Pesti Hírlap, 1906. december (28. évfolyam, 331-345. szám)
1906-12-02 / 332. szám
006. december 2., vasárnap. PESTI HÍRLAP, 39 Regény-csarnok. Midaszné asszonyság. — Regény. — 3 Írta: Fergus Hume- Villiers elnevette magát. Slivers pedig álmélkodva hallgatta a kijelentést, és roppantul csodálkozott, hogy ilyen hangon mernek vele beszélgetni. Menten ki is kergette volna az idegeneket, de hirtelen Mae Intosh levelére esett a tekintete, és az is eszébe jutott, hogy mit beszélt az imént Villiers-rel. Ez a csinos, határozott fellépésű fiatalember talán magába bolondíthatná Midaszné asszonyságát. Aztán ki tudja, ki tudja . . . E gondolat hatása alatt papirost kaparászott elő az öreg, és neki készült, hogy kihallgassa az idegeneket. ...-r- Hogy hivják magukat? — kérdé tehát. — Az én nevem Vandeloup Gaston, — monda a fiatal ember, könnyedén meghajtva magát. — Ez a barátom itt, Lemaire Pierre, franciák vagyunk. Slivers lekörmölte a feleletet. — Honnan jönnek? — volt az újabb kérdés. — Hosszabb sora van annak, semhogy most el lehetne mondani, — felelé az ifjú szelíden. — Azonban Melbourne-ből ma jöttünk ide. — Miféle munkát kíván? — Bárminőt, ami épen akad, — monda a fiatal ember. — Nem önt kérdezem, uram, hanem a társát, — fakadt ki Slivers haragosan. — Helyette is nekem kell beszélnem, — jelentette ki a fiatal ember, egyik kezét a nadrágzsebbe dugva és hanyagul neki támaszkodva az ajtófélfának. — Mert a barátom néma. — Szegény ördög! — jegyezte meg Slivers. — De azért, — szólt tovább Vandeloup,— egyebekben nagyon is épkézláb egy ember. Slivers ismét elcsudálkozott az újabb szemtelenségen, de nem szólt semmit. Levelet írt MacIntoshnak, s beajánlotta neki a két embert. Vandeloup átvette a levelet, s kérdé: — Mi jár önnek a fáradságáért, uram? — Öt shilling. Vandeloup elővette az erszényét, s a pénzt beletette az öreg ember kinyújtott markába. — Egy bányába ajánlottam önöket, — monda Slivers, — a Pactolus bányába. Egy szép asszony is van ottan. — Remélem, — mondá Vandeloup, kecses meghajlással, — hogy még lesz szerencsém önökkel találkozni, akkor aztán majd beszélgethetünk a hölgy szépségéről. Nem kételkedem benne, hogy Slivers úr igen megbízható bírája a mások szépségének, ámbár saját maga olyan nagyon tökéletlen. E szavak után Pierre-rel együtt eltávozott, Slivers pedig ezzel a kérdéssel förmedt ,Villiers-re: — Tudja maga, ki ez az ifjonc? — Hát Vandeloup Gaston. — Maga bolond, — ujjongott az öreg. — Hát fogalma sincs róla, hogy ez az a bizonyos „Ő“ volt más, mint Mac Intosh Archibald, a Pactolus bánya direktora. Közép magas, ösztövér alak volt Mac Intosh. Keskeny, hosszúkás fejét erősen deresedő hajzat borította. Simára volt borotválva, és csak egy vékony fehér szakállszalag volt meghagyva az álla alatt, mely két oldalt a füléig felhúzódva, valami furcsasággal ruházta föl merész vágású vonásait. Szürke szemeiből furfang és nyakasság áradt; első tekintetre is oly embernek látszott, akit nem igen lehet kiforgatni a meggyőződéseiből. Durva bányászruha volt rajta, végig fröcscsentve agyaggal, s valamit hozott a kezében. — Lássa, asszonyom, — szólalt meg MacIntosh, magasra tartva a kezében lévő aranyrögöt, miközben mosoly villant végig szigorú vonásain. — Ez már a harmadik ezen a héten. Midaszné asszonyság elvette tőle a rögöt és figyelmesen megemelgette fehér jobb kezében. — Lehet vagy húsz-huszonöt uncia*), — mondá aztán az ő szelíd, halk hangján. — A legutolsó tizenöt volt, az azelőtti húsz. Kezdetnek nem rossz, ugye? — Megjárja — felesé MacIntosh, a skót embereket annyira jellemző óvatossággal, amint Villiersné után belépett a házba. — Jobb is lehetne, de azért nem mondható épen rossznak. Talán közelében vagyunk már az Ördög Érnek. — Nos és ha csakugyan rá találnánk? — mosolygott Villiersné. — Akkor annyi aranya lenne, asszonyozni — felesé Mac Intosh, — hogy nem is tudna vele mit csinálni. Ámbár nem féltem önt, hogy bolondságokat cselekedne. Midaszné asszonyság elnevette magát. Mac Intosh részéről hozzá volt már szokva az egyenes beszédhez s az őszinteség sokkal jobban is tetszett neki, mint a hizelkedés. Mosolyogva nézett a hű skót után, aki egy hátsó szobába vonult, hogy tiszta ruhát öltsön. Villiersné az ablakhoz ült egy karosszékbe és várta Selmát, hogy megtérítsen. Spotts Selina Jane már akkor is Villiersné személyét szolgálta, mikor az még csecsemő volt. Ballaratba is eljött vele és elvállhatatlan volt az úrnőjétől. Selina megmaradt vénleánynak, mert oly csúnya volt, hogy soha még csak meg se kérték feleségnek. Keveset beszélt, de tisztességes, hű és odaadó teremtés volt. Selina kisasszony zajtalanul tert-vett a szobában s a kandalló mellé terítette meg az asztalt. A kandallóban a rekkenő hőség dacára is égett a tűz, mert Selina úgy találta, hogy kissé nedvesek a falak. Kevés idő múlva megjelent MacIntosh is, üdére mosakodva és vonásairól még a rendesnél is nagyobb makacsság sugárzott le. Villiersné asztalhoz ült, melyhez Selina és Mac Intosh is oda telepedtek. A ház úrnője mindig együtt evett velük, amire nagyon büszke volt két hűséges lélek és tűzön-vizen keresztülment volna az asszonyáért. Hármuk közül egyik sem lévén bőbeszédű, csendben fogtak az evéshez. Az ablak nyitva volt s erdei illatokkal terhes hús szelecske áradt be rajta. Kellemes félhomály derengett a szobában, mert estére hajlott már az idő. A kandalló fénye vígan rezgett a bútorokon. Végre Mac Intosh hátrább vonult a székével, jelezve, hogy jóllakott és beszélgetni szándékozik. — Bizony, kissé meg vagyunk akadva munkáskéz dolgában — monda úrnőjére tekintve. —Irt-e már Sliversnek? — kérdé Vilersné felpillantva. — írtam — felesé Mac Intosh. — De a vén bűnös, úgy látszik, nem igen akar bennünket ellátni immunkásokkal, hát csak küzködnünk kell valahogyan, amíg véletlenül nem jutunk emberekhez. Darab ideig csend volt a szobában. Végre ismét MacIntosh szólalt meg. — Láttam ma azt az urat — mondá. „Az az úr“ pedig Villiersné férjét jelentette, kinek nevét nem volt szabad kiejteni a házban. — Úgy? — jegyzé meg Villersné lassú hangon s néhány ráncot elsimított a ruháján. — És hogy nézett ki? — Türhetően — felelé MacIntosh, fölkelve a székéről. — Veszített a „Muszka“ bányán, de a „Queen“ részvényeken szép pénzt kereshetett. — De azért, azt hiszem, hogy csak úgy éldegél egyik napról a másikra — mondá Villiersné nyugodtan. — Bármily gazdag ember lesz belőle, mégis mindig szegény marad, mert nem előrelátó. — Meg akarja önt látogatni, asszonyom — mondá Mas Intosh boszos hangon, miköniben rágyújtott a rövid szárú pipájára. Villiersné fölkelt s az ablakhoz ment. — Hisz már járt itt — mondá önérzetesen — de nem sok hasznát látta. — Sok csepp követ váj — jegyzé meg Selina, asztalbontás közben. — De az acélt nem vájja ki — felelé gyorsan Villiersné. MacIntosh boszúsan mosolygott, aztán kiment, tovább színi a pipáját. Villiersné leült a nyitott ablak mellé s elmerengve nézett ki a csöndes tájra. Gondolatai nem voltak kellemesek. Azt hitte már, hogy végkép szakíthat a régi életével, mely oly keserves volt és oly fájdalmas. Csakhogy a férje, mint egy nyughatatlan szellem, időnkint meg-megjelent és visszaidézte emlékébe azt az időt, amelyet úgy szeretett volna elfeledni. * Egy uncia körülbelül 30 gramm. A fordító. III. FEJEZET. Midaszné asszonyság otthon. A szép Villiersné ott állt a nyaraló módra épített házának verandáján, s könnyű fehér ruhás junor termete, fehér arca oly nyugodt volt, mintha márványból lett volna kifaragva. Piros, telt ajkai egymásra szorultak, s átható fekete szemei a zöld fákkal borított dombos tájban, a virágos mezőkben gyönyörködtek. Néha a fehéren kanyargó útra tekingetett, amelyen nemsokára, egy sötét férfi alakot látott lassacskán fölfelé jönni a domboldalban, melyen a ház állott. Villiersné még a fejét sem mozdította, csak halkan hátra szólt, be a házba: — Jön már Mac barátunk. Főzheted a teát, Selina. Bizonyára megéhezett. E szék után Villiersné lassan lelépkedett a verandáról, végig ment a kerti úton, s a kerítésre támaszkodva várta az érkezőt, aki nem IV. FEJEZET. Az irgalmas szamaritánus, Midaszné asszonyság ott ült a szoba közepén a kis asztal mellett és rettenetes számadások fölé volt görnyedve. A lámpa szelíd, fénye végigsiklott sima haján és fehér ruháján. MacIntosh a kandallónál üldögélt, félálomban szenderegve s a néma csöndet csak Villiersné tollának percegése és Selina kötőtűi zavarták meg. Végre Villiersné a megkönnyebbülés sóhajával tette le a tollat, összeszedte a papirosait és, egy zsineggel összkötötte őket. — Tartok tőle, hogy írnokot kell majd fogadnom, Mac barátom — mondá. — Nagyon a fejemre kezd már nőni az irodai munka. — Ezt én már régebben gondoltam — felelé Mac Intosh hirtelen kiegyenesítve a derekát, mert nem akarta, hogy alváson csípjék. — Kár a szemét tönkre tenni azzal a tengersok számmal. — Ezt a munkát is csak el kell végezni valakinek — mondá Villiersné. — De nem épen önnek, asszonyom — viszonza MacIntosh. — Jövő héten szétnézek majd a városban és ha valami megbizható embert találok, hát elhozom. — Biz’ az jó lesz — hagyta helyben Villiersné elgondolkozva. E pillanatban kopogtatás hangzott a külső ajtón . Selina hirtelen lecsapta a kötést és talpra ugrott. — Maradj csak, Selina, — mondá Villiersné. — Majd megnézi Mac barátunk, hogy ki kopogtat. Hátha valami csavargóféle. Selina leült hát és a legnagyobb nyugalommal tovább kötögette a harisnyáját. Villiersné azonban feszülten hallgatózott, mert folyton az a titkos félelem bántotta, hogy egyszerre csak rátör a férje. Ez is egyik oka volt annak, hogy MacIntoshnak is ott kellett laknia a házban. Kívülről halk hangok hallatszottak, aztán Mac Intosh két emberrel tért vissza, akik Villiersné előtt megálltak a lámpafényben. — Ezt a két embert a falába Slivers küldte — jelenté Mac Intosh tisztelettel. — Valami levelet is hozott az egyik, — beszélt tovább s el akarta venni a darab papirost, melyet a közelebb álló alak a kezében tartott. Az alak azonban ügyet sem vetett MacIntoshra, hanem előbbre lőve, a levelet odatette az asztalra, Villiersné elé. A hölgy pedig megpillantva a finom kezet, hirtelen föltekintett és vizsga szemmel nézett a jövevényre. A jövevény azonban nyugodtan állta a vizsgálódást, és szótlanul leült egy székre, míg társa másik széken foglalt helyet, mialatt Villiersné felvágta a levelet és elolvasta Slivers ákombák írását. .(Folyt. köv.).