Pesti Hírlap, 1907. január (29. évfolyam, 1-27. szám)

1907-01-01 / 1. szám

2007. január 1., kedd. FESTI HÍRLAB nerve, hogy a kormány az elvállalt feladatokat ki­von és lelkiismeretesen teljesíti. Ezen felada­tok irányító eszméje pedig az, hogy minden olyan cselekvéstől tartózkodik, ami által a bé­kés munkálkodás akadályokat szenvedhetne. És bármennyire szükségesnek tartaná is a kor­mány a katonai létszám fölemelését, ez nincs a programmjában s ezt nem teljesítheti, mert mindig azt kell szem előtt tartani, hogy a nem­zeti akaratot nem szabad szembe állítani az uralkodó akaratával. Ezenkívül a hadügymi­niszter is többször kijelentette, hogy ez idő sze­rint a létszámemelés nem aktuális. Volt róla szó, volt puhatolózás is, de a hangulat nem kedve­zett és nem volt biztató,­­hogy a tervet meg le­hessen valósítani, tehát lemondottak róla, el­halasztották kedvezőbb időkre. Ebben tehát meg kell nyugodni, de egyúttal ügyelni kell arra is, hogy bécsi híreket minálunk ne használhas­sanak fel agitacionális célokra, főleg pedig ak­kor ne, amikor ezek épen ily célokért készültek. Az általános választói jog siettetése szin­tén azok közé a kombinációk közé tartozik, me­lyekkel zavarokat szeretnének okozni. Nem mondjuk, hogy nagy örömünk telik abban, ha a reform késik. De számolnunk kell a körül­ményekkel és azokkal a bonyodalmakkal, ame­lyek abból keletkeznének, ha ez a reform idő előtt kerülne elő, avagy ha hiányos lenne. Fel­tétlenül hangsúlyozni kell, hogy legelső és leg­fontosabb kötelesség az alkotmány­biztosítékok megszerzése. Ha mindennap háromszor kellene is e kötelességre felhívni a figyelmet, azt sem tartanók soknak, se feleslegesnek. És ezzel egy­­időben folyton-folyvást hangoztatjuk a gazda­sági önállóság megszerzésének célját. A gazda­sági önállóság adja az országnak az életerőt, ez adja az anyagi jómódot és vele együtt a füg­getlenségét. Még az alkotmány­biztosítékokkal sem érnénk semmit, hogyha az ország gazda­ságilag gyönge maradna. A legtisztább alkot­mányosság mellett is elsorvadna az ország, ha anyagilag idegenek zsákmányává válhatnék. Ha magyar vezényszót kapna is a hadsereg ma­gyarországi része, mi ezzel sem érnénk sokat, ha gazdasági életünkben Ausztria gyarmatá­nak maradnánk. Az elmúlt esztendő küszöbéről a jövő esz­tendőbe lépve át, mi nem nézzük pesszimista szemmel az elkövetkezendőket. Bízunk abban, hogy a múlt már elég tanulságot szolgáltatott arra, hogy azok, akik a pártokra és egyénekre befolyással bírnak, fel tudják világosítatni őket a teendők felől és meg tudják velük értetni, hogy a mostani helyzet sokkal komolyabb, sem­­hog maguk többé nincsenek a társaság szol­­gálisában. De nem is utasok. Tehát maguknak ellát és nem jár. Azt fizetni kell. Fejenkint t­íz koronát napjában. — Kész örömest, mondta a főszakács. De én­ napi száz koronát követelek a munkámért. első, második és harmadik osztályú szaká­csok pedig nyolcvan, hetven és hatvan koro­nát, a kukták negyvenet. — Nekünk pincéreknek ugyaniez a tari­fánk, szólott a Jö­steward. Rechnitzec úr most már mosolygott. — Köszönöm­ az ajánlatot, de nem élek vela Aís szegény hajtótöröttek nem vagyunk gourmandok, s úri kiszolgálásra sincs szüksé­günk. Van itt elég magyar asszony, aki meg tudja főzni a gulyás húst meg a paszulyt. S aki éhes, majd vtesz a bográcsból, fazékból. — Nem úgy­,verik a cigányt, kapitány! szólott most közbe !Nagy Mihály elvtárs, a sze­gedi kubikosok vezétte Magának nincsen joga a munkástól elvenni a kenyérkeresés lehetősé­gét. Semmi kizárás! .­­ . Nem fenyegetőd­zöm erőszakkal. A mi fegyverünk az elv. Hanem ha az úr így bánik el m­óinkkal, akkor mi sem dolgozunk.