Pesti Hírlap, 1905. október (27. évfolyam, 286-301. szám)

1905-10-16 / 286. szám

____________________________________ PESTI HÍRLAP 1905. október 16., hétfő­u­ dapesti VII. kerületi függetlenségi kör küldöttsége, továbbá Bácsbodrog vármegyéből: Zombor, Újvidék, Zsinta, Baja, Bozdán, Bajmok, Militie, Moravica, Magyarkanizsa és í­ég más községek bandériuma és több főből álló küldöttsége jelző táblák és zászlók alatt. A gyűlés megnyílása, Fernbach Károly, Bácsbodrog vármegye füg­getlenségi pártjának elnöke, nyitotta meg a gyűlést. Üdvözölte a vezért és örömének adott kifejezést afelett, hogy a polgárok a megyei függetlenségi nagy­gyűlésre ilyen impozáns számban jelentek meg, ami­ben jelét látja annak, hogy a bácsmegyei választó­­polgárok és az egész lakosság, nemzetiségi és fele­kezeti különbség nélkül, egyaránt csoportosul a nemzeti követelmények zászlója alá és támogatja az ellenzéki pártok vezéreit azon akcióban, amelyet a nemzet függetlenségének és a független magyar ál­lam létfeltételének kivívása érdekében indítottak és folytatnak. Utána dr Baloghy Ernő, Bácsbodrog vármegye függetlenségi pártjának alelnöke szólott, aki éles szavakban ítélte el azon ultimátumszerű nyilatko­zatot, amelyet ő felsége a vezérek elé terjesztett a legutóbbi kihallgatás alkalmával. Szerinte ez önha­talmú félretétele az 18­57 : XII. t.-c.ben gyökeredző jogainknak, kizárása a magyar állam nemzeti alapon való fejlődésének és tendencia arra nézve, hogy az ország tartománynak deklaráltassék. Foglalkozik azzal, hogy minden jognak kútforrása a nemzetben gyökeredzik és csak alkotmányosan és a megnyilat­kozott nemzeti akaratnak megfelően kezelhető és ke­zelendő a felségjog. A függetlenségi eszméért való kitartásra hívja fel a polgárokat és azt hangoztatja, hogy a küzdelemben a vezéreknek és közkatonáknak egyaránt ki kell venni részüket. Két programra áll egymással szemben. Egyfelől az, amelyet a király akar a nemzetre oktrojálni, másfelől az, amit a nemzet az utóbbi választásokon kinyilatkoztatott. Csakis az utóbbi képezheti a megvalósítás tárgyát. S meggyőződése az, hogy csak ez az út fog a királyi hatalom megerősödésére vezetni. A nemzet által ak­ceptált Programm Nagy Lajos és Mátyás korához fog vezetni: a király által oktrojálni szándékolt pro­gramainak végcélja Sröniggrätz lesz. Ez után egy határozati javaslatot ajánl a függetlenségi nagy­gyűlésnek elfogadásra, amely a következő:­ ­ Határozati javaslat, hogy ezen határozat, gyakorlati értékét lerontsa azon tény által, hogy senki se vállalkozzék az al­kotmányellenes kormánynak a kormányzás feltéte­leiben való segélynyújtásra. Hazafias érzése keserűségével állapítja meg a nagygyűlés, hogy­ alkotmányunk biztosítására ho­zott törvényeinket másként értelmezi a nemzet képviseletének mostani többsége és másként a koro­nás király, ami által kiegyenlíthetlennek látszó el­lentét származik a nemzet és a koronás királya kö­zött. A parlament mai többsége ezer éves alkotmá­nyunk és történelmünk tanulságai alapján azt vall­ja, hogy minden jog, tehát a felségjog forrása is a nemzet — mely szabad királyválasztási jogát is csak bizonyos időre függesztette fel, míg a király gondol­kodásából és tényeiből azt kell követeztetni, hogy ő a hatalmát isteni eredetűnek tartja olykér, hogy bizonyos ténykedéseiben a nemzeti akarat megnyil­­vánítását és keresztülvitelét egyenesen kizárja és el­érhetetlen vágyakozásnak tartja. Ez a téves felfogás azonban nem alkalmazható a magyar nemzetre, mert a magyar nemzetnek nem