Pesti Hírlap, 1906. január (28. évfolyam, 16-30. szám)

1906-01-17 / 16. szám

2 PESTI HIRLAP 1905.­január 17., szerda. . --—------------------------------ " * Itt nem egyes emberek pozíciójáról van szó. Sem arról, hogy miféle erőszakosságok történ­hetnek, hogyha a főváros teljesíti ama köteles­ségét, melylyel, mint az ország első törvényha­tósága, a nemzettel szemben tartozik. Itt nem lehet szó cikumspektumos Sártory-féle érde­kekről. Itt csakis egyetlen egy kérdés a döntő,­­ tudniillik, hogy vajon Budapest főváros tör­vényhatósága az alkotmányosságnak és a nem­zeti érdekeknek megfelelően hozta-e azt a ha­tározatot, hogy az önkéntesen befizetett adók­nak a felhasználását az alkotmányellenes és nemzetellenes kormánynak lehetetlenné teszi. Igen. És ez a határozat nagyon fontos azért is, mert az ország számos törvényhatósága ettől vesz példát. És ha a szegény vidéki törvény­­hatósági tisztviselőktől megkívánjuk a kocká­­­atokat és hogy áldozatokat hozzanak a nemzeti ügyért: miért oldjuk föl e kötelesség alól Már­kus Józsefet és Halmos Jánost? Sőt ellenkező­leg, ez­ az egyenes útja a példaadásnak, mert olyan idők vannak, amikor a Sártoryak politi­kájával szakítani kell és legelső­sorban a fővá­rosnak kötelessége, hogy a törvénytelen kor­mánynyal szemben a maga erejét megmutassa.­­A főváros még előnyösebb helyzetben is van, mint minden más törvényhatóság, mert a fő­város felelni tud az erőszakra azzal, hogy vi­szont megtagadhatja azon hozzájárulásokat, a­melyeket a kormány helyett vállalt. E kérdések szóba kerülnek a főváros hol­napi közgyűlésén. Mindenik bizottsági tagnak figyelmébe ajánljuk, mert a mostani magatar­tásuktól függ a főváros nemzeti becsülete. Na­gyon­ sok küzdelembe került, nagyon nagy fél­reértéseket kellett tisztázni és igen sok pana­­más gyanút eloszlatni, amíg odáig juthattunk, hogy a főváros megemberelte magát és az or­szág első törvényhatóságához illően határozott. Kérve kérjük a közgyűlés tagjait, hogy ne árul­ják el az ügyet, mert aki most valamely védett pozíciót elhagy, az nemzetének és hazájának árulója. Nem akarunk szólamokkal dobálózni. de meg kellett ismerkednünk egynéhány olyan cinikus felfogással, amely aggodalmat kelt. Amikor az egész országban a legelhagyottabb törvényhatóságok is helyt állanak, akkor gya­lázat lenne, ha a főváros egyes egyének kényel­me miatt hivatásáról megfeledkeznék az adókat kiszolgáltatni ,törvénytelen cselekedet lenne. A polgármesterek nyugalmá­nak megmentése ehez nem lehet jogcím. Csakis egyet tehet a közgyűlés, tudniillik azt, hogy a pénzt a takarékpénztáraknál hagyva, a „fen­­tartás“-t a képen változtassa meg, hogy a pénz annak adassák ki, akit erre a közgyűlés felha­talmaz. Nehogy ijesztgetések hatása alatt egyik vagy másik a közgyűlés nélkül hozzá juthas­son és odavihesse, amerre felé egy udvarias vagy Sártory-csoport irányítja A közgyűléstől azonban okvetlen elvár­juk, hogy hivatása magaslatára emelkedjék Wordsdorf mondja: „A szenvedés borús,, sö­tét . . .“ De ez a mostani szenvedés már a meg­váltás ragyogó világosságával biztat. Ezt ne kockáztassák se testületek, se egyesek. Mert csak a becsületes kitartás eredmé­nyezheti a becsületes törekvések győzelmét, fölvette a kocsira, hogy még­se menjen már egészen hazáig gyalog. Az ügyvéd pedig megírja a folyamodást. Elmondja benne, hogy Öreg Dobó Mihály ren­des, ha polgár, becsületes ember, sok katona­fiat­­nevelt, soha se volt büntetve, rendíthetetlen híve a függetlenségi pártnak,­­ azaz hogy nem, ez utóbbit talán még­sem írta bele, de kérte, hogy változtassa a királyi kegyelem pénzbír­ságra azt a három napot. Jó idő eltelik ezután addig, míg egyszer levelet küld az ügyvéd, hogy menjen be Dobó a városba. No, választ itt a király, alighanem. Mihály vidáman halad ki a tanyából a kocsival a város felé, Mihály­né pedig büszkén