Pesti Hírlap, 1907. március (29. évfolyam, 52-78. szám)
1907-03-01 / 52. szám
A deres és a rög. A képviselőház holnapi ülésén, a ma létrejött bizalmas megállapodás alapján, nyilván egyhangúlag fog hozni egy senatus-consultumot, melynek ugyan semmiféle gyakorlati értéke, hatása, jelentősége nincs, mely mégis, épen létrejövetelének különös körülményeinél fogva alkalmas arra, hogy egy kicsit gondolkozóba ejtse mindazokat, akik még mindig nem tettek le a gondolkozás céltalan és fölösleges szokásáról. Az OMGE kérvénynyel fordult a törvényhozáshoz, védelmet sürgetvén a földbirtok részére a munkások s természetesen a sajtó ellen. Az immár harmadik napra átnyújtózó parlamenti vita a körül forog, hogy miféle sauceban, garnieringgal vagy anélkül tálalja a Ház a pecsenyét a magas kormány asztalára. Megjegyzendő, hogy maga a kérvény afféle félangolos piéce, vannak egészen sületlen részletei is. Egyébiránt a dolognak ebbeli érdemével nem érdemes foglalkozni. Régi feljapdulások, megavasodott okfőkkel, melyeket időnkint meg-megereszt az OMGE, a maga jó "publikuma, a ,,gazdatársadalom“ kedvéért, igazában inkább csak azért, ut aliquid fecisse videatur. Ám e körül a sanyarú théma körül olyan méretű, tartalmú, irányú vita támadt, melyet nem lehet szó nélkül hagyni a magyar közélet egyetlen objektív szemlélőjének sem. Szemünket dörzsöljük s ámtulva kérdezzük: micsoda istentől elrugaszkodott reakcionárius egy gyülekezet az, amelyben Marjai Péterek, Baross Jánosok és Nagy Emilek merészelnek a függetlenségi és 48-as párt padsoraiból hirdetni eszméket, törekvéseket, amelyek homlokegyenest tagadásai annak a szeplőtelen szabadelvűségben fogantatott, radikális reformpárt összes elveinek, történeti hagyományainak? Igaza van Justh Gyulának, időszerű volna exhumálni a Kerepesi úti temetőben néhai való jó Irányi Dánielt. Százat egy ellen, hogy megfordult a koporsójában. Vállat von erre a szentimentális érvre a modern szecessziós szélbali státusférfia, majd visszafordul. Csak az a bibije a dolognak, hogy nem pusztán a halottak örök nyugodalma van érdekelve ennél a kérdésnél, hanem az eleven párt élő vezérembereinek, Kossuth Ferencnek, Aggónyi Albertnek, Thaly Kálmánnak politikai karaktere is, amelynek az alkuvástalan liberalizmus nem ékítő, külső zománca, hanem integráns belső alkatrésze. Ezt az ellenmondást az alapvető pártpolitikai hitágazatok közül nyilván megpróbálja komolyan és egyszer s mindenkorra tisztázni a függetlenségi párt, majd ha ráér. A vita során elhangzott felszólalások ezen a rikílló színen kívül még bizonyos kesernyés izt is kevertek a politika bódító italába. Sajátságos jelenség már maga az is, hogy a magyar föld urai keresnek hathatós állami védelmet a földnélküli Jánosok és földönfutó Mihályok toprongyos, ügyefogyott mákói ellen. Hiszen a dolog igazi természete az volna, hogy a „gazdatársadalom“, a beatus possidens keresné, kutatná maga jószántából új, meg új eszközeit, módját annak az emberséges, okos célnak, hogy a tulajdon hatáskörében, ha szükség, az államhatalom segedelmével könnyítsen, javítson a kérgestenyerüek sanyarú sorsán. Micsoda ferde világnézet az, mely a munkásban a föld és a föld gazdáinak természetes ellenségét látja, rettegi s ez okon üldözi? Innét kiindulva soha és sehogy sem lehet helyes célponthoz jutni. Felületes, elvakult önzés sugallat csupán olyan föltevéseket s abból származó konzequentíiákat, aminek az OMGE famózussá vált kérvényének ezt a reakciós szint és zamatot adta. Röviden és minden cikornyás kertelés nélkül az volt a magyar föld többé-kevésbbé hivatott parlamenti protektorainak a hitvallása, hogy az izgató sajtó számára vissza kell állítani a régi jó derest, a kivándorlás járványa ellen pedig konfiskálja az állam a földmivelő nép szabad költözködési jogát, kösse megint a röghöz, miként az divatban való a 48 előtt volt jobbágyvilágban. Felejtik ezek a jó urak, hogy ugyanez a nép annak a Kossuth Lajosnak védő nimbusza alatt adott nekik jogot az ország főtanácsában való megjelenésre, akinek a hálás milliók közt az a legdicsőbb, ellenállhatatlan varázsú címe, rangja, hogy ő volt a jobbágyok felszabadítója. Felejtik, hogy a paraszt ma már nem lélektelen dolog, nem egyszerű fundus instructus, lábas jószág a földesúr birtokában, hanem szabad polgár, akinek emberi és honpolgári jogai ép oly teljesek, csorbithatatlanok, akár a herceg Esterházyé. /X/ Budapest, 1907. XXIX. évf. 53. (IO.III.*) szám.Péntek, március 1. Előfizetési érák: Egész évre... 28 k. — f. Félévre................14 , — , Negyedévre ... 7 , — , Egy hóra...............240 , Egyes szám ára 8 f. Vidéken 10 f. Megjelenik minden nap, hétfő kivételével.Pesti Hírlap Szerkesztőség: Budapest, Váci körut 78. t. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kiadóhivatal: Budapest, Váci körut 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólalások intézendők. A Pesti Hírlap mai száma 32 oldal. A könyv-ember. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. —* Teofrasztusz mester, az ötvenedik év felé közeledvén, először gondolt arra, hogy ennek a nagy magányosságnak nincs sok értelme. A magányosságnak, amelyben eddig élt nagy könyvtárszobájában, hatalmas infoliók, tekintélyes nyolcadrétek és kacér harminckettedrétek közepette. A poros állványokról némán és mégis beszédesen bámultak le reá a könyvek, ezek a falánk állatok, amelyek az idők folyamán minden pénzét fölemésztették. Úgy, ahogy együtt voltak, egy tekintélyes domíniumnak az elúszását jelképezték a csengő aranyaknak penészes öreg papirosra való beváltásával. És Teofrasztusz mester e kincseken legeltetvén a szemét, most az ötvenedik év küszöbén először ingott meg a könyvekhez való hitében. Eddig e könyvek jelentették neki a világot, az életet, a boldogságot. Most először érezte azt, hogy talán ott is van valami, ahol az ő könyvesszekrényei végződnek; valami, ami nem könyv, de mégis kedves és becses. Mindezt azóta érezte, amióta a lépcsőházban a házmesterné leányát megpillantotta. Tizenöt éve lakott ebben asötét és szomorú házban és mindeddig nem vette észre, hogy a házmesternének egyszép és gömbölyű, nagy leánya van. Homályosan emlékezett arra, hogy esztendőkkel ezelőtt egy mezítlábas kisgyermek, egy nagyszemű borzas és piszkos jószág ugrált az udvaron. De hogy ez volt az a házmesterleány, aki ma olyan szőkén és gömbölyűn kívánkozik ki a szomorú házmesterlakásból világosabb és vidámabb tájak felé, az egy pillanatig sem jutott az eszébe. A nagy leány egyszerre csak ott volt, belecsöppent a szürke házba és a szürke könyvember életébe. Teofrasztus mester délutánonként kinyitotta udvari szobájának az ablakait, állítólag azért, hogy egy kis friss levegő járja át a poros vén könyveket, a valóságban azonban inkább azért, hogy a házmesterleány nótázását, nevetését hallja. Mert a házmesterleány — mint a legtöbb házmesterleány — színésznőnek készült és ezen az alapon folyton énekelt és nevetett. Az öreg könyvember ilyenkor nagyon furcsán érezte magát. Arra gondolt, mennyivel kedvesebb volna, ha a vén könyvek némasága helyett ennek a fiatal leánynak a lármája cikkázna át a szobán. Mennyivel örvendetesebb volna, ha a rideg pergamentek és a ripacsos disznóbőrök helyett, a fiatal leány üde, fehér bőrét simogathatná. De valahányszor eféle profán érzések vettek rajta erőt, mindig elszégyelte magát és pirulva temette arcát a könyvkatalógusok őrült tömegébe, amelyet a posta nap-nap után és a világ legkülönbözőbb tájairól lankadatlan buzgalommal szállított a lakására. A házmesterleány azonban nem azért volt házmester leány és nem azért készült színésznőnél, hogy Teofrasztusz mester érdeklődése szeme ne szúrjon neki. Ez a szürke és titokzatos bácsi, akitől gyermekkorában félt és akit kamaszkorában kicsúfolt, most egészen más alakban mutatkozott. A házmesterleány minden nagyobb izgalom és fölháborodás nélkül el bírta képzelni, hogy ez a szürke bácsi, aki olyan mohón lesi egy tekintetét, egy mosolyát, tetemes anyagi javakban fogja őt részesíteni és megteszi egyetlen örökösének. Mert szentül hitte, — mint a házban mindenki — hogy Teofrasztusz mester rendkívül gazdag. Hogyne lenne gazdag, amikor olyan rettenetesen sok könyve van! Akinek ilyen haszontalanságokra is van pénze, az milliomos. És a házmester leányjoggal és nagyon okosan úgy gondolkozott, hogy ezeknek a millióknak nem szabad e házból kivándorolniok. És most, ha Teofrasztusz mesterrel találkozott, kacéran és kihívón nézett a szemébe, elannyira, hogy a szegény könyvember megzavarodott, lenézett a földre és belebotlott a saját lábába. — Így csak akkor dobogott a szívem. •— mondta egy este magában, — amikor az „Ars Amandi“-nak 1603-ból való veneziai kiadását nyolc petákért sikerült megvásárolnom. De most már aggodalmaskodott. Kétségei voltak. Azon tanakodott, nem lett volna-e helyesebb, ha akkor ezért a nyolc petákért ibolyát vásárol és átnyújtja egy ifjú és gömbölyű nőnek? Egyáltalában sajnálni kezdte magát a dobos esztendőkért, amelyeket a könyves polcokra való mászkálásban, a penészszagú antiquerius-boltokban való alkudozásokkal eltöltött. És sajnálta azt a sok szép pénzt, amit beledugott ezekbe a könyvkereskedőkbe, amivel tömte őket. — Steinwender Lipcsében belőlem élt, — panaszkodott saját magának, — a brüsszeli Faucont én mentettem meg a biztos bukástól egy hatvanezer maravédis rendeléssel. Ezek a