Pesti Hírlap, 1905. szeptember (27. évfolyam, 257-271. szám)

1905-09-16 / 257. szám

2 PESTI HÍRLAP 1905. szeptember 16., szombat, ideit, mint ma. De 1894-ben is ezt az álláspon­tot fogadta el a képviselőház s akkor Szilágyi Dezső akkori házelnök szólalt föl ily értelem­ben. Ily szellemekkel szemben mer gróf Tisza István, a törvénytelenségek atyamestere, szót emelni? ~­ Hiányos volna a mai nap történelmi képe, ha­­föl nem említenénk s különösen a bécsi ud­var figyelmébe nem ajánlanánk azt az új han­got, amely eddig szokatlan volt a magyar par­lamentben. Két képviselő azt az indítványt ter­jesztette elő, hogy a Ház ne vegye tudomásul a király elnapoló kéziratát, ne engedelmesked­jék ennek, hanem maradjon együtt! A Ház két szociáldemokrata képviselője: Mezőfi és Achim adták be ezt a pikáns indítványt. Szeretnék most megkérdezni a királytól, mit szól ahoz, hogy a szociáldemokrata áramlatot az ő kor­mánya izgatta föl s vajon szeretné-e,­­ha minél több szociáldemokrata képviselő volna a Ház­ban? De bár a nemzetközi szocialistákkal nem értünk egyet, mert szociális eszméik nagy ré­szét helyeseljük ugyan, de nemzetköziségüket nem tudjuk eléggé elítélni, azért mai föllépésük higgadtságát ki kell emelnünk. Becsületére vá­lik a magyar munkásoknak, hogy nem volt za­vargás. Az igaz, hogy ennek valószínűleg az is oka volt, hogy az őket fölheccelő kormány meg­bukott s ez egy kis hideg zuhany volt a fölhe­­vült vérükre. Ezentúl majd jobban meg fogják nézni, hogy miféle kormányt támogatnak. • Egy megjegyzést még nem hallgatha­tunk el. Ez az egész napi munkaszünet telje­­sen­­fölösleges volt. Tulajdonképen nem volt annak semmi értelme. Maguk a munkások ke­resték föl szerkesztőségünket s panaszkodtak, hogy a politikai agitátorok terrorizálják őket, spedig ők nem akarnak kiállni a munkából, hisz ez által kenyerükből veszítenek. Ötvenezer em­bernek a napibérét kidobni az ablakon sem­mi­­tért, őrületes tékozlás volt. S máskor a mun­­­kások nem fogják magukat ily költséges tünte­tésbe bele­ugrattatni. Ötvenezer munkáskéz­­elvonása a munkától s a családi otthontól, na­gyobb a kár, mint amennyi hasznot bárkinek is hozhatott a mai tüntetés. 1. • A­rcozottul nehéz feladat mind e felette nyomorult salak nélkül meghódítani egy szép fiatal em­bert, akinek helyén van a­ szíve és tud­­ gon­dolkozni. Bizonyos, hogy vőlegénye szép fiatal em­ber. És mágnás. Az bizony, igazi, vérbeli, nem his, nem talmi, hanem régi, igen régi fiatal er­délyi mágnás . . . szegény erdélyi mágnás, for­galmazó, vagy mi, a belügyminisztériumban. •Azonban hatszáz esztendős címere van, hófe­hér griffmadárral, görbe magyar szabijával karmai között — és okos fiú. Nem tette tönkre­­karrierjét, pedig megtehette volna. Beszélnek­­valami szegény erdélyi nemes kisasszonyról . . . ph, de szegények is mind­ezek a külső testi for­máik szobortisztaságában szépséges erdélyi kisasszonyok . . . akivel tönkretehette volna magát. Beszélik, hogy történt valami kettő­jük között. Nem lehet tudni, hogy mi, de vala­mi . . . amiről suttogni lehet. Már­pedig min­den igaz, amiről suttogni szoktak. De ez nem jelent semmit. Vőlegénye­­végre is okos fiatal­embernek bizonyult, nem merült el. Talpra esett. Munkába állt a mi­nisztériumban, vagy hol, és dolgozott. Vigyá­zott magára. Nem hamarkodott el semmit. Jó­zan maradt. Társaságokba vegyült, de nem vegyült el a társasággal. Bálokban nem udva­rolt a leányoknak. A városligeti tó jegén nem hódolt meg sem a Vénus-tem­etű Klein Mar­gitnak, sem az igazán gyönyörű Újlaki Sári­nak, hanem neki. Schön Szerénának, akinek gyáros a papája és egyszerű, jelentéktelen pol­gári sorból való asszony volt, míg élt, a mamá­ja is. Tudta, hogy mit tartson erről a