az uralkodó adott alkot­mányt, hanem a nemzet­ adott trónt a királynak. A nemzet törvényei biztosítják a jogfolyto­nosságot, ami alatt nem lehet mást érteni, mint, hogy a Habsburgi uralkodóházat szabad akaratból hívta meg a nemzet Árpád és Szent István utód­jául és függetlenül minden erőszaktól menten aján­dékozta meg a szent korona jogaiban való osztály­részszel. Elitéli tehát a nagygyűlés, hogy az 1905. évi január 26-án királyi szóra megnyilvánult nemzeti akarattal ő felsége ellentétbe helyezi az ő hatalma túltengésében érvényesült egyéni akaratát, mintegy attól tartva, hogy a nemzeti jogok kitágítása egye­dül az uralkodói állás meggyöngítésére törekszik. A nagygyűlés azon a véleményen van, hogy a király és a nemzet nem akarhat kettőt. A nemzet jóléte szabadsága és függetlensége gazdagítja a király te­kintélyét és a hatalmas királynak csak boldog alattvalói lehetnek, ha ezt a­ hatalmat nemzeti irányban és nemzeti javára értékesíti. Csak az Ausztriával való szerencsétlenül ösz­­szeforrasztott kapcsolat okozza, hogy a nemzeti uralkodóról alkotott fogalmaink ábrándkép gyanánt lebegnek a képzelődés előtt és hogy az uralkodói ro­­konszenv és gondoskodás a quota arányában oszlik meg Ausztria és Magyarország között, így tépdesték meg alkotmányunkat és így jutott az az évszázados hullámverések folytán a helgolandi pártok sorsára. Megütközéssel látja a nagygyűlés, hogy a ko­ronás király azért tért le az alkotmányosság és tör­vényesség útjáról, hogy a nemzetnek nyelvéhez való joga érvényesítését megakadályozza és megütközés­sel látja, hogy osztrák császári érdekekért helyezte magát ellentétbe az 1905. évi általános országgyű­lési választáskor megnyilatkozott nemzeti akarattal. A nemzet csak saját jogát érvényesíti akkor, amikor nyelvét az állam minden kormányzati ágá­­ban és így a hadsereg keretében is, követeli. A nemzet e veleszületett joga elidegeni illet­len: nemzeti souverainitás, amelyről le nem mond­nekirohant vele a tanítványainak. Semmit nem hallva-látva, magán kivül csapkodott ma­ga köré. Sánta lábával keresztül ugrált a padokon a rémülten menekülő fiúk után, akik, mint a megrebbent madársereg, sikoltozva igyekeztek az ajtó felé. Egyik-másikon véres se­­b­et ejtett. A nagy hadonászásban betört egy ab­lakot és saját arcát is összezúzta. Csörömpöl­ve hullottak szerteszét az üveg szilánkjai. A nagy lármát meghallotta az igazgató és futva jött végig a folyosón. — Mi történik itt? — kiabálta lelkendezve. Addigra már Pár Lázár sápadt arccal kimerülten zihálva rogyott le valamelyik padra, a­ diákok pedig ki­tódultak a­ folyosóra. Néme­lyek sírtak, mások a sebesülésüket mosták, az épségben maradottak meg elbeszélték az esetet. Az igazgató végighallgatta, aztán jajveszékelni kezdett: — Végem van! Oda az intézetem jó hír­neve! Tönkre vagyok téve, meg vagyok nyo­morítva! Azzal odarohant az aléltan maga elé me­redő tanárhoz. Dühtől, hörögve támadt rá. Szidta azokat, akik ilyen embernek diplomát adnak. Ilyen bestiának! Aki igy fogja föl és tartja tiszteletben szentséges hivatását. Majd megragadta a tehetetlen embert és ráorditott: — Ki innen! Mars! Pár Lázár ment. A tanulósereg­ csúfolódá­­ros kiabálása kisérte. Valahogy kiért a kapun, ott megállt egy pillanatra, aztán a ház falához kapaszkodva, vánszorogni kezdett. Az egyik diák utána szaladt , lábaihoz hajította a man­kóját, hat és amelyet át nem ruházhat anélkül,hogy ön­magát meg ne semmisítené. Aki a nemzetet nyelvé­től megfosztja, az mindenétől fosztotta meg. Nyelvében él a nemzet! A magyar nemzetet az uralkodó személyének kö­zösségén kívül a közös védelem kötelezettsége fűzi össze Ausztriával. Mindazonáltal a politikai és gazdasági élet, te­rén folyton szaporíttatnak a kapcsolatok, melyek a nemzet közjogi, politikai és gazdasági önállóságá­nak veszélyeztetésével járnak és azoknak össze­zsu­gorítását eredményezik. A nemzet külképviseletében állami szuverenitásunk kidomborítását és érvénye­sülést nem talál, a magyar hazában idegen nyelven vezénylik a magyar katonaságot és a nemzeti erő megnyilvánulását, a hadsereget Bécsből irányítják. A gazdasági közösséget sem akarják politikai okokból az önálló gazdasági berendezkedésre átalakítani, ne­hogy eddigi gyarmatszerű kiaknáztatásunk meg­szűnjék. Mély fájdalommal jut a nagygyűlés arra a tu­datra, hogy a nemzet alkotmányát Bécsben csak ad­dig vették figyelembe, míg annak szilárdságát ki­próbálni, amíg annak előnyeivel rendelkezni saját meggyőződése és gondolata szerint nem akart vagyis amíg a népképviseleti alkotmány a király egyéni aka­ratának bekötött szemű teljesítője volt. Megrecs­­csent azonban minden bordája az alkotmány hajójá­nak, amikor nem a víz mentén lefelé, hanem a nem­zeti törekvések vitorláival felfelé kellett volna kor­mányozni. Különös zátonyra kellett jutnia akkor, amikor a gyenge dongákat rosszindulatú kor­mányosokra bízták. Felháborodással tapasztalja a nagygyűlés, hogy a kormány kinevezésénél a parlamentarizmus alapelvei sem tartattak be és semmi jel sem mutat­kozott arra, hogy az így fogantatott kormány az utólagos törvényesítés kellékeit magának megsze­rezze, sőt kérkedik származásának immoralitásá­­val, amikor magát egyedül a jogi felelősség hatálya alá helyezi. Belátva a törvénytelenségét, tetteinek követ­kezményei elől gyáva módon kibújni iparkodik az által, hogy a képviselőház még jogi felelősségre se vonhassa és becsukja mindannyiszor a parlament ka­puját, mielőtt az ajtó szárnyát kinyitották volna. Mindennek eredményeképen azt látja a nagy­gyűlés, hogy úgy a törvényhozás, valamint a végre­hajtás terén egyedül egy akarat érvényesül és szán­dékozik érvényre jutni, amely azonban nem a nem­zet akarata. A főhatalmak megoszlásában az egyensúly megbillent és itt is a nem­zet maradt­­ alul. Úgy a törvénytelen elnapolások, valamint az 1905 szeptember 23-án kinyilvánított uralkodói akarat lényege és tartalma, nemkülönben formája ellen óvást emel a nagygyűlés és követeli, hogy al­kotmányunk egyedül megmaradt, habár megrepede­zett, utolsó, történelmi alapokon felépített ment­oárába, a törvényhatósági bizottságokba helyezzük át tevékenységünk súlypontját, biztosítván minden tisztviselőt, hogy hazafias cselekedete csakis a meg­érdemelt elismerésben részesül. Kossuth Ferenc beszéde, A választópolgárok feszült­ érdeklődése közepette a határozati javaslat felolvasása után Kossu­th Ferenc lépett a szónoki emelvényre és a következő, mindvé­gig nagy figyelemmel hallgatott, éljenzéssel és tet­szésnyilvánítással többször megszakított beszédet tartotta: Tisztelt polgártársak! A nemzet nevében hir­detem, hogy a nemzetnek joga van arra, hogy a Magyarországon magyar pénzzel és magyar vérrel fentartott hadseregben a magyar nyelv legyen a ve­­zérleti, vezényleti és szolgálati nyelv. (Éljenzés.) Ha e jog nem lenne törvényadta jog, akkor természetes jog lenne, mert amit a nemzet saját erejéből fen­­tart, az elsősorban a nemzeté. A magyar hadsereg nem zsoldos hadsereg, a magyar hadsereg a királyé is az igaz, de csak annyiban, amennyiben a király alkotmányos, megkoronázott király. (Úgy van!) A magyar nemzetnek joga van arra, hogy az államélet legfőbb kellékeivel rendelkezzék. Az olyan állam nem állam, amelynek csak anyagi ereje van. Olyan nem­zet nem számíthat örök életre, amely életét nem ké­pes védelmezni. Már­pedig, t. barátaim, hogyha a nemzet meg van fosztva minden anyagi erőtől, ak­kor ki van szolgáltatva a sors minden eseményeinek, ki van szolgáltatva a kényuralom támadásainak is, minthogy ki volt szolgáltatva a múlt századokban sokszor. Én tehát azt hirdetem a nemzet nevében, hogy nekünk természetes és törvényadta jogunk van arra, amit követelünk (ügy van! ügy van!) Mind­össze is, csak afelett lehet vitatkozni, hogy a nem­zet helyesen választotta-e meg az időpontot, amidőn e követeléssel előállott. (Felkiáltások: Helyesen!) De én azt állítom, t. barátaim és polgártársaim, hogy az időpont megválasztásában még csak nem is a nemzet határozott, hanem a kormányoknak erő­szakoskodása, (Úgy van!) a katonai hatalmaknak mértéktelen túlkapása, az egymást követett kormá­nyoknak vétkei és bűnei. Ezek vezették rá a nem­ze­­tet arra a térre, amely téren most mozog, amely té­ Bács-Bodrog vármegye községei, továbbá Zom­­bor, Szabadka, Újvidék, Baja és Zenta városok füg­getlenségi és 48-as polgárai részvételével Szabad­kán 1905. október hó 15-én tartott nagygyűlése ki­mondja, hogy megtámadott alkotmányunk védel­mére minden rendelkezésére álló törvényes eszköz­zel, a szövetkezett ellenzék vezéreinek támogatására kész és eddigi eljárásuk teljes elismerése és helyes­lése mellett a végséig kitartóan küzd. Ezzel szemben elítéli B­ács-Bodrog vármegye azon határozatát, mely az önkéntesen befizetett adók beszolgáltatását és az önként jelentkező újon­cok besorozását elrendeli. Minden erejével oda tö­rekszik és elvárja a megye népének hazafiságától. Már-már azt hitte, hogy el kell vesznie, mikor váratlan szerencse érte. Egyik magán­iskola tulajdonosa, kinek olcsó munkaerő kell, megszánta és koldusfizetéssel ugyan, de szer­ződtette. Ünneplőruhába öltözködött azon a napon, melyen a tanítást el kellett­­kezdenie és az iskola felé tartva, százszor elismételte ma­gában azt a beköszöntő beszédet, amit a tanít­ványainak akar­t mondani. Ahogy oda­ért, iz­gatottan leste a tanárok szobájában a csönge­tést, aztán dobogó szívvel ment be az osztályá­ba. Miközben a fiúk néma fölállással köszön­tek neki, maga mellé támasztotta mankóját a falhoz és helyére ülve, az asztalra készített könyv fölé hajolt, hogy beleírjon. Közvetlenül a kathedra előtt, az első padban egy pufók arcú, kidülledt szemű gyerek ült. Nézegette, vizsgálgatta az új tanár arcát, majd tekintete a mankóra esett és ki tudja, mi okból, de azt érezte, hogy neki most muszáj ne­vetnie. A nagy csöndességbe egyszerre csak be­­lehangzott a kacagása. Az egész osztály der­medt ijedtséggel leste a tanár mozdulatát, előre készülve arra az ítéletre, ami ilyenkor követ­kezni szokott. A tanár azonban nyugodtan, indulat nél­kül emelte föl a fejét és jóságosan kérdezte: — Mit nevetsz, fiam? Ahogy az a cérnavékony hang végigszállt a tanulószobán, a sok fiú elfojthatatlan lármába és nevetésbe tört ki. Pár Lázárnak hirtelen eszé­be jutott valami: az a jelenet évek előtt ott az egyetemen. Egy pillanatra ökölbe szorította so­vány kezeit, mintegy uralkodni akarva önma­gán, de aztán elfutotta szintjeit a vér és fékte­len,­ét őrültséggel határos indulattal ugrott föl. A mankó akadt keze ügyébe, fölkapta azt és Fehér Árpád.

Next