Pesti Hírlap, 1907. szeptember (29. évfolyam, 208-232. szám)

1907-09-01 / 208. szám

Budapest, 1907. XXIX. DVf. 208. (10,297.) szílm. Vasárnap, szeptember 1. Előfizetési árak: Egész évre .... 28 k. — f. Félévre..............14 „ — „ Negyedévre ... 7 „ — , Egy hóra...........2 „ 40 , Egyes szám ára 10 t. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. Szerkesztőség:: Budapest, Váci-körút 78. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény in­tézendő. Kiadóhivatal: Budapest, Váci-körút 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fel­szólalások intézendők. A Festi Hírlap következő száma kedden — szept. 3-án — hajnalban jelenik meg. A hitelszövetkezetek ügye. A szövetkezeti kérdés fejlődésének ná­lunk sajátságos, sőt határozottan ferde iránya van. Egyik oldalon az állami beavatkozás túl­ságos mértéke, más oldalon pedig az állam teljes közömbössége figyelhető meg. A fogyasz­tási szövetkezeteket állami és szorosabban köz­­igazgatási protekcionizmussal szinte mestersé­gesen tenyésztik. Ezzel ezernyi tisztes kereske­dő , megélhetését vetik kockára, anélkül, hogy ebből a körre megfelelő előnyök háramolnának. A hitelszövetkezetek fejlődésével és működésé­vel viszont nem törődik senki. És ez a közöm­bösség most ugyancsak ezernyi exis­ztenciát fe­nyeget. A szövetkezeti kérdés ily rikítóan ellen­tétes kezelésének azonban mégis ugyanegy eredménye mutatkozik. Az egyik oldalon köz­vetlenül támad az állam a kereső polgárság el­len, a másikon pedig közvetve idézi föl a ve­szedelmet. Minden jel arra vall tehát, hogy itt olyan mélyre nyúló bajjal állunk szemben, amely fölött sem­mikép se lehet könnyedén na­pirendre térni. Se nekünk, se a kormánynak, de az is bizonyos, hogy üres elmélkedéssel vagy léha elmélkedéssel a veszedelmesen tornyosuló bajokon aligha segíthetünk. Hónapok óta morajlik s napok óta már fenyegetően zúg a levegőben, hogy bajban vannak a hitelszövetkezetek. Hát ez tévedés. Ezúttal nem a hitelszövetkezetek, hanem az adósok rengeteg tömege forog veszedelemben. Mert nem a cégtábla jelenti a szövetkezetet, hanem a tagok alkotják, akik pedig részjegyeik vagy adósságuk révén annak sorsával teljesen össze vannak forrva. A szövetkezet összetöré­se: a tagok esetleges anyagi romlása. Termé­szetes, hogy egy, vagy akár több szövetkezet súlyos állapota még korántsem akkora jelen­tőségű, hogy ingadozásukban a közérdek csz­­mén támasztassanak meg. Végre is a magán­­vállalkozás, a társulás bármely formája mel­lett, viselje el a kockázatot, amely a nyereség kilátásával rendszerint együtt jár. Most azon­ban nem egy, nem is több, hanem az összes szövetkezetek, illetve tagok létkérdése van koc­kára vetve. Ezt a szempontot pedig lehetetlen figyelmen kívül hagyni, különösen akkor, ha komolyan keressük a fölmerült nehézségek forrását. Nagyobb pénzintézeteink soha se törőd­tek a kis ember sorsával és igényeit egyszerűen személyi hitelnek minősítették, bárha üzeme, üzlete vagy foglalkozása kétségtelenné is tet­ték, hogy a pénz intenzívebb tevékenységre ad­hat módot. Ez a körülmény, vagyis a, termé­szetes szükség keltette életre nálunk is a hitel­­szövetkezeteket s fejlődésük példás külföldi minták után indult. Ez időben, több mint egy évtizeden át, alig lehetett működésük ellen pa­naszt hallani, ami azt látszik igazolni, hogy a törzs ép és kifogástalan. Az utóbbi évek szám­talan fattyúhajtása az, mely most magát a tör­zset is fenyegeti. A magyarázat nagyon egy­szerű. Négy évvel ezelőtt, a délafrikai, majd az orosz-japán háborút követő idő alatt Európában óriási tőkék halmozódtak fel, melyek minden országban rendkívüli pénzbőséget idéztek elő. Amily mértékben csökkent a kamathozadék, abban az arányban törekedtek a tőkések fo­kozni a pénz elhelyezésének, vagyis hasznosí­tásának lehetőségét. A meglévő hitelszervezetek konzervatív üzletvitelén jórészt megtört ez a szándék, ámde a tőke érvényesülését termé­szetszerűen mi sem gátolhatja meg. A hitel megszerzésének könnyűsége vérmes reménye­ket ébreszt s tényleg hasznos új alapítások mel­lett, a költekezési hajlamot alig sejthető mér­tékben növeli. A beállott tőkebőség veszedelmei fokozottan jelentkeztek nálunk, ahol az opti­mizmus szinte nemzeti sajátság. Erre az időre esik számtalan hitelszövetkezet és törpebank alapítása, amelyek tehát a nagy tőke mestersé­ges kreatúráiként keltek életre azon célból, hogy a bő fölöslegnek levezető csatornái legye­nek. Ezekbe a mesterséges szervekbe meggon­dolás és minden előrelátás nélkül ontották a pénzt. Tudunk eseteket, hogy a nagy bankok egyenesen rákényszerítették a hitelt pénzügy­nökeik útján a szövetkezetekre, aminek az lett a következése, hogy ezek üzletköre rendkívüli mér­tékben kitágult. Fennakadás nem is volt mind­addig, amíg a pénzviszonyok rosszabbra nem fordultak. Innen kezdve mér meglehetősen szem előtt folyt le a helyzet további alakulása. Az osztrák-magyar bank egy szép napon kijelentette, hogy szövetkezeti váltóanyagot nem fogad el viszleszámítolásra. A tőke kez­dett megapadni. A nagy bankok, amelyek még röviddel azelőtt is valósággal rátukmálták a szövetkezetekre a pénzt, mind szűkebb keretek­be szorították a hitelt. A pénz e közben egyre gyérült, folyton szűkebben állott rendelke­zésre s ekkor a nagyobb pénzintézetek vezetői hirtelen fölfedezték, hogy a hitelszövetkezetek tevékenysége ártalmas, sőt immorális. Nagyon kurtán végeztek. Kijelentették, hogy a hitelszö­vetkezetek váltóit nem fogadják el. Ezek után kérdés, hogy már most hogyan alakul a hely­zet? Mert, fájdalom, ezen elhatározás sokkal könnyebb, mint milyennek a kivitel mutatkozik.­ ­ Viszontlátás. A besztercei havasok felé húzódó rengeteg erdőség egyik magasan fekvő tisztására négy fáradt katona lépett ki valamelyik forró augusz­­tus végi napon, esti hat óra tájban. Egy tejfölös szájú káplár és három közember. Teljes hadi felszerelést cipeltek hátukon a virágszálak és becsületesen ki voltak állva, míg erre a magas tisztásra­ kivergődhettek az erdőségből. A fiatal káplár megállt, föltolta sipkáját a feje búbjára és elkeseredve tekintett végig a szemei elé táruló gyönyörű panorámán, mely­nek sok órajárásnyira eső nagy távolságában a havas kopasz ormai verték vissza a lassanként Nyugvóra hajló nap vörhenyes fényét. — A fene egye meg ezt a piszok földet! — fakadt ki mosdatlan száján a harag, — hát már most hol az istennyilában van az a rongy falu, akit meg kéne találni? Ki lát itt valahol falut, atyafiak? Az atyafiak nézelődtek, vállukat vonogat­­ták, egyik a homlokát törölgette, a másik friss füvet gyömöszölt a sipkájába, hogy a feje búb­jának némilegg füset tartson; azt a falut azon­ban, melybe küldve voltak, hogy az átvonuló ezred számára friss vizet teremtsenek, egyikük sem látta. Hegy, völgy, erdő mindenütt, — em­berlakta hely sehol. Pedig itt kellett lennie vala­hol a falunak is. A parancs, amit kaptak, vilá­gosan hangzott: az oláh falu neve: Pleska, lé­­lekszáma négyszáz, van benne egy fatornyos gö­rögkeleti templom és egy régi urasági kastély. Az erdőségen át közeledő regimentnek rajta kell átvonulnia Beszterce felé, ahol a császár az idei nagy „manéber“-t fogja megtartani. A káplár mérgelődve rázta fejét. — Nincs itt egy akkora falu se, mint a fél tenyerem, — holott pedig m­­ uszály neki itt nyomorogni valahol, csak tudnám, merre? Nem látja senki? Nem. Az atyafiak nem láttak semmit. Ma­rosvidéki fiúk voltak mindhárman, soha ezen a távoli vidéken azelőtt meg nem fordultak, tehát honnan sejtsék, hogy azon Pleska nevű rumnung falucska hol szigorog? Katonaság sem járt ezen a vidéken valami húsz esztendő óta — hallották minap a táborban a kapitány úrtól. Tehát nem is származhatott le régi öreg bakák szájáról a hagyomány, hogy egy ilyen nevű falu merre le­gyen és mit jó­­ róla tudni a feléje ballagó vi­rágszálnak. A­ káplár végre is elunta a hiábavaló néz­­delődést, rántott egyet a vállán és azt mondta: ■— Mars! Elindult találomra és ment szó nélkül le­felé a tisztásról, amerre a völgyet gyanította. A legények némán lépegettek utána. Dél óta jöt­tek, jóformán megállás nélkül. A meleg elher­­vasztotta szájukon a szót, — egyiknek sem volt kedve a diskurzusra. A káplár viszont titokban­­ a saját okoskodó fejére haragudott: ha megma­­­­radt volna az erdőség túlsó oldalán kanyargó­­ úton és nem okoskodott volna a képen, hogy az utat az erdőn keresztül — egyenes irányban — megrövidíti, most nem kellene nyomoznia a fa­lut. Bizonyos, hogy az az út Ploskára visz és bizonyos, hogy a regiment azon fog jönni. Ha pedig most nem igyekszik, akkor az is bizonyos, hogy az ezredes sárga lova hamarabb fog rá­nyeríteni a falura, mint ő. Mert ló az ő neve mindenképen azért a hebehurgyaságért, hogy a járt utat a járatlanért faképnél hagyta. És nagy szégyen, hogy egyébként jóféle góbé eszitől efféle bolondság kitelhetett. Mintegy félórai buzgó kutyagolás után azonban minden jóra fordult. A tisztás lejtőjé­nek, aljában ott fehérlett porosan a vízmosások­kal számtalan helyen megcsipkézett megyei út. A valamelyest immár szurkoló káp­­lárocska harsány diadalordítást szeretett vol­na kiereszteni torkán, ha az efféle nem esik valas a ,,rang“ rovására, így csak megállt, ismét fölcsapta sipkáját a feje búbjára s rámutatva kinyújtott ,jobb­jával a vaktában megtalált silány megyei út­ra, — hajhó! miért is silány ebben a nagyságos országban minden megyei út? — komolyan így szólt: — Ugy­e bizony megmondani, atyafiak, hogy itt az út-e, verné el a ragya, de jó helyre dugták . . . ennék meg! Az atyafiak bólintottak. Igenis, itt azért, bár sokkal különb járás esett a füvön, mint a mily öröm várja szemüket­ szájukat az utat bo­rító hatalmas porban. A káplár azonban neki­akasztotta bakancsait a pornak, tehát követni kellett. Gyorsan haladtak tovább az ide-oda ka­nyargó úton a falu felé, mely most már hama­rosan kibukkant a völgyből. Megpillantották a templomot, s csakhamar az urasági kastély ma­gasba nyúló fedelét is a villámhárítókkal. Há­rom is fölmerészkedett a fedél különböző pont­jairól, mintha az összes ide becsapó villámokat A Pesti Birlap mai száma 56 oldal.

Next