hódolat­ról, mégis elszédült. —------ " -Oly világosan belelátott a szegény fiatal erdélyi mágnás lelkébe, hogy szinte sértette szemét ez a­ tiszta és végtelenül sivár, szinte lealázó látás, még­sem rettent vissza. Nem menekült a varázslattól, nem utasította el, nem döbbent meg, midőn igénytelen alakját össze­hasonlította a Klein leány fejedelmi termeté­vel, melynek élettől dagadozó, rózsás asszonyi szépsége le tudott volna szédíteni trónjáról egy félistent is. Mégis neki hódolt meg az ifjú, nem Vénusnak. Mert — legyen századszor ismétel­ve — okos fiatal úr. A nevelőintézet, a könyvek, a színházak nem tanítanak bolondságot, meg tudta tanul­ni, hogy egy előkelő származású, okos férj nem mindig szereti ugyan a nejét, de mindig viszi. Fölfelé magával, kénytelenségből . . . mint a léggömb­ a hozzákapcsolt kosarat a ballaszttal... az emelkedő carriére méltóságaiba, melyeknek elegáns magasságában jól szokta magát érez­ni minden eszes asszony. Ez a kellemes kilátás, pedig megéri a pénzt. Eszes leány, ma, sok min­denfélére gondoljon, míg élete sorsát eldönti. A szerelem is gyönyörű poéma, de nem min­den. És talán nem­ is okvetlenül szükséges . . . ha nincs. Egyik barátnője, a vörös Wagner Tilda, bizonyára nem szereti, sőt alighanem . . . szinte . . . utálja férjét, de azért kitűnően érzi magát, hálózik, virul s majom arcú, sző­rös kis pávián férjétől eddig már két gyermeke született. Van tehát és lesz bizonynyal nagy­számú családja is, egy majom melett . . . Ily rikító különbség nincs közte és vőle­génye között. Megjöhet tehát még, esetleg talán a sze­relem is. Most, igaz, még nincs, de lehet. Van­nak férfiak s főleg ezek az úgynevezett „szép“ férfiak ilyenek, kik csodálatosképen megváltoz­. 3. Schön Szeréna kisasszony, magános me­ditálását e pillanatban egy fiatal ember zavarta meg. A nagy szalonon keresztül jött be, téli­­kabáttal, kalappal, esernyővel és kalácsnival. Kellemetlen, rideg arcú ember volt, fekete, mint az ördög. A kisasszony testvér bátyja, az „elfuserált fráter“ — apjának mérges kifaka­­dása szerint — a tanár. — Azért vagyok itt — mondotta éles hangon, mely szinte vágott, mint a borotva — hogy megtudjam, mit felelsz arra a levélre, melyet ma reggel kezedbe adtam? — Mit feleljek? — Igen, mit felelsz? — Mit? . . . Hát semmit. Ott van az asz­talon; ha tetszik, elviheted. — úgy . . . hát elvihetem. Tegnap ugyan­ezt a kérdést intéztem a vőlegényedhez is. A báró úr szintén azt felelte, amit most te. —Nos? Nem természetes ez? — Olvastad azt a levelet? — Persze, hogy olvastam. — Jól megértetted, hogy mi van benne?­­— Óh . . . nagyon jól megértettem! — fe­lelte kicsinylő mosolylyal a leány s visszanézett­­vállán keresztül a bátyjára, kinek­­villogó, eszes A nagy nap. A nép a képviselőház körül. A kormány lemondása a Házban. Az országgyűlés elnapolása. Zajos gyülekezés és csendes elvonulás. Vita a főrendiházban. A válság. Máskor, amikor szenzációs események történtek a képviselőházban,­­régen a cselvetés Bánffy ellen, a kellemes Széll kompromisszu­mos cilinderének a feltűnése, az intrika győ­zelme ugyanezen cilinder ellen, a pénzes Khuen- Sréderváry feltűnése és letűnése, Tisza bukása, darabantverés és napolás, oszlatás, új ország­ház összegyűlése, Fejérváryék leköpetése és a többi,) nagyon sokszor kezdtük a tudósításun­kat azzal, hogy „az utca erről semmit sem tu­dott.“ Tokody uram is a képen került a politi­kába, hogy az ő boltjában a gentlemanokat an­gyali nyugalommal borotválták, amíg a t. Ház­ban kormányoknak a nyakát metszették el. „A közönség mindennapi dolgát végzi, az emberek a kávéházakban a hírlapok vegyes híreit ol­vassák, a villanyosok csengetnek. Egy kis leány szerelmes levelet dob be a postaszekrénybe. A nagyságos aszony a Belvárosba megy ruhát próbálni.