­­ — Az maguktól függe Nagy úr! Egy dara­big megélünk a maguk munkája nélkül is. Nem akarunk mi kubikoltatást. — Ha nem-e? Nézzen körül az úr. Két­ezerkétszáz ember van ezen a szigeten, s mind hajléktalan. Hát a sok eleség, portréka, minden! Látja az úr azokat a felhőket? Hetes­­ eső lesz itt ma estétől fogva. Hova bujtatja e­­t a sok embert? Hova vak mindent, hogy ne menjen veszendőbe? Sátor nincs, maguk nem járnak többé vitorlával. No hát! — No hát? ■ — Nem segíthet , itt­ semmi más, csak mint akár személyi érdekek miatt, akár olcsó népszerűség-hajhászás kedvéért az ország ér­dekeiről megfeledkezniük szabad lenne. Az újévi beszédek dolgában a tervek nap­­ról-napra változtak. Amíg eleinte azt mondot­ták, hogy a mostani körülmények között az új­évi üdvözleteket egyáltalában mellőzni lehetne, addig később az a felfogás nyomult előtérbe, hogy­ az országnak tájékoztatásra van szüksé­ge és számos eset azt bizonyította, hogy nem­csak a beszédek mellőzése lehetetlen, ellenben mulasztás lenne, ha az illetékesek a kínálkozó alkalmat nem használnák fel. Az igaz, hogy az­­ újévi politikai üdvözleteket Tisza Kálmán ho­nosította meg és hogy a mostani politikai rend­szer épen ellenkezője annak a m­amelukságnak, melyet Tisza Kálmán a maga, pártjától köve­telt. De maga a szokás előidézte azt, hogy az újév első napján mindenki tájékoztatást vár. Előidézte a­ szokás, hogy akciók keletkezhetnek arra való számítással, hogy ezeket megronthat­­ják-e az újévi beszédek, avagy használhatnak-e nekik. Sőt a negatívumokat is számbavehetik. Nevezetesen, ha az újévi nyilatkozatokról le­mondott volna a kormány, akkor válasz nélkül maradhattak volna egyes nyilatkozatok, ame­lyek a közvéleményre hatást gyakoroltak, így eshetik, hogy m­a már az újévi beszé­dektől többet várnak, mint a legnevezetesebb parlamenti kijelentésektől s ezek az újévi beszé­dek, amelyeknek az elmaradása lett volna az­előtt politikai pikantéria, érdekesebbek lesznek, mint a progra­­mnyilatkozatok, mivelhogy a programmnyilatkozatok lényege amúgy is elő­zetesen már ismeretes volt. Beszélik, hogy az újévi kijelentésekben reflexiók történnek mindazon aggodalmakra, amelyeket az utóbbi időben a koalíciós kor­mánynyal szemben hangoztattak, egyúttal pe­dig megállapítják e kijelentésekben a kor­mány legközelebbi feladatait. A perifériákon észlelhető jelenségek sem, maradnak megjegy­zés nélkül és tisztázni fogják a pártszervezkedé­­sek kérdését is. Hogy a koalíciónak, a pártok egyesülésének teljesnek kell maradnia, az már valamennyi pártban kétségtelen elhatározás. De hogy a vidéken miképen akadályozzák meg a széthúzást, ez külön gondot­­okoz. Talán lesz az újévi nyilatkozatok között olyan, amely ezt a gondot eloszlatja és a józan ítélettel helyettesíti a hirtelen elhatározást, megfontolással a meggondolatlanságot és a cél­szerűségi szempontokat érvényesíti a jelszavak mámorával szemben: mink, ötszáz szegedi kubikos. Négy óra alatt földi házakat ásunk a népeknek, vermeket az elemózsiának, minek. Széles e világon csak mi tudunk ilyen Sebes munkát végezni. Megtaní­tott rá bennünket vagy az apáinkat a töltése­ken a Tisza. Hát kellünk-e vagy sem? Ha tud, találjon ki okosabbat az úr! Rechnitzer úr valóban nem tudott hamar­jában valami okosabbat kitalálni. A társaság tartozott hajlékot adni az utasoknak, meg kel­lett védeni a pusztulástól a készleteket is. Vagy mi is lenne, ha ebbe a sok emberbe beleütne valami nyavalya a záporok közepett, s ha tönk­re menne minden, ami van, a krumplitól a son­káig! — Mit kívánnak ezért a munkáért? — Harmincezer koronát, uram! A vizek rakoncát­lanságától nem félő Rechnitzer elsápadt. — De Nagy Mihály uram . . . Most há­rom óra van; maguk elvégzik ezt a munkát es­tig. Amint mondta is: ez négy óra. Nem véli azt a bért soknak? — Nem lesz én. Mert ha napi két koroná­ért akartunk volna dolgozni, hát ki se mozdul­tunk volna Szegedéből. De mert nem akartunk annyiért dolgozni, azért indultunk Amerikába. Ezen az izén­­hegyes, megvető köpésével jelez­te, hogy mind vajon csak annyiért dolgozzunk, amennyiért Amerikában? Vagy Amerika ez? Az úr se tudja, mi. No hát! — Fizetem! szólt Rechnitzer, a novella­beli kapitányok ismeretes hideg nyugalmával. — De a munkát csak úgy vállaljuk fel, ha a szakácsokat meg a környeleket se krimi­­csauzza ki az úr! mondta Nagy Mihály elvtárs. — Áll az alku! S ígyen egész jó lélekkel beszélhetett a mókusnál nem sokkal marconább, de azért igen kemény kapitány. A hajó pénztárában volt nyolcvanezer egész korona. Futja. Mi lesz tíz nap múlva? Főbb az, hogy mi lesz holnap. Nem tisztes vízi cigány az, aki tovább gondol a holnapnál. Hanem akkor előállott a nostromo, a matrózok őrmestere, levette a sapkáját és — mint a novellákban is rendesen — mutató uj­­jával jobbról balra dugta a bagót: — Sior comandante, mi már reggeltől fogva hordjuk a hajó romjából a sok mindent. Kihoztuk még a doktor fotografáló masináját is. Meg egynéhányszáz tonna lisztet, ívleg min­dent. Hát most meggondoltuk. Ha a pincérek sem akarnak dolgozni ingyen, hát mi sem­ dolgo­zunk. Törvény? A törvényt tetszik emlegetni? Hát az csakugyan van. Még a Mária Terézia idejéből. S­a sior comandante most engemet lemeríthet a hajó­ alá; az egyik oldalon lehúz­nak, a másikon fel. Szolgáltam én a hadi­ten­gerészetnél is; ennek a neve németül Kielhofen. Hát csak tessék engemet erre ítélni. A végrehaj­tás azonban egy kicsit nehéz lesz, mert a Tuli­pán úgy beékelődött a szirtek közé, hogy nem lehet alatta elvonni még patkányt sem. Fejen­­kint száz korona napszámot követelünk, sior! Én, a fő, sem többet, mert demokrata vagyok! — Fizetem! válaszolta Rechnitzer, a Marryat-féle kapitányok rendes fagyossága hangján. . . . Minek szaporítsam a szót? ... A szegény magyarok tíz napig békességgel élde­géltek a földi házakban mindabból, ami a Scythia részvénytársaság vermeiből tellett; de mikor nem volt többé table dl hete, elkövetke­zett az az idő is, hogy mikor enni kellett, az lett a törvény: kutya ugat, pénz beszél. Eleség még jócskán volt. Először is a budapesti Zrínyi és Frangepán cég ötszáz megmentett ökre, azok a Belpolitikai hírek. A király Budapesten­. A király Budapestre érkezésére vonatkozólag­ újabb dátumot jelentenek. A változott diszpozíciók szerint ő felsége január 2-án délután 5 órakor érkezik Budapestre. Az arad megyei szövetkezett pártok és Kos­suth körlevele. Aradról jelentik: Az arad megyei szövetkezett pártok választmánya hétfőn Friebeisz Miklós elnöklésével ülést tartott. Az ülés napi­rendjén Kossuth Ferencnek, a függetlenségi párt elnökének, a függetlenségi pártszervezés tárgyá­ban kiadott körlevele volt. Az elnök indítványára az­ értekezlet kimondotta,, hogy a koalíciót tovább­ra is fentartandónak tartja s ezért Arad megyében nem szerveznek külön függetlenségi pártot, már azért sem, mert a megye szociális politikai és nemzetiségi viszonyai a koalíció szoros együ­ttma­­radását egyenesen megkövetelik. Az elnök azt is bejelentette, hogy már előzőleg indítványának tar­talmát közölte Kossuth Ferenccel, ki az abban ki­fejezett álláspontokat helyeselte. Az igazságügyminiszter üdvözlése. A Saskör, mint minden évben, úgy ez alkalommal is, testü­letileg fogja elnökét, Polónyi Géza igazságügy­­minisztert az újév alkalmából üdvözölni. Az üd­vözlés az Egyesült Belvárosi Párttal együttesen történik s ennek elnöksége ez alkalommal fogja a választópolgárok által felajánlott díszes fény­­képszekrényt a kerület képviselőjének átnyújtani. Az üdvözlés az igazságügyminisztérium (Nádor­utca 37.) emeleti fogadótermében pontban déli 1­2 órakor fog megtörténni. A Saskör délelőtt 11 órakor üdvözölni fogja Kléh Istvánt, a kör díszel­­nökét. A tagok fél 11 órakor gyülekeznek a föld­szinti helyiségben, ahonnan küldöttséget menesz­­tenek Kléh István üdvözlésére és fél 12 órakor testületileg vonulnak az igazságügyminiszté­­riumba. Az alkotmánypárt elnökének üdvözlése. Az alkotmánypárt tagjai hétfőn a következő táviratot intézték Széll Kálmán pártelnökhöz Bitób­a: Az alkotmánpárt tagjai az újév alkalmából legőszintébb és legmelegebb szerencsekivánataikat küldik és biztosítják Nagyméltóságodat soha el nem múló, tántoríthatatlan bizalmukról, változatlan tisz­teletükről és ragaszkodásukról. Nagy Ferenc, másod­elnök-Széll Kálmán elnök erre a következő távirattal válaszolt: Fogadd őszinte köszönetemet. Fejezd ki ezt és legjobb kivánataimat, azoknak, kik rólam megemlé­kezni voltak kegyesek. Széll.

Next