Pesti Hírlap, 1907. június (29. évfolyam, 130-155. szám)

1907-06-01 / 130. szám

Budapest, 1907. Előfizetési árak: Egész évre. . . . 28 k. — 1. Félévre ...... 14 » — , Negyedévre . . . 7 „ — , Egy hóra..... 2 „ 40 , Egyes szám ára 10 i. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. I XXIX. évf. 130. (10,2-ia.) szám. Ali­ g: 1 * Szombat, junius 1. Szerkesztőség:: Budapest, Váci-körut 78. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény in­­tézendő. Kiadóhivatal: Budapest, Váci-körút 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fel­szólalások intézendők. A bürokrácia pallosjoga. Aki igazsággal akar­ élni és aki az igaz­ságból akar megélni, az a gáncsot és dicséretet fölváltva használja és se nem gáncsol, se nem dicsér föltétlenül és kritikátlanul, hanem min­dig az igazságot keresi, amely személyek és pártok fölött áll. Ez a magyarázata annak, hogy pártok és személyek fölött gyakorlott kritikánkban többször változik a hang, de egyforma marad mindig az irány: az igazság keresése. Az egyik nap megkritizálunk egy minisztert vagy egy pártot s a másik nap ugyanazt megdicsérjük a szerint, amint a szemünk előtt lebegő elvek, eszmék és irányzatok szolgáltában tett-e va­lamit, vagy azoktól eltávolodott? Azoknak az embereknek és újságo­­­k­nak kényelmes dolguk van, akik és amelyek egy­­sszető mindenkorra megállapított vélemény­nyel viseltetnek egyes pártok és politikusok irányá­ban, bármit is tegyenek azok, így kényelmes helyzete van a kifejezetten ellenzéki vagy a ki­­nevezetten kormánypárti embereknek és újsá­goknak, ezek folyton vagy dicsérik vagy gya­­lázzák a kormányt s a pártokat. A nagy kö­zönség, a nagy nemzet intelligenciájának igen nagy kontingense azonban, különösen, mikor a választások véget értek, bizonyos reservátá­­val visszahúzódik az összes pártoktól s tárgyi­lagosan bírálja el az embereket és tetteiket. És ez jól is van így. Helyes, ha a közönség a vá­lasztások után nem tartja '■ túl oly 'mereven a párt­korlátokat, amelyek nemcsak az egymás­közti érintkezést nehezítik meg, de gyakran gá­tolják a tiszta látást, a tárgyilagos megítélést is. A miniszterek az országot s nem a pártokat szolgálják s a választók ne mint elfogult párt­emberek ítéljék meg őket. Ezek a szempontok irányítanak minket, amidőn mindig a pártszempontoktól távol álló közönség érdekeit s érzelmeit kutatjuk ki s azo­kat óhajtjuk szolgálni. Ez a szempont vezérelt bennünket, mikor a legutóbbi időben a tiszt­viselők jogos érdekében éles hangon bíráltuk azt a hivatalnoki szolgálati rendtartást, me­lyet a kormány a vasutasokra csináltatott. Feltűnést keltett a támadásunk, melyet követett a sajtó többi orgánumának csatlakozása s a tisztviselők köréből fölhangzott sok visszhang. Most pedig ugyanezt a kormányt s ugyan­azokat a politikusokat meleg elismeréssel üd­vözöljük ugyanezen ügyből kifolyólag, mert az igazságot­­ tessü­k. Az igazság pedig az, hogy a politikus urak meghallgatták a mi mi­fogá­sa­inkat és panaszainkat s már a bizottsági tárgyalás alkalmával egymás után­­magukévá tették a képviselő urak a mi indítványainkat, a kormány képviselői pedig hozzájárultak a javasolt javításokhoz, úgy­hogy most már örömmel konstatálhatjuk, hogy a vasutas szol­gálati pragmatika igen lényeges javításon ment keresztül. Ezért a szép eljárásért nyilvános köszönetet mondunk a fölszólalt képviselő uraknak , Kossuth Ferenc miniszter és Sztö­­rényi államtitkár uraknak. Ma nincs igazi ellenzék a parlamentben s a törvén­yjavasla­tok nélkülözik a kritikát, ami nagy hiba. Nem vehetik tehát rossz néven a miniszterek, ha a független sajtó vállalja ezt a szerepet. De egyszersmind vállalja azt a köte­lességet is, hogy elismeréssel adózzék a kor­mánynak, ha meghallgatta a jogos panaszokat. A tisztviselők panasza pedig jogos. Nem­csak a fizetés miatt, hanem a bánásmód miatt is van panaszuk s a szolgálati pragmatika ezen segít. A miniszterek valahányszor az alan­tas közegeikről van szó, gondoljanak arra, hogy bizonyos tekintetben ők is csak alantas közegei az udvarnak. Gondoljanak arra, mily sok igazságtalanságot, mellőzést s lenézést kell eltűrniük nekik is felülről. Tehát legyenek igazságosak ők is lefelé. A humanizmus és a jó modor, az igazságosság és méltányosság le­gyen az érintkezésnek és hivatalos elbánásnak irányítója. Még lesz sok szavunk a tisztviselők vég­leges szolgálati pragmatikájához s ennek egyes részleteihez. Ezúttal csak azt a fő elvet hang­súlyozzuk, hogy a tisztviselői függetlenség az alkotmány függetlenségét jelenti, ennélfogva a tisztviselők elbocsátásának kérdésén van a súlypont. S ezt a kérdést nem a bürokrácia, hanem az alkotmány szempont­jából kell meg­oldani. Ha a tisztviselő csak független fegyelmi bíróság rendes ítélkezése útján mozdítható ki állásából, akko­r a törvénytelenségre nem, hasz­nálhatja föl a központi hatalom. A tisztviselő állását, exisztenciájá­­s egész működését a tör­vényes állásponthoz kell kötözni. Azt kell biz­tosítani, hogy a v­áltozó politikai áramlatok ne tegyék ingadozóvá, változékonynyá, és megbíz­­hatatlanná az adminisztrációt. Az ország kormányzásai vezetheti a po­litika, de az ország adminisztrációját a tör­vénynek kell irányítania. Ezt az ívet csak a tisztviselők állásának -V­ A pályamű. Ott settenkedett, m­int a tolvaj, a szobor körül, amely gipszbe öntve, késben állott a for­gatható állványon és ragyogott a műtermet be­világító gázlámpa fényénél, mint holdvilágos téli estén a frissen esett hó. Valami félelemmel vegyes, irigy, keserű düh tükröződött fakó ar­cán, melyen az izmok meg-megromlultak, mintha galván­áram futna át rajtuk s ökölbe­szorított kézzel, ajkat harapdálva járatta sze­mét a gyönyörű alkotáson, melynek minden alakja szinte mozogni, életrekelni látszott, amint a villogó lámpasugarak ott vibráltak rajtuk. Közben-közben bizonyos rettegéssé­ tekintgetett az ajtó felé, mint aki tettenéréstől fél. Megint érezte azt a vad, szinte leküzdhe­tetlen vágyat, mely már akkor belopódzott a lelkébe, mikor néhány nap előtt először vette szemügyre az öntésből kikerült szobrot s mely azóta folyton erősbödött, dagadt, hiába igyeke­zett gátat vetni neki: a vágyat lecsapni, lesúj­tani a csillogó gipszre, mint a pöröly, szét­zúzni, összemorzsolni azt­, hogy ne maradjon egy ép darabja sem! ■ Föl is emelte az öklét s úgy tett, mintha sújtani akarna vele. Gondolatban elképezlte és valami pokoli gyönyörűsége tellett ebben. Hogy repülne szét, hogy semmisülne m meg egyetlen csapásra a nagy, dicső pályamű, melynek cso­dájára járnak az összes ismerősök, jó barátok s melyre György is olyan büszke, amelytől annyi sokat vár! . . . Holnap nem lenne mit szállí­tani a pályázat helyére és György úr elesne a biztosnak hitt első díjtól. Szétpukkadna dühé­ben, kétségbeeséstől őrjöngete s hosszú időre megbénulna az alkotó ereje! . . . Hirtelen úgy rémlett neki, hogy valami neszt hallott kívülről. Egy pillanatig riadtan, látott szájjal, tágranyi­ szemmel meredt a vélt hang irányába.. A szíve zakatolt, hogy majd szétveré fee a mellét. A következő percben már ott volt az ajtónál és hallgatózott. Semmi zaj. Csak az őszi eső egyhangú permetezése s időn­­kint egy-egy kocsi robogása hallatszott. — Milyen ostoba vagyók! — mormolta magában. És nyomban úgy érezte, mintha va­laki az arcába fújt volna s az a különös láz, mely annyira csábította a szobor összezúzó sara, most hirtelen eltűnt volna. A szívdobogása is csillapult. Egyszerre azonban úgy elbágyadt, hogy alig birt a lábán állani. Szükségét érezte, annak, hogy lepihenjen. Odam­ent hát, szinte támolyogva, a gipszporos, agyagos, rozzant pamlaghoz, mely a műterein­ egyik sarkában állt s hanyatt dőlt rajta. Két kezét a tarkója alá tette s lehunyta kimerülten, a szemeit. Kinyúlt, sovány testével, sápadt, beesett arcával olyan volt, mint egy halott. Csak nehéz, szakgatott lélekzése mutatta, hogy él. Szédült a feje és zúgott, mint a malom s a szemei előtt tűzkigyók karikáztak. Nagy eről­ködésébe került, míg egy kis rendet tudott te­remteni agyában. És ekkor valami homályos sejtelme támadt: homályos sejtése annak, mily ostobaság, őrültség, amit csinál. Mit akarok én tulajdonképen? — kérdezte önkéntelenül is ma­gától. — Hová fog ez vezetni? S e pillanatban hirtelen úgy érezte, mintha maró folyadékot nyelt volna, ami most fokozatosan égetni kezdi a gyomrát, a beleit, hogy azok görcsösen össze­húzódnak. Kitört rajta újra az éhség, melytől­­ az ím­ért néhány percre elterelődött a figyelme.­­ Összecsikorgatta a fogát s nyöszörögni kezdett­­ kínosan, mint a lázbeteg. Hónapok óta rendet­­­­lenül, hiányosan táplálkozott s két nap óta s nem evett egy falatot sem. Nem ostobaság-e, hogy nem akarja többé igénybe venni a György segítségét? — gondolta magában. — Mi lesz en­nek a vége? Éhen fog dögleni. Az a gazember Krahler is mióta hitegeti már, hogy fölfogadja segédnek! Úgy látszik, még az sem bízik benne,­­ az íj .smarkszerű. Pedig bezzeg szomorú volna, ha még épületdiszeket sem tudna csinálni! ! Épületdiszeket! Mikor még nemi is oly rég, ifjonti lélekkel, amikor még hitt a tehetségében (bár sohse hitt volna!), monumentekről, mikkel majd ámulatba ejti az országot, az egész vilá­got! . . . Milyen ostoba volt is! Hogy rohant el­érheti?a művészi vágyak, ábrándképek után, mint a bolond! . . . Pedig lépten-nyomon meg­győződhetett róla, hogy nincs tehetsége, hogy soha sem lehet belőle művész. Föltámadt lelkében egyszerre mindannak a sok keserű csalódásnak, lealáztatásnak emlé­ke, amiben része volt mindjárt attól a perctől fogva, hogy először kezdte Györgygyel együtt az agyagot gyúrni. Átélte, végigszenvedte vala­­­­mennyit újra. Látta magát, amint lesújtva, porig alázva áll első munkája előtt, amelyen annyi ambíció­val dolgozott s hallgatja a tanárja korholó sza­vait, melyek úgy recsegnek a fülébe, mint a halálos ítélet, széttépve, könyörtelenül gyerme­kes, ostoba ábrándjait hírről, dicsőségről s szé­­gyenpirt festve az arcára; látta magát, mint küzködik, igyekszik ettől fogva előretörni s még A Pesti Hírlap mai száma 32 oldal.

Next