“ Eféléket irkáltunk, mert a világ nem törődött a képviselőház dolgaival, azonkívül, hogy elegáns asszonyok néha elmentek meghall­gatni egy Apponyi-beszédet, amíg ő nőtlen fér­fin volt és gavallér képviselőknek az ismeretsé­gét ott kereste a vállalkozó társaság mindkét nembeli kalandorja. Azóta megváltoztak az idők. Már alig van t. Ház. Ha az ülést hirdető plakát megjelenik az Ex-lex komédiát jelentő színlap alatt, a Smólen Tóni társaságában, már könyv nélkül tudni lehet, hogy az ex-lex foly­tatódik és hogy a Smólen Tónik a Burgban megint kifundáltak valami figurát, hogy kor­mány lemondott, bukott, távozik, üléseket na­polnak és homo regiusok tűnnek fel a láthatá­ron. Találós mesét is csináltak már róla: „Be­megy, feláll, kimegy. Mi az?“ „Magyar kor­mány. Bemegy a képviselőházba. Feláll és be­jelenti, hogy lemondott. Felolvassák az elnapoló­­királyi kéziratot s aztán a kormány kimegy.“ Így ment be, állott fel és ment ki Széli, kétszer gróf Khuen, kétszer gróf Tisza és kétszer báró Fejérváry. Tulajdonképen csak ezen ismeretes lát­ványra kellett volna ma is összegyűlnie a kép­viselőháznak, mint már többször oly alkalom­mal, amidőn egy-egy kormány lemondott. De ma, a nevezetes szeptember 15-ikét elnevezték „nag­y napnak“, „nagypénteknek“, a szocialis­ták pedig „vörös pénteknek.“ Az utcákat pedig fölkeltették lusta álmából. A tereken a szocia­listáknak nevezett nép gyülekezett. Mindenki vörös forradalmi mozgalmat jósolt ezen napra s a legenyhébb jóslat az volt, hogy végül a tö­meg neki támaszkodik a lenge, vékony tornyok­kal cifrálkodó díszes parlament falának és be­­leborítja az egészet a Dunába. Ha csak nyom­ban, amikor a munkások és proletárok ezrei felvonulnak, a parlament meg nem adja az ál­talános titkos választói jogot. S ezért kora reg­geltől alaposan megváltozott a politikai élet miatt a város minden nagy utcája. A szocializ­mus ifja, öregje korán kelt. Legtöbbje le sem feküdt. A házmesterem engem már fél hét óra­kor felköltött, hiába mondottam tegnap este, hogy elég lesz, ha fél kilenckor kezdem meg szolgálatomat a mélyen tisztelt nép részére. Nem. Ma korán kellett talpra magyarázni. A tejesek is politizáltak, a kávésok is leeresztették a rolókat s egyetlen smukkos boltos se akadt, aki gyémánt gyűrűt akart volna eladni ma dél­előtt. .. Hát álmosan mentünk ki, hogy körülte­kintsünk a világban. A mészárosok hirtelenében még kiszolgálták a kundsaftokat, e napra e ke­gyességért bizonyára külön fölemelve az árakat. Egy-egy pék is adott dupla áron egy kiflit. De már a cipő, a ruha, a kalap, az ing és a hózen­­tráger is előrevetette az általános választói jog árnyékát. Föl kell emelni az árakat, — jelen­tette a boltos, — mert maholnap általános sztrájk lesz és akkor mindent drágábbért ad­hatunk el. Távoli zsongás hallatszott, mintha égzengés lenne valahol a felhők körül, a város határán. Lassan fejlődött erősebbé a hang. Elő­renyomult valami trombitából jövő, de idegen dallam. Olyanforma volt, mint a dal, melyet Kelemen Béláné Bakonyi Szeréna úrnőnek ajánlva komponált egy szerző a „Tenger pro­filban . . .“ cím­mel. Ez az idegen dallamnak a töredékeiből való hullám, amely felénk csapott, a „Marseillaise“, az egykori forradalmi dal, mag­nak a házasság kényelmes és puha paradicso­mában, hol az isteni tűz papnője épen nem szép, sőt még csak nem­ is csinos asszony. A zoológiában erre is vannak biztató példái. Valóban nagy szerencse, hogy a nevelőintéze­­tekben mindenre tanítanak és a megtanult anyagot a jó és finom társaság idővel oly szé­pen kifejleszti! Meg kell látnia és tanulnia szép sorjában minden „természetes“ dolgot még a legszendébb leánynak is.

Next