Pesti Hírlap, 1907. június (29. évfolyam, 130-155. szám)
1907-06-01 / 130. szám
Budapest, 1907. Előfizetési árak: Egész évre. . . . 28 k. — 1. Félévre ...... 14 » — , Negyedévre . . . 7 „ — , Egy hóra..... 2 „ 40 , Egyes szám ára 10 i. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. I XXIX. évf. 130. (10,2-ia.) szám. Ali g: 1 * Szombat, junius 1. Szerkesztőség:: Budapest, Váci-körut 78. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kiadóhivatal: Budapest, Váci-körút 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólalások intézendők. A bürokrácia pallosjoga. Aki igazsággal akar élni és aki az igazságból akar megélni, az a gáncsot és dicséretet fölváltva használja és se nem gáncsol, se nem dicsér föltétlenül és kritikátlanul, hanem mindig az igazságot keresi, amely személyek és pártok fölött áll. Ez a magyarázata annak, hogy pártok és személyek fölött gyakorlott kritikánkban többször változik a hang, de egyforma marad mindig az irány: az igazság keresése. Az egyik nap megkritizálunk egy minisztert vagy egy pártot s a másik nap ugyanazt megdicsérjük a szerint, amint a szemünk előtt lebegő elvek, eszmék és irányzatok szolgáltában tett-e valamit, vagy azoktól eltávolodott? Azoknak az embereknek és újságoknak kényelmes dolguk van, akik és amelyek egysszető mindenkorra megállapított véleménynyel viseltetnek egyes pártok és politikusok irányában, bármit is tegyenek azok, így kényelmes helyzete van a kifejezetten ellenzéki vagy a kinevezetten kormánypárti embereknek és újságoknak, ezek folyton vagy dicsérik vagy gyalázzák a kormányt s a pártokat. A nagy közönség, a nagy nemzet intelligenciájának igen nagy kontingense azonban, különösen, mikor a választások véget értek, bizonyos reservátával visszahúzódik az összes pártoktól s tárgyilagosan bírálja el az embereket és tetteiket. És ez jól is van így. Helyes, ha a közönség a választások után nem tartja '■ túl oly 'mereven a pártkorlátokat, amelyek nemcsak az egymásközti érintkezést nehezítik meg, de gyakran gátolják a tiszta látást, a tárgyilagos megítélést is. A miniszterek az országot s nem a pártokat szolgálják s a választók ne mint elfogult pártemberek ítéljék meg őket. Ezek a szempontok irányítanak minket, amidőn mindig a pártszempontoktól távol álló közönség érdekeit s érzelmeit kutatjuk ki s azokat óhajtjuk szolgálni. Ez a szempont vezérelt bennünket, mikor a legutóbbi időben a tisztviselők jogos érdekében éles hangon bíráltuk azt a hivatalnoki szolgálati rendtartást, melyet a kormány a vasutasokra csináltatott. Feltűnést keltett a támadásunk, melyet követett a sajtó többi orgánumának csatlakozása s a tisztviselők köréből fölhangzott sok visszhang. Most pedig ugyanezt a kormányt s ugyanazokat a politikusokat meleg elismeréssel üdvözöljük ugyanezen ügyből kifolyólag, mert az igazságot tessük. Az igazság pedig az, hogy a politikus urak meghallgatták a mi mifogásainkat és panaszainkat s már a bizottsági tárgyalás alkalmával egymás utánmagukévá tették a képviselő urak a mi indítványainkat, a kormány képviselői pedig hozzájárultak a javasolt javításokhoz, úgyhogy most már örömmel konstatálhatjuk, hogy a vasutas szolgálati pragmatika igen lényeges javításon ment keresztül. Ezért a szép eljárásért nyilvános köszönetet mondunk a fölszólalt képviselő uraknak , Kossuth Ferenc miniszter és Sztörényi államtitkár uraknak. Ma nincs igazi ellenzék a parlamentben s a törvényjavaslatok nélkülözik a kritikát, ami nagy hiba. Nem vehetik tehát rossz néven a miniszterek, ha a független sajtó vállalja ezt a szerepet. De egyszersmind vállalja azt a kötelességet is, hogy elismeréssel adózzék a kormánynak, ha meghallgatta a jogos panaszokat. A tisztviselők panasza pedig jogos. Nemcsak a fizetés miatt, hanem a bánásmód miatt is van panaszuk s a szolgálati pragmatika ezen segít. A miniszterek valahányszor az alantas közegeikről van szó, gondoljanak arra, hogy bizonyos tekintetben ők is csak alantas közegei az udvarnak. Gondoljanak arra, mily sok igazságtalanságot, mellőzést s lenézést kell eltűrniük nekik is felülről. Tehát legyenek igazságosak ők is lefelé. A humanizmus és a jó modor, az igazságosság és méltányosság legyen az érintkezésnek és hivatalos elbánásnak irányítója. Még lesz sok szavunk a tisztviselők végleges szolgálati pragmatikájához s ennek egyes részleteihez. Ezúttal csak azt a fő elvet hangsúlyozzuk, hogy a tisztviselői függetlenség az alkotmány függetlenségét jelenti, ennélfogva a tisztviselők elbocsátásának kérdésén van a súlypont. S ezt a kérdést nem a bürokrácia, hanem az alkotmány szempontjából kell megoldani. Ha a tisztviselő csak független fegyelmi bíróság rendes ítélkezése útján mozdítható ki állásából, akkor a törvénytelenségre nem, használhatja föl a központi hatalom. A tisztviselő állását, exisztenciájás egész működését a törvényes állásponthoz kell kötözni. Azt kell biztosítani, hogy a változó politikai áramlatok ne tegyék ingadozóvá, változékonynyá, és megbízhatatlanná az adminisztrációt. Az ország kormányzásai vezetheti a politika, de az ország adminisztrációját a törvénynek kell irányítania. Ezt az ívet csak a tisztviselők állásának -V A pályamű. Ott settenkedett, mint a tolvaj, a szobor körül, amely gipszbe öntve, késben állott a forgatható állványon és ragyogott a műtermet bevilágító gázlámpa fényénél, mint holdvilágos téli estén a frissen esett hó. Valami félelemmel vegyes, irigy, keserű düh tükröződött fakó arcán, melyen az izmok meg-megromlultak, mintha galvánáram futna át rajtuk s ökölbeszorított kézzel, ajkat harapdálva járatta szemét a gyönyörű alkotáson, melynek minden alakja szinte mozogni, életrekelni látszott, amint a villogó lámpasugarak ott vibráltak rajtuk. Közben-közben bizonyos rettegéssé tekintgetett az ajtó felé, mint aki tettenéréstől fél. Megint érezte azt a vad, szinte leküzdhetetlen vágyat, mely már akkor belopódzott a lelkébe, mikor néhány nap előtt először vette szemügyre az öntésből kikerült szobrot s mely azóta folyton erősbödött, dagadt, hiába igyekezett gátat vetni neki: a vágyat lecsapni, lesújtani a csillogó gipszre, mint a pöröly, szétzúzni, összemorzsolni azt, hogy ne maradjon egy ép darabja sem! ■ Föl is emelte az öklét s úgy tett, mintha sújtani akarna vele. Gondolatban elképezlte és valami pokoli gyönyörűsége tellett ebben. Hogy repülne szét, hogy semmisülne m meg egyetlen csapásra a nagy, dicső pályamű, melynek csodájára járnak az összes ismerősök, jó barátok s melyre György is olyan büszke, amelytől annyi sokat vár! . . . Holnap nem lenne mit szállítani a pályázat helyére és György úr elesne a biztosnak hitt első díjtól. Szétpukkadna dühében, kétségbeeséstől őrjöngete s hosszú időre megbénulna az alkotó ereje! . . . Hirtelen úgy rémlett neki, hogy valami neszt hallott kívülről. Egy pillanatig riadtan, látott szájjal, tágranyi szemmel meredt a vélt hang irányába.. A szíve zakatolt, hogy majd szétveré fee a mellét. A következő percben már ott volt az ajtónál és hallgatózott. Semmi zaj. Csak az őszi eső egyhangú permetezése s időnkint egy-egy kocsi robogása hallatszott. — Milyen ostoba vagyók! — mormolta magában. És nyomban úgy érezte, mintha valaki az arcába fújt volna s az a különös láz, mely annyira csábította a szobor összezúzó sara, most hirtelen eltűnt volna. A szívdobogása is csillapult. Egyszerre azonban úgy elbágyadt, hogy alig birt a lábán állani. Szükségét érezte, annak, hogy lepihenjen. Odament hát, szinte támolyogva, a gipszporos, agyagos, rozzant pamlaghoz, mely a műterein egyik sarkában állt s hanyatt dőlt rajta. Két kezét a tarkója alá tette s lehunyta kimerülten, a szemeit. Kinyúlt, sovány testével, sápadt, beesett arcával olyan volt, mint egy halott. Csak nehéz, szakgatott lélekzése mutatta, hogy él. Szédült a feje és zúgott, mint a malom s a szemei előtt tűzkigyók karikáztak. Nagy erőlködésébe került, míg egy kis rendet tudott teremteni agyában. És ekkor valami homályos sejtelme támadt: homályos sejtése annak, mily ostobaság, őrültség, amit csinál. Mit akarok én tulajdonképen? — kérdezte önkéntelenül is magától. — Hová fog ez vezetni? S e pillanatban hirtelen úgy érezte, mintha maró folyadékot nyelt volna, ami most fokozatosan égetni kezdi a gyomrát, a beleit, hogy azok görcsösen összehúzódnak. Kitört rajta újra az éhség, melytől az ímért néhány percre elterelődött a figyelme. Összecsikorgatta a fogát s nyöszörögni kezdett kínosan, mint a lázbeteg. Hónapok óta rendetlenül, hiányosan táplálkozott s két nap óta s nem evett egy falatot sem. Nem ostobaság-e, hogy nem akarja többé igénybe venni a György segítségét? — gondolta magában. — Mi lesz ennek a vége? Éhen fog dögleni. Az a gazember Krahler is mióta hitegeti már, hogy fölfogadja segédnek! Úgy látszik, még az sem bízik benne, az íj .smarkszerű. Pedig bezzeg szomorú volna, ha még épületdiszeket sem tudna csinálni! ! Épületdiszeket! Mikor még nemi is oly rég, ifjonti lélekkel, amikor még hitt a tehetségében (bár sohse hitt volna!), monumentekről, mikkel majd ámulatba ejti az országot, az egész világot! . . . Milyen ostoba volt is! Hogy rohant elérheti?a művészi vágyak, ábrándképek után, mint a bolond! . . . Pedig lépten-nyomon meggyőződhetett róla, hogy nincs tehetsége, hogy soha sem lehet belőle művész. Föltámadt lelkében egyszerre mindannak a sok keserű csalódásnak, lealáztatásnak emléke, amiben része volt mindjárt attól a perctől fogva, hogy először kezdte Györgygyel együtt az agyagot gyúrni. Átélte, végigszenvedte valamennyit újra. Látta magát, amint lesújtva, porig alázva áll első munkája előtt, amelyen annyi ambícióval dolgozott s hallgatja a tanárja korholó szavait, melyek úgy recsegnek a fülébe, mint a halálos ítélet, széttépve, könyörtelenül gyermekes, ostoba ábrándjait hírről, dicsőségről s szégyenpirt festve az arcára; látta magát, mint küzködik, igyekszik ettől fogva előretörni s még A Pesti Hírlap mai száma 32 oldal.