Pesti Hírlap, 1907. október (29. évfolyam, 233-258. szám)

1907-10-01 / 233. szám

helyeselhetjük a kormány eljárását, hogy a „quid consilii“ szempontja által vezéreltetik, hogy szabad útjára engedi az október tizediki munkabeszüntetést s kerül minden olyast, ami esetleg fölösleges összeütközéseket vonhatna maga után. A kormánynak, azon a feladaton felül, hogy a képvielőknek a parlamentbe való za­vartalan jutását esetleg karhatalommal is biz­tosítsa — nincs egyéb feladata. A parlament­nek igen.­­Ám nehogy olyan hóbortos ideákon tör­jék a képviselő urak a fejüket, hogy talán a legjobb lenne az utolsó pillanatban kijátszani a szocialistákat s október tizedikén például —­­nem tartani ülést. Ez megfutamodás lenne. Ez elismerése lenne annak, hogy az utca legalább is egyenrangú tényező a parlamenttel. Ha másrészt a parlament észre sem veszi a parlamenten kívüli képet, ezt a szocialisták a nép semmibevevésének vádjával könnyen a maguk javára fordíthatnák. Nem változtat a dolgon az, hogy a tünte­tés közvetlenül a parlament mellett, a parla­ment előtti téren, vagy attól távolabb, bármily távol fog lefolyni — de Budapesten, mely a parlament székhelye, de Magyarország bárme­lyik városában, mert az a tüntetés abban a vá­rosban is Magyarország parlamentje ellen irá­nyulna. S nem változtat a dolgon az, hogy a tün­tetés fenyegető jellegének tompítása végett kér­vényező küldöttség fog megjelenni a képviselő­ház elnöke előtt. Igenis, a parlament fejének, a képviselő­­ház elnökének nemcsak az a feladata, hogy ama küldöttség kérvényét, helyesebben ultim­á­­tusát az elnöki szobában átvegye, de az is és főként az, hogy benn az ülésteremben konsta­tálja az utca terrorizmusát, meg azt, hogy Ma­gyarországnak ez a parlamentje ép olyan tör­vényes parlament, mint lesz esetleg az általá­nos választói jogon összegyűlő s az általános választói jogot ez a parlament fogja megcsinál­ni, nem pedig az utca. A parlamentnek október tizedikén érez­tetnie kell az utcával, hogy Magyarországon nincs sem utasítási rendszer, sem plebiscitum vagy referendum, _____ hogy fölébredek, az visz engem közelebb is­tenhez. A beteg kinyújtotta sápadt kezét az apá­ca felé, az tétovázva fogta meg — Nem szabad? — kérdezte a beteg. — A kezét nyújtani nem szabad? Hát még ha tudná, mire akartam kérni a múlt éjszaka, mi­ikor annyira szenvedtem. Hogy csókolja meg a homlokomat, Veronika nővér, úgy éreztem, hogy ettől, a maga szája érintésétől, megszűn­nének a szenvedéseim. De nem kértem, mert tudtam, hogy meg kellene tagadnia. Hát nem kértem. Hanem elaludni nem tudtam, csak le­csuktam a szememet és arra gondoltam . . . — Mire gondolt? — kérdezte az apáca. •— Arra gondoltam, hogy milyen lehet a maga haja, Veronika nővér. — A levágott kis haja, hogy milyen színű lehet. Talán maga sem tudja. Talán nem is látta a haját, mióta levágták. Hiszen soha sem néz tükörbe. — Mindig ilyen gyermekes dolgok járnak a fejében, — mondta rosszalólag az apáca és önkéntelenül elhúzódott az ágytól. A beteg észrevette ezt a mozdulatot. — Megint haragszik rám? — kérdezte puha, engesztelő hangon. — Tegnap is meg­haragudott rám, Krisztus eljegyzett arája, mert az kérdeztem, hány éves. Hát jó, nem kérdezek semmit. Hallgatok és jól viselem ma­gam. Most csendesen ültek a sötétben, de a gondolataik izzók és beszédesek voltak. — Holnap beszélek a főnöknővel, — gondolta az apáca — és kérem, hogy küldjön ide más ápolónőt. Én nem maradhatok itt. A vétkes beszédek jutottak eszébe, amit az asszony tett vallásról, istenről és világi dol­gokról. — Pogánynak gondol és borzad tőlem, — gondolta az asszony, — én pedig szeretném tudni, milyen színű a haja. Csak ezt szeretném tudni.Az apáca köhécselt. — Veronika nővér, — mondta a beteg, — miért nem kéri meg valamelyik orvost, hogy nézze meg a maga tüdejét, nincs-e valami baja?Az apáca mosolygott és a homályban, amitől nem lehetett látni az arcát, fölfelé né­zett, szinte átszellemültem — Mi soha sem­ gyógyittatjuk magunkat, mint a világi emberek — mondta. — Ami be­tegséget isten ránk küld, azt viseljük alázattal és örömmel. Ha gyógyittatnók magunkat, az annyi volna, mint ellene szegülni isten akara­tának. — Középkor — gondolta magában az asszony és valami türelmetlenség szállta meg egyszerre. Legjobban szeretett volna fölkelni az ágyból és menni, rögtön, késlekedés nélkül. Fölkelni és menni. Az apáca fölcsavarta a­ villanylámpát az ágy mellett és megint visszaült a karosszékbe és mozdulatlan maradt. — Veronika nővér — mondta most a be­teg — ha én meggyógyulok, értem jön a nagy automobil, ami idehozott és elvisz innen. Tud­ja hova? Rómába. — Ah — mondotta az apáca és közelebb hajolt. — Igen, Rómába, ahol a maga rendjé­nek az anyazárdája van. Ott maradok egészen a tavaszig. Nem akarna eljönni maga is? A nagyheti ájtatoskodást ott tölthetne és elmehet­ne a pápa ő­szentségéhez. Az apáca szemei kigyuladtak az öröm­től. . — Ha lehetne —­ mondta, sóhajtotta in­kább. — Lehet — mondta az asszony. — Ubal­­da nővérrel együtt jöhetnének. Kérdezze meg Félhivatalosan jelentik: Báró Beck osz­trák miniszterelnök dr Sieghart osztályfőnök­kel, továbbá lovag Korytowski osztrák pénz­ügyminiszter, gróf Auersperg osztrák földmi­­velésügyi miniszter és dr Derschatta osztrák vasútügyi miniszter kedden délután 1 óra 40 a főnöknől. Én el fogom küldeni az utijegyü­­ket. A kis apáca arca sugárzott. — Ez nagyon szép dolog. Ekkora bol­dogságot én nem is érdemiek. — Középkor — gondolta megint az asz­­szony és eszébe jutott egy pápai látogatás, amint ő maga ott térdelt a zarándokok között s a hófehér jelenség ünnepi csöndben vonult el mellette és ajkához értette a halászgyürű­t. Arra gondolt, mennyire nem érzett akkor mást, mint a scéna szokatlan voltát s hogy ment maradt minden áhítattól. — Gyermek, Veronika, maga az angