulatát s kiélésíti a válságot. Az országnak ez az általános elkese­redése az a kiröppent nyíl, amiről nem lehet tudni, hol áll meg? Válságos pillanatokban kötelező az őszinteség. Meg kell tehát őszintén mondani, hogy az országnak a közhangulatát a szabad­elvű kormányok — mert hiszen a Fejérváry­­kormány is szabadelvű párti — az utolsó há­romnegyed esztendő alatt mesterségesen any­­nyira elvadították, hogy hosszú időkbe és rendkívüli munkába kerül, míg az alkotmány viszaállítása után is normálissá válik a köz­hangulat. A közvélemény hőfokának is van ren­des hőmérője s rajta három szám jelzi a nemzet hangulatát. A mérsékelt fokot a 67-es szám jelzi. Eddig a nemzeti hőmérő legtöbb­ször ezt a hőfokot jelezte. E szám fölött van a 48-as numerus, amely már kevesebb hangula­tot jelez, de még nem lázasat. A legfelső szám a 49-es, ez már a forrpontot jelenti. A szabadelvű pártnak korábbi minisz­terelnöke, Tisza István, még gyermek volt ahoz, hogy tudott volna bánni az ország han­gulatával. A párt mostani miniszterelnöke, Fejérváry Géza, pedig már gyermek ahoz, hogy ehez értsen, így nem csoda, ha éretlen s könnyelmű kezekben ez a hőmérő lázas vál­tozatokat tüntet föl. Néha szinte a forrpontot is eléri a közhangulat: a 49-es számot. De már az is kritikus állapot, hogy a normális 67-es numerusról oly sokat ugrándozik a 48-asra. Ha meggondoljuk, hogy maga a király a maga trónusát a 67-iki kiegyezés alapján tette le s azon is akarja tovább is tartani, hát igazán komolynak és aggasztónak kell talál­nunk, hogy épen ezt az alapot ráncigálják most legjobban. S épen azok piszkolták be és diszkreditálták, akik belőle éltek s még most is cégérül akarják használni: a szabadelvű párti politikusok. A király és a nemzet között a békés és végleges kiegyezést a 67-es alapon teljes bizo­nyosságal meg lehet csinálni. Ezt belátta min­denki. Még a 48-as függetlenségi párt sem elle­nezte volna, hogy 67-es alapon folyjék tovább az alkotmányos kormányzás. Ennek az alap­nak hű védői s Deák Ferenc szellemének tisz­tességes örökösei, Bánffy, Andrássy ismételten kimutatták, hogy a nemzeti aspirációknak ér­vényt lehet szerezni s az ellenzéki szövetség programmját végre lehet hajtani anélkül, hogy a 48-as alapra kellene áttérni a nem­zetnek. S íme, akik a 67-es alap hívének vall­ják magukat, a szabadelvű párt s kormá­nya akadályozzák meg a kibontakozást s en­nek egyenes következése, a nemzet hangulata elmérgesedvén, csapatostul fognak az emberek a radikálisabb álláspontra áttérni s így nap­­ról-napra lehetetlenebbé válik a békés megol­dás. Volt-e lelkesebb szószólója a 67-es alapnak, mint gróf Apponyi Albert s társai? S ime, gróf Tisza István politikája belekergette őket a 48-as pártba. Vajon nem lesz-e hasonló kö­vetkezménye a Fejérváry szerencsétlen politi­kájának? Ne értessünk félre. A 48-as pártnak megerősödését, elveinek terjedését örömmel látjuk, mert hiszen e párt programmja min­den magyar embernek ábrándját képezi. De ne felejtsük el, hogy ma még csak ábrándját. M­a még nem vagyunk elég erősek, hogy ennek a programjának megvalósítását kibírjuk. Ön­álló hadsereget s önálló külügyi képviseletet még nem volnánk képesek jelenlegi anyagi viszonyaink között eltartani. Nagyon szép Virágmesék. " — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — I. Leáldozott a teremtés ötödik napja; az áég tiszta kékséggel borult a vizek felé, melyek langyosak és puhák válának, akár a frissen tejt tej. Nagy mezők, ágaskodó fűszálakkal, hir­telen nyurgult fákkal, zöldeltek bele a világba, mely tegnap még egészen puszta volt éső dísz­telen. És a patak mentén, a nagy tisztások por­­sós földjében