Pesti Hírlap, 1906. június (28. évfolyam, 164-178. szám)

1906-06-16 / 164. szám

1906. június 16., szombat. PESTI HÍRLAP _____________________3 Megemlékezik a galíciai 1., 10. és 11. hadtes­teknek 1888 óta állandóan felemelt létszámmal va­ló tartásáról. A tárgyalás rendjére nézve az eddigi gyakor­lat fentartását javasolja. Először a válaszok fog­­j­ak tárgyaltatni, meg a rendes és rendkívüli költ­ségvetés és azután a tábori tüzérségi anyag beszer­zésére vonatkozó rendkívüli és póthitelekre, azok­nak elszámolására és a határidő kiterjesztésére vo­natkozó javaslatok.­­ Az előadó jelentéséhez általánosságban először gróf Zichy Miklós szólott hozzá, aki konsta­tálja, hogy a jelentés címében: „közös hadügymi­nisztérium“ áll, a katonai könyvekben pedig ezzel szemben Reichskriegs-minisztérium kifejezés­e van. Szerinte vagy jár neki a közös hadügyminiszteri cím, vagy a birodalmi hadügyminiszteri cím, de itt az egyiket használni, máshol pedig a másikat, az nem járja. A külfölddel és a hadsereggel szemben egy bizonyos olyan jelleget tüntet föl a hadügymi­niszter, amely az 1867. évi kiegyezéssel nem fér ösz­­sze és amely egy bizonyos kétkulacsosságot jelent. Ez a katonai jellem egyenességével és nyíltságával nem fér össze és e tekintetben a hadügyminiszternek mentségére csak az szolgál, hogy ő ezen utust át­vett, de a jövőre nézve azt indítványozza, hogy ez a kétféle címzés mellőztessék és az 1867 . 50TT törvénycikkből folyó címzés használtassák minden vonatkozásban és utasíttassék a hadügy­miniszter, hogy ezentúl csak egy címet használjon, mint amely őt törvény szerint is megilleti. Nagy bizalmatlansággal viseltetik a költség­vetés irányában, első­sorban azért, mert az a pa­nasza a delegációnak, hogy a megszavazott tételek és címek másra használtatnak fel, mint amire meg­szavaztattak, még most is fennáll. Bizalmatlanság­gal viseltetik továbbá saját tapasztalásából kifolyó­lag is. Annál a magyar hadtestnél, amelynél szol­gált, hatezer forint zárszámadási hiány volt, ezt azonban a leküldött számfejtő a számok csoporto­sításával úgy alakította, hogy hiány helyett még körülbelül 10.000 forint plusz jelentkezett. Ebből látszik, hogy a számok csoportosításával igen köny­­nyű a helyzet képét másképen alakítani. A sorrendre nézve elfogadja az előadó indítvá­nyai Bakonyi Samu csatlakozik az előadó általá­nos kijelentéséhez. A függetlenségi párt a hadügyi költségvetést egyáltalában nem villálja saját politi­kájának folytatásában, az önálló magyar hadsereg megalkotására irányuló törekvésében. E részben az 1905-iki feliratban kifejtett álláspontra hivatkozik. Nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a legnagyobb ál­dozatot meghozni, a legnagyobb önmegtagadást ki­fejteni a költségvetés megszavazásával épen a füg­getlenségi párt kénytelen; elvárja a hadvezetőség­­től, hogy ezt kellőleg méltányolni és a sérelmeket orvosolni fogja. Bár teljes lojalitással ragaszkodunk — úgymond — ahhoz a kibontakozási bázishoz, a­mely a mai politikai helyzetet megteremtette, azt hiszem, a magam részéről legalább, hogy van szá­mos olyan kérdés, amely ezzel a helyzettel nem el­lenkezik. A szabadelvű­ párt kilences bizottságának javaslatai közül van több olyan, amely még megol­dásra vár. A részletes tárgyalás során bővebben ki fog terjeszkedni ezekre. A költségvetést általánosságban elfogadják. Issekutz Győző, mint a 67-iki kiegyezés őszinte híve, nem zárkózhatik el az elől, hogy a gróf Zichy Miklós által felmutatott tankönyvnek egyes kifejezéseit ne kifogásolja. Ennek a tankönyvnek 9-ik kiadása 1905-ben történt. Abban az időben, mi­dőn a félreértés a király és nemzet között az alkot­mányos élet menetét megzavarni volt alkalmas, ab­ban az időben a magyar állam egyik intézményének — mert hiszen a hadsereg is az — vezetésével meg­bízott közös hadügyminiszternek nemcsak joga, de kötelessége megtagadni minden összeköttetést az olyan felfogással, amely arra vezet, hogy a magyar állam pénzén fentartott közös intézményekben, a katonai iskolákban, a nagybirodalmi eszmét hir­detik, annak nevelnek követőket. Mi — úgymond — a 67-iki kiegyezést védjük a koalícióban, mert meggyőződésünk, hogy ebben meg lehet találni azo­kat az alapelveket, amelyekkel hazánknak, nemze­tünknek használhatunk, de épen, mert a kiegyezés­ben érvényesülő szempontokat, gondolatot meg akarjuk valósítani, kötelességünknek tartjuk azt minden kompromittálástól megóvni; már­pedig en­nek vagyok kénytelen nevezni azt, hogy ezekben a közös intézményekben nem jut kellőleg kifejezésre a magyar állam önállósága, függetlensége. A közös hadügyminiszternek is kötelessége az 1867. XII. t.-c. intézkedéseit figyelemben tartani. Hivatkozik a törvény 27. és 28. §-aira, amelyekből kitűnik, hogy a közös ügyekhez úgy Magyarország­nak, mint Ausztriának külön-külön hozzászólási joga van. Kéri a hadügyminisztert, adjon megnyugtató felvilágosítást a magyar nemzeti közvéleménynek a tekintetben, hogy sem a szóbanforgó tankönyvben, sem azon­ tananyagban, amelyet a vezetése alatt álló iskolákban feldolgoznak, nincs intenció arra nézve, hogy a nagybirodalmi eszmét hirdessék és hogy jövőre intézkedni fog arra nézve, hogy minden ilyen félreértésre vagy téves felfogásra alkalmat szolgáltató tananyag ezen intézetekből kitöröl­tessék. Ez után senki többé szólni nem kívánván, az albizottság elfogadja az előadó által előterjesztett tárgyalási sorrendet és áttérnek a válaszok tárgya­lására. A részletes tárgyalás. Okolicsányi László előadó ismerteti a katonai nevelő- és képzőintézetekbe felvettekről szóló első választ. A kimutatásokra nézve azt az állandóan mutatkozó sajnálatos tünetet konstatálja, hogy a magyar fiúk nem valami nagy kedvvel lépnek a ka­tonai pályára. Mindnyájan tudjuk, hogy mi ennek az oka. A hadügyi kormányzat nem viseltetik szű­k­­keblűséggel a magyar fiúkkal szemben, amennyi­ben a felvételek arányszáma a magyarokra nézve kedvezőbb, mint az osztrákokra. Amíg a hadsereg szelleme, iránya megváltozni nem fog, addig ez a baj orvosolható nem lesz. Meggyőződést szerzett az előadó arra nézve, hogy az eljárás a felvételnél a magyar királyi hon­védelmi miniszterel egyetértőleg úgy történik, hogy az összes kincstári helyeknél 34%, vagyis a kvótá­nak megfelelő számot a legalsó osztályba való fel­vételnél a közös hadügyminiszter magyar honosságú növendékekkel tölti be. Azonfelül 43%, vagyis az újoncjutalék aránya erejéig a honvédelmi miniszter a saját tárcája terhére tölti be. Az állami alapítványi helyekre a hadügymi­nisztériumtól nyert felvilágosítás alapján közli, hogy eredetileg volt állami alapítványi hely 150, utóbb az akadémiák részére 93, a reáliskolák részére 180 új alapítványi hely terveztetett és így tényleg 423 új alapítványi hely van, amelyből 171 a folyó évben tényleg be­ van töltve. A hadapródiskolákban az 1904. évi törvény­hozás intézkedése következtében 900 állami alapít­ványi hely van, amelyeket mind a honvédelmi mi­niszter tölt be. Ezeknél a honvédelmi miniszter 29 magánalapítványi helyivel rendelkezik. Ezután előterjeszti az adatokat a felvételi vizsgákra vonatkozólag. A magyar anyanyelvűek arányszáma itt is igen csekély. Közli továbbá a miniszter kimutatásának adatait a hadsereg tiszti állományának kiegészítésére vonatkozólag. Itt az utolsó hat év tapasztalataira nézve megjegyzi, hogy a rendszeresített állományban hiányzó tisztek szá­mának kimutatása a mai állapotnak nem felel meg. A 7 százalék hiány a hatévi átlagnak felel meg. E hiány három év óta nem áll fenn. Ezután kimutatást terjeszt elő a magyar ezre­­dekben szolgáló osztrák altisztek és hadapródok létszámáról és a tisztek honosságára vonatkozólag. Végül a hadiiskola hallgatóinak honosságára vonat­kozólag terjeszt elő adatokat. Az arányszám itt is kedvezőtlen. Hoitsy Pál nem tartja komolynak a vála­szoknál követett eljárást. Ezeket sokkal egyszerűb­ben és a delegációkhoz méltóbban kellene elintézni. A feltett kérdések nagy száma csak arra való, hogy odahaza bizonyítsák, hogy a delegáció megtette kö­telességét a hadügyminiszterrel szemben. Szerinte össze lehetne foglalni az összes kérdéseket és hatá­rozati javaslatokat egyetlen egybe. Példákkal illusz­trálja, hogy a mostani eljárásban mennyi a feles­leges munka. A hadsereg elhelyezésére és a pótlovak­ra vonatkozó válaszokat és határozatokat azonban jövőre is fentartandónak véli. Indítványozza, hogy az 1, 2, 3, 6, 8, 11. hatá­rozatokat foglalja össze az országos bizottság és mondja ki, hogy ezen utasítások a jövőre vonatkozó­lag is fennállanak. Gróf Zichy Miklós a kincstári alapítványi helyek betöltésére, illetőleg felosztására vonatkozó­lag megjegyzi, hogy a szokás az, hogy az összes kincstári alapítványi helyeket kommasszálják és azokból Magyarországot megilleti a megfelelő há­nyad, 44 százalék. Ebben Magyarországnak határo­zott megrövidítését látja, mert ezek a kincstári ala­pítványi helyek három kategóriába osztandók, van­nak a közös hadügyminiszter kezelése alatt olyan helyek, amelyek tisztán magyarokat, vannak olya­nok, amelyek tisztán osztrákokat illetnek meg és vannak olyanok, amelyek az egész monarchiára szól­knak az alapítványi levél alapján. Ami tehát tisz­tán magyar, az maradjon tisztán a magyarok szá­mára, ami tisztán osztrák az alapítványi levél értel­mében, az legyen osztrák, ami pedig az egész monarchia területére szól, abból Magyarországot 44 százalék illesse meg. Indítványozza, hogy a közös hadügyminisz­ter mutassa ki, hogy az alapítványi levél értelmé­ben mennyi most a tisztán magyar, tisztán osztrák kincstári alapítvány, és mennyi az egész monarchiá­ra szóló, t. i. közös alapítvány? Okolicsányi László előadó helyreigazító fel­szólalásában hangsúlyozza, hogy a magánalapítvá­nyok tekintetében amúgy is meg van kötve a közös hadügyminiszter keze, Hegedűs Sándor Hoitsy indítványára tesz észrevételt. A dolog lényegére nézve mindegy, akár az egyik, akár a másik eljárást követik, ellenben a régebbi delegációk folyamán tapasztalta, hogy egyik-másik tekintetben a hadügyminiszter félre­értette az országos bizottság intencióit, úgy hogy nem volt felesleges munka a részletezés. Az egy határozatra való összefoglalás ellen különben nincs kifogása. Eitner Zsigmond a tisztképzés helytelenségét kifogásolja, ahol a magyar nyelv oktatására a volt szabadelvű párt kilences bizottságának programmja ellenére is csekély súlyt helyeznek. A magyar nem­zet megkövetelheti, hogy a tisztképzésben a magyar nyelv jobban érvényesüljön. Ebben az esetben a magyar fiúk is nagyobb számban fognak a hadi pályára lépni és nem állana meg a hadügyi kor­mánynak az a kifogása, hogy nem lehet a magyar nyelvet mint ezrednyelvet sem behozni sok helyen, mert a tisztek nagy része nem érti. Kéri a had­ügyi kormányt, hogy Magyarországon a tiszti is­kolákba idegen honosságúakat ne vegyen fel, még tisztek gyermekeit sem. Az intézeteknek csakis tiszta fajmagyar vidékeken való elhelyezését kö­veteli, sőt az eddigi német vidékeken levőknek ma­gyar vidékekre való áthelyezését kívánja. Bakonyi Samu: A magyar államiság szem­pontjából és a kiegyezés törvényének határozott rendelkezései szerint a katonai tisztképző és ne­­gédhivatali igazgatók fejtsétek meg hamarosan, mit jelent, mi titkot rejt méhében az a kérdő­jel? Bizony az nem jelent egyebet, minthogy a 83-ik § helyett hibásan hivatkozik a szöveg a 85-ik §-ra. No, hála Isten. Ez ugyan még nem nagy baj. De nagy baj lenne, ha kitudódnék, hogy ezt a hibát maga a király vette észre. Szép levélben megkérdezte Pauler Pá­­payt, a kabinetiroda főnökét, járjon utána, tud­ja meg s kegyesen tudassa ő vele is, ki vette észre a hibát. Pápay aztán megírta neki. Senki más, hanem maga a király. Pauler aztán majd le­ugrott ijedtében, szégyenletében az emeletről a Deák Ferenc­ utca kövezetére. Csak azért mondtam ezt el, hogy szemmel láthatólag megmutassam, minő buzgósággal s aprólékos figyelemmel végzi Ferenc József a törvényszentesítési tanulmányokat. E tanulmányok közben néha kérdést intéz a kabinetiroda főnökéhez. Néha — nagy ritkán — maga elé idézi a miniszterelnököt vagy a szakminisztert. Az egyházat vagy a nemzetközi viszonyokat vagy az uralkodó­ családot érintő dolgoknál néha más iletékes férfiakkal is szó­ba áll, így lesz a királyi eskünél is. Deák jól tudta ezt. Jól tudta, hogy Ferenc József ugyan nem vakbuzgó, de vallásos ember. Arra is tart vala­mit, hogy ő „apostoli király“. Király igen sok van a világon, de apostoli még sincs több, mint ő. Ennek hát valamit jelentenie kell. Nagyon meg kell ennél fogva gondolni, mire esküdjék. Igaz, hogy az esküszöveg olyan, mint a múlt századoké. Ha tehát a régi királyok lete­­hették s egyik-másik meg is szeghette az esküt, még­se dűlt össze a világ: Deák Ferenc eskü­szövegéből se lehet­ nagy baj. De száz szónak is az a vége, mégis meg kell azt készíteni jól. Deák különösen megnézte a nőági örö­kösödés, az úgynevezett pragmatica sanctio óta letett királyi esküket. Négyet talált: Mária Te­réziáét, II. Lipótét, Ferencét és V. Ferdinándét. Volt ugyan még közben két uralkodó, úgymint József és Ferenc József, de ezek nem tettek es­küt, nem vették figyelembe az alkotmány pa­rancsát. Ferenc József épen most akarja pó­tolni azt, amit tizenkilenc év óta elmulasztott. A négy eskü közül Deák egyet se talált egészen jónak. Úgy látta, a nemzet számára most már más királyi eskü kell. (folyt. köv.)

Next