Pesti Hírlap, 1905. december (27. évfolyam, 332-360. szám)
1905-12-01 / 332. szám
2 rri PESTI HÍRLAP 1905. december 1., péntek. volna a dinasztiának még az egységes németAusztriánál is, mert az utóbbi mindenkor a Nagy-Németország felé gravitált volna, míg a magyar állam örökre biztosan megmaradna az uralkodó-családnak. Talán még nem késő. Fordítson egyet a dinasztia a politikáján. Tegye erőssé és nemzetivé Magyarországot s ezzel a saját trónusát erősíti meg. Nemzetközi politikával még egyetlen dinasztia sem erősítette a saját pozícióját, sőt csak gyengítette. Az pedig, hogy egy uralkodó a nemzetközi szocializmus politikáját pártfogolja, egyenesen a dinasztia érdekeit sérti. A nemzetközi szocializmusnak mindenütt a világon a dinasztiák megtörése a célja. Az egyeduralkodás alapja a maitarizmus s ezt az alapot támadja a nemzetközi szocializmus. Könnyen elképzelheti tehát mindenki, hogy hova vezet az, ha uralkodói pártfogással még sokáig izgathat ez a fölforgató internacionális áramlat? A válság. Az általános választói jog kérdésében a király nyilatkozatai, kapcsolatosan a bécsi tüntetéssel, felkeltették a magyar politikai világ szenzációs érdeklődését. „A császár dinamitja“ „Első Ferenc József Jakab“, „Habsburgi Jakab“ és hasonló állapotjelzők és meghatározások kíséretében foglalkoznak a publicisztika világában a király véleményével. Valamennyien abból indulnak ki, hogy a király Magyarországra nézve ép úgy, mint Ausztriára nézve a szocialisták pártjára állott. A kormány sajtója többek közt megismételve „A néphez!“ címzett felhívását a következő szeretetreméltó módon magyarázza az állapotokat: — A király belátta, hogy húsz millió népből áll az ország és nem tízezer mágnásból. Belátta, hogy jobb neki szövetkezni a húsz millióval, mint a tízezerrel. Kimondta hát, hogy mindenkinek legyen szavazati joga, akár gazdag, akár szegény, hacsak elérte a 24 évet és írni olvasni tud. A népbolondításnak ez a fajtája újra csak szánalmas mosolyt fakaszt. Hisz mindenki tudja, hogy Magyarországra nézve az általános választói jog hirdetésére miképen adta a felhatalmazást a király. Nálunk a nemzeti jogokért folyó törvényes küzdelmet, az alkotmányosság megvédelmezését és a népszabadság megóvására irányuló törekvést akarják megsemmisíteni azáltal, hogy a jognélkülieket felszabadítják és fellázítják a jogok birtokosaival szemben és az alkotmányosság védőivel szemben. Nálunk az általános választói jog, mint reformprogramomnak egyik fontos pontja bennfoglaltatik elsősorban a 67-es új párt programmjában, aztán a függetlenségi és 48-as párt újabb programmjában is, megvan tehát a koalíció többségében. De megvan egyúttal az egész koalíció programmjában is, minthogy a képviselőház feliratába ezt befoglalták. A nemzeti programra eltér az abszolutisztikus kormánynak és a király által helybenhagyott más programoinak a feltételeitől annyiban, hogy a nemzeti többség az általános választói jog kérdésénél is tekintettel akar lenni a magyar állam egységére és az államiságot biztosító követelményekre, tehát ha általános választói jogot adna is, csak azoknak adná, akik az állam hű fiai. Itt tér el a két irány: az, amely az általános választói jog jelszavát demagógia szempontjából akarja felhasználni s az, amely a népek fejlődését és az egyenlő jogokért való törekvést a nemzet erejének a szempontjából veszi tekintetbe. Minthogy pedig a támadás leginkább a függetlenségi párt ellen irányul, nagyon helyénvaló ebben a kérdésben megvilágítani a függetlenségi pártnak a helyzetét. Hosszú ideig a függetlenségi párt programmjában határozottan nem volt benne az általános választói jognak a követelése. Sőt rá tudnék mutatni esetre, amikor a függetlenségi párt tagjai a bizottságban e követelményt tartalmazó kérvényeket leszavazták. Ám mégis el kellett hinni, hogy a jogok kiterjesztését a függetlenségi párt nem ellenzi, mert hisz a jogok kiterjesztése egyenes következése a negyvennyolcadiki vívmányoknak. A gyanúsításra, a reakcionárius felfogások vallására egynél több okkal szolgált egyfelől a függetlenségi pártnak a nemzetközi szocialistákkal szemben tanúsított természetes ellenséges magatartása a múltban és a függetlenségi párttal a nagybirtokosok, mágnások és a régebben népgyűlölő tendenciájú kaszinóbeli uraknak a szövetkezése a jelenben. Még magának az Ugron-pártnak a csatlakozása is kétségeket keltett. Maga Ugron Gábor az általános választói jognak régi híve. De a hozzája tartozók közül a múltban esküdt ellensége volt a reformnak az elhunyt Bartha Miklós, aki Erdélyre nézve halálos veszedelmet látott az általános választói jogban, de most is vannak a régigron-pártiak között olyanok, akik mágnásbarátok és népgyűlölök gyanánt ismeretesek. Az Apponyi csoportról ugyanez a felfogás uralkodik. Mégis a függetlenségi párt minden gyanú alól mentheti magát annak a hangoztatásával, hogy akik e párthoz csatlakoztak, azok feltétlenül magukévá tették a párt elveit. Már pedig a függetlenségi párt épen akkor, amikor gróf Tisza Istvánnak, Thaly Kálmán indítványára, bár szerencsétlenül, de könyhullások közt leszerelt, kikötötte a fegyverletétel propozíciói között, hogy a Tisza-kormány a választási törvényt reformálja és a választói jogot széles körre kiterjeszsze. Ezek folytán természetes, hogy a királyi nyilatkozatok után Kossuth Ferenc siet megvilágítani a maga álláspontját s ma többek közt ezeket mondja: — Előttünk áll az a minden más tekintetet domináló jelenség, hogy az uralkodó jogot ajánl a népnek; a népképviselet elvén álló parlament tehát nem állhat ellent annak, hogy a nép megkapja az uralkodó által felajánlott jogot. Azonban feltétlenül szükséges az, hogy ne jogtalanságból szülessék mert a névjog és hogy ne az alkotmánysértések egész láncolatának legyen eredménye, hanem rendes törvényhozási alkotással jussanak a nép széles rétegei a király által felajánlott politikai joghoz. Ha tehát a király valóban akarja az általános titkos szavazati jogot, távolítsa el azt a kormányt, mely az országgyűlés működését és törvényhozási képességét megakadályozza és amely minden tettével úgyis csak szélesíti az űrt, mely a nemzet és királya között támadt és minden cselekedetével úgy is csak megnehezíti a válság békés megoldásának a lehetőségét. Kossuth Ferencnek ezen nyilatkozatai, melyeket a függetlenségi párt hivatalos lapjában tett közé, minden oldalon gyors kommentálásokkal találkoztak. A kormánypárti oldalon gúnyolódásokkal kisérik. Azt mondják, hogy ime, Kossuth Ferenc, a függetlenségi párt elnöke és a koalíció elnöke, már mindenről lemond és csak azt köti ki feltételül, hogy a Fejérváry-kormány távozzék a helyéről. — Ha így van — szólnak a kormányhoz közelálló körökben — akkor a koalíciónak nyert pere lehet. Mihelyt a koalíció kijelenti, hogy a király programmját elfogadja, abban a pillanatban elhagyja a helyét a Fejérváry-kormánytag bemutathatta a tudományát. Steinhard Náci eféle alkalmakra szóló külön érmeket is veretett Pálfy-testvérek kálvária-utcai vasöntödéjében. Az árokból kimentett magyart pedig, ha el bírta csípni, „őrvezető“-vé neveztette ki. Így történt egy reggel, hogy a régi profint-ház mellett találkozik Kónya István felsővárosi emberrel, aki kétkézimunkás volt ugyan, de a felesége, mint kenyérsütögető asszony, árult a piacon és ez okból sűrűbben telt a magyarnak egy-egy meszely borra. Steinhard megáll és nézi. . — Jó reggelt, — mondja később. — Jó reggelt. — Hát honnan, atyafi? ! Az ember kapkod a sióhoz, szólna is, nem is. Csupa sár. — No! . . . — Nem tagadom, a Piri Marinál voltam. Toporog azután az ember, elvánszorog a profántház oldalához, sáros kezét keni a falhoz, menne, de nehéz a járás. — Onnan jön most? — Kenyeret vittem az asszonynak a piacra. Minden reggel viszem a kenyeret, mer’ teccik tudni, egy a kuckó a kemencével, hát én beviszem, ő eladja. Steinhard alig győzi elfojtani magába a nevetést. Ez jó példány, gondolja. — Tudja-e hol van a Prés-korcsma? — kérdezi. — A Prés?! ... Hogyne tudnám. Nagyon tudom. — Nohát hozzon oda nekem estére egy szépen kisült cipót. — Lehet, tekintetes uram, — ragyog föl a szeme Kónyának. — Ott lesz az úr? — Hogyne. Ott hát. — No jó. El is vitte Kónya István a kenyeret. Steinhard átvette tőle, kifizette. Azután széket tett alá. — Üljön le. Nagyot nézett a paraszt, hát még ez is kijár a cipóért. Ez nem rossz. Steinhard Náci koccint vele és bemutatja a társaságnak. Ez aztán az igazi regimentbe való ember. Nem is kell verbuválni. Már reggel korán belelép az árokba! Ne tessék . . . — Örvezetőnek nevezem ki, — mondta igen komoly ábrázattal és feltűzte mellére a vasmedálliomot. Egy alkalommal meg a Hétfejedelem előtt álldogált Steinhard Náci és leste a „passasor“-t. Mert hogy nyughatatlan volt a vére, szinte beteg volt, ha nem űzhetett valakivel valamiféle ártatlan tréfát. Úgy mondták akkor: fikciós ember az orvos úr. Várt, ténfergett, szorongatta jobbról is, balról is a zsebében a dohányzacskót. De hiába, nem jött passasor. Mert úgy kell venni a dolgot, hogy két dohányzacskója volt. Az egyikben finom szűzdohány, a másikban rosszabb a kapadohánynál. A jobbikat természetesen őszítta és úgy térült, fordult az emberek között, hogy az ismerőse orra alá fújhasson a jószagú, kívánatos dohány füstjéből. — Ej, de pompás szaga van ennek a dohánynak — akadt, aki megszólította. — ugye — mosolygott ilyenkor Steinhard Náci. Miféle dohány ez, orvos úr? — Kevert. Mindenféléből, ami jó, egy kicsi. — Ebből magam is szeretnék egynéhány fontot. — Nem is halna meg akkor soha, ha ilyent szívna! . . . Tessék — nyújtotta a zacskót. A vendég előre megköszönte a barátságot és rágyújtott. Szívta, szívta, de iszonyú komisz volt a dohány . . . Csavarta az orrát, mint a paprika. Steinhard Náci nem szólt. Csak gyönyörködött a becsapott ember vergődésén. Aztán, mikor már alig bírta visszatartani a nevetést, komoly, ártatlan arccal odább állt. Hát mondom: várt. Kint elunta magát, bement. Egyszer csak megszálltja valami ismerőse. — Orvos úr, nem tud valahol két szép sárga csikót? Steinhard tűnődik egy darabig, aztán gondolkozva rámondja: — Sárgát! ... De biz’ alighanem tudok. — No — pattan föl amaz — ennek a két vidéki embernek kellene — Hát tudják, mit — mondja tovább az inháber úr — jöjjenek velem. Megindulnak. Kimennek először Rókusra, a Fehérlóutcáig. Onnan visszakerülnek egyik közből ki, a másikba be, végre elkövetkeznek az öreg Körösi mézeskalácsodhoz. — Jó napot. — Jó napot. — Két csikó kellene, gazd’uram — int a szemével az inkáber. — Két csikó? — nézi a két idegen lócsiszárt a deresfejű iparos, aki azonnal tisztába volt a helyzettel. Hogyne, Steinhard Náci, az inkáber! Nem kell ide magyarázat. — Van. Persze, hogy van. — De keselylába kell, úgy-e? — fordult a jövevények felé. — Az is kerül — mondta sunyi képpel az öreg Körösi.— Rugósak-e? — Dehogy. Olyanok, mint a bárány.