és az erdők fáinak árnyában, a dombok meredekjén, mindenütt virágok nyíl­tak; színekben, gazdag, húsosszirmú és fátyol­­szerűen könnyű virágok, egyik pompásabb, büszkébb és fiatalabb, mint a másik. Jöttek a lepkék; nagy bajuszú, hatalmas, ritka, példányok, a faji tökéletesség mintaké­pei, mind erősek, csakraszomjasok ,és napsu­gárban fürdők; jöttek, körülröpködték a virá­gokat, rájuk szálltak, megsimogatták szár­nyukkal a tarka kelyheket, összebarangolták az egész mezőt és azután lehangoltam repültek vissza az Úrhöz. — Szép ez a te kerted, uram — mondta a követ, egy óriási sárga pille. — És szé­pek a virágaid is, de hiányzik belőlük valami, én nem tudom, mi . . . És elment az Ur az ő virágaihoz s még rózsaszínű volt nyugaton az ég a leáldozó nap visszfényétől, hogy ott járkált a gyep zöldelő bársonyán s gyönyörködött az alkotásában. Nézte, nézte a virágait, a pompázó, színes szá­jakat és mélyen elgondolkozott. — Csakugyan hanyzik belőlük valami, — mondta azután — a lélek! Most majd meg­alkotom az első virágot, amelyiknek lelke le­gyen. És egy nagy bükkfa árnyékában, félig a pázsit alá rejtve, kivirult egy szál ibolya, egy gyönge, remegő kis virág, mely azonban a ma­ga halaványságában is százszorta csudásabb volt, a nagy és buja virágoknál, mert az a meg­fejthetetlen valami: a lélek illat alakjában ki­áradt a kelyhéből és körülszálldosta sápadt­ kis arcát. Az Úr gyönyörködve szemlélte művét, de Lucifer, lenn, a pokol fenekén, diadalmasan kacagott, mert a szegény kis virágnak, akit a mindenható lélekkel ajándékozott meg, már születésekor ott csillogott kelyhében a könny. II. Két bogáncskóró elment vándorolni, úgy, ahogy a mesékben, üldözött árvák szok­tak. Ott éltek a legszebb, legragyogóbb réten, de már tűrhetetlen volt a sorsuk a gúnyolódó, gőgös virágok között és a sok megaláztatás szörnyen elkeserítette őket. Gondolták, keresnek majd egy kis zugot, ahol ők lesznek a legszeb­bek, ahol büszkén felhordhatjá­k a fejüket, ahol értük pompázik a nap s a kedvüket kere­si szellő, hajnalpír, harmat. Amint ballagtak egymás mellett, keresz­tül a zöldelő réten, a virágok kíváncsian ágas­kodtak lombjaik között és nézték a két eset­len kórót, ahogyan egymást támogatva, men­tek: — Ah, — kacagta a pipacs, — milyen soványak, még a kettő se ér egyet! — És milyen bozontos a fejük, — ló­­ditotta a vadrózsa, — két fésületlen gyerkőc! A búzavirág se állhatta szó nélkül, utá­­nok kiáltott: — Fűrészelni fogtok a leveleitekkel? A két megcsúfolt jószág csak ment, lecsüggedt fővel, szomorún, de aztán elérte őket az alko­nyat, kénytelenek voltak lepihenni. Egy sárgahomokú, alföldi pusztán vol­tak, ahol még a gyepet is­ kiégette a nap s virá­got egyáltalán nem lehetett látni. Kissé távolabb terpeszkedett egy nagy cserjebokor, annak a tövébe keveredtek le, egy­más mellé. Csak ketten voltak, sehol senki, aki csúfolja őket, vagy kacagjon felettük és ekkor egyszerre szabadnak és büszkének érezték ma­gukat és a nagyszerű, kéklő alkony, mely egy­re lejebb borult a pusztaságra, sejtelmes vágy­­gyal, boldogsággal töltötte el a lelküket. Közelebb bújtak egymáshoz és először életükben, mélyért, erősen egymás szemébe néztek. — Milyen szép vagy te! — mondta a bo­zontosabbik. — Milyen selymes, puha az arcod! — És te, milyen férfias vagy te, ezekkel a büszke töviseiddel! — Odaát, a réten, — lihegte a bozontos, — egy világ se vetekedhetnék szépségre véled! — És nincs olyan se, amely a te nyomod­ba lépne! — sóhajtotta elragadtatva a másik. És Ámor­ isten a kék fellegek közt, jelen­tette az Úrnak: — Atyám, megint megvakítottam ket­tőt! . . . A Pesti Hírlap mai száma 28 oldal.

Next