mondja a szomszédasszonynak, aki átment hozzá a szent Antal tüzbre való csiholó acélért: — Az én uram olyan embier, hogy még a király is levelezi . . . Odabent az ügyvédnél azonban nem igen járnak ezek a büszkeségek és örömök. Mert azt mondja az ügyvéd: — No, bátyám, jó hírt mondok. A fölsé­­ges úr elengedte a három napot. Fizet kend he­lyette hetvenöt koronát. Öreg Dobó meglepődve hallgatja ezt. ■— Mennyit? — kérdezi. — Harminchat forint ötven krajcárt. Ennyi az egész. — feleli a fiskális. Azonban Öreg Dobó a fejét rázza: , — Én ebbe nem állapodhatok bele. Most meg az ügyvéd néz értetlenül Mi­­hályra, mert nem ezt várta: — Hát miért nem állapodhat bele? Mihály mérgesen feleli: — Mert nem jól van felváltva a dolog! — Hát mi nincs jól fölváltva? —Hát ez az egész istória, — mondja tüzelve az öreg Mihály. — Mert ha amazt a hatvan koronát, amit lefizettem, nem fizettem volna, akkor egy napra tíz korona esett volna. Most meg miért követelnek egy napra huszonöt koronát? Hiszen ha hat ökröm meg egy bőrö­söm egész nap szánt, az se ér meg huszonöt koronát . . . Egyszer tíz korona, máskor hu­szonöt korona? Hát mondom, hogy nem tud­­nak váltani . . . Én ebbe nem állapodok bele! Ezt olyan határozottan mondja Öreg Dobó, hogy most már az ügyvéden van a m­eg­­ijedés sora. No hiszen szépen vagyunk. Hosz­­szú instanciával valahogy kikérte a kegyelmet s most meg előáll a Mihály, hogy neki nem kell a kegyelem. — No, az nem úgy van, Mihály bácsi, — mondja neki. — Hát csak nem akarja leülni azt a három napot, ha már eddig nem töltött börtönben időt. A lányaira, vejeire, fiaira, me­nyeire gondoljon! Hogy esne azoknak, hogy az Öreg Dobó odabent ül a börtönben, a lacibetyá­­rok közt! Csak nem szégyenkezik vele? Azonban öreg Dobó állhatatos. Gondolko­zik egy kissé, de azután kétszer is fölrántja a vállát: — Hetven éves vagyok már, úgy se soká szégyenkezök . . . Ezzel mérgesen kimegy az ajtón, meg az írnokok szobáján keresztül az emeleti folyosóra, ott megint megáll, hogy hát mégis csak . . . mégis csak ... az ügyvédnek is van valami igazsága. Lenéz az udvarba, bolond magasan laknak ezek a városi emberek, tanyán csak a ló szokott ilyen magasan lakni, az is csak esett korában, mikor a bőrét száradni a padlásra viszik. Hát . . . fene teremti. Csak visszamegy, amit az ügyvéd külön­ben úgy is tudott, mert köszönés nélkül nem szokás távozni. Úgy tesz azonban, mintha nem venné észre Öreg Dobót. — Hanem, ugy-e, — szól gúnyosan Dobó, a­mikor a gyerekek oda voltak katonának, olyan erősek voltak, mint a vasak, de azoknak csak hat krajcár napidíjat adtak, én meg öreg ember létemre huszonöt korona napidíjat fizessek? Árián miért? Miért fizetem én ötven esztendő óta azt a rettentő sok adót? Az ügyvéd föl se tekint az írásából, egy­kedvűen feleli: — Mert lélegzik kend. — No, — mondja Dobó, — nem tréfa be­széd az enyim! — Az enyim se, — válaszol a fiskális. — Ha nem hiszi kend, próbálja meg. Mihelyest abbanhagyja kend a lélegzést, mindjárt nem fizet kend adót. Öreg Dobó nem tud mit felelni erre a nagy igazságra, hanem szótalan kezdi kiolvasni az asztal sarkára a pénzt. — No,­­itt van, — szól. — Hanem ha a levélnek mását küldi, beleírhatja, hogy Öreg Dobó nincs megelégedve a napidíjjal . . . Csakugyan haragos, mikor elkezel. El is megy a három farkashoz címzett kocsmába, amelynek az ajtajára csak két farkas van ki­festve, mert a harmadik Farkas, maga a kocs­­máros, ott kisfiúst eszik és két féllitert önt utána. Azután hazahajt, útközben gondolkodván a vi­lági dolgok felöl. Haragja útközben szomorú­ságra válik és otthon elpanaszolja az asszony­nak, hogy milyen hadakozásai voltak; már megint elkívántak tőle hetvenöt koronát az urak. Egészen szomorú és megtört az ember. Az asszony vigasztalni próbálja: — A Vilma lovat úgy is fölküldeti kend a tavaszra a Pestre az urak­ futtatására,­ hátha visszanyeri az uraktól? ... Tömörkény István: A bírói függetlenség. Erről a kérdésről a következő érdekes és figyelemreméltó sorokat kaptuk: Tekintetes szerkesztő úr! Mostanában sokat olvasgatok úgy a Pesti Hírlap, mint más lapok hasábjain, bírói függetlenségről; a bírói függetlenség mint az alkotmány hozzá­férhet­­len védbástyájáról és a magyar bírói kar haza­fias magatartásáról! Hát tekintetes szerkesztő úr! Én, aki szintén hosszabb idő óta vagyok bíró, ki merem mondani, hogy mindazok a szép tulajdonságok, melyekkel a megszorult hazafi a magyar bírói kart felruházni szereti, — csak a törvényben vannak meg! De a törvény holt betű és ha a bíró a törvénykezés iskolájában, Lányi úrtól és hozzá hasonló társaitól a törvények csűrését­­csavarását tanulta el és nem ennek a sokat szenvedett nemzetnek törvényeibe fektetett szel­lemét, lelkét; ha a biró nem egész ember, kinek férfias jellemén, megalkuvást nem ismerő igaz­ságérzetén és hajthatatlan akaratán megtörik minden fenyegetés, minden félelem és az anya­giak miatti kétségbeesés, akkor bizony, mon­dom, oda a magyarnak a birói karba vetett minden hite! Tessék elhinni: a mostani bírói kar, — függetlenség érzetét tekintve, — ko­rántsem áll oly magas színvonalon, mint a szervezéskori. Ez az érzés sohasem volt kisebb, mint ma. Minden bíró nagyon jól tudja, hogy a mostani kormány nem parlamentáris, tehát nem törvényes, ezért mindenféle rendelete, cse­lekménye, törvénytelen és mégis a legtöbb bíró­ság vezetője nem-e ész nélkül foganatosította azon lealacsonyító igazság-ügyvivői rendele­tet, hogy a póttartalékosok katonai behívója, mint valami vásári bódéra, a bírósági épüle­tekre kiragasztassék? Vagy tessék megnézni a debreceni Kovács­ L­le komédiát! Minden bíró tudja, — azok a debreceni bírák is — hogy Debrecen városába főkapitányt csakis a főis­pán nevezhet ki, de semm­iesetre sem kormány­­biztos. Mert ily intézményt a magyar közigaz­gatási törvény nem ismer, sőt meg sem enged. És mégis jutott-e eszébe valamely ottani bí­rónak, ezen egész halmaz törvénytelenséggel szemben, egy tiltakozó szó? Pedig volt és van alkalma ezt tenni! Miként nézheti szó nélkül egy illetékes­ bíró, hogy egy törvénytelen kor­mánybiztos jóvoltából - ,törvénytelenül kinevezett idegen városi kapitány folytasson Debrecenben nyomozatot, tartóztasson le tisztes­­polgárokat? Ez az igazi hivatalos hatalommal való vissza­élés és nem a Fazekas főjegyzőé, akit­ Drill úr nagybölcsen két havi rabkasztra talált étr­é­­mesnek. Oh, szegény Drill! Ha csak ily éles íté­lőtehetsége van, vajon azok a szegény bírák, a­kiket ő minősít, mit szólnak az igazság ily­ éles felismeréséhez? Bizony, tekintetes szerkesztő úr! Ha a bírói kinevezési rendszer, mely évtized óta gya­lázatosan pusztít legjobbjaink között, meg nem változik és ha a bírák nevelési rendszerét más alapokra nem fektetik, maholnap csak lefelé lesz független a bíró, pedig inkább felfelé kel­lene ezen tulajdonság. Most mindjárt oda jutunk, ahol ma, a hajdan tekintélyes ügyészi kar áll! Vajon ez a testület hivatásának magaslatán áll-e most? Nem!!! Semmivel sem függetlenebb a törvények értelmezésében, mint akármelyik rendőr. Egy ellenkező vélemény kockáztatása a mindenkori felettessel szemben s elveszhet az ügyészi állás. Az eddigiek után ma már senki sem merné re­mélni, hogy a kormány bármily törvénytelen­ségre nem kapna eszközöket az ügyészi karban. Persze, tisztelet a kivételnek! De nem azoknak, akiknek egy főispánnak nevezett adminisztrá­tor utasításokat adhat. Mely törvény rendeli azt, hogy az ügyész a törvényhatóságnak köz­gyűlésén megjelenjen s várja az adminisztrá­tor utasításait? Nincs oly törvény s az ügyész mégis megteszi. Na hát nem szeretném, ha a magyar bírói kar is csak ennyibe venné a nem­zet törvényeit. Akkor jöhetne bátran az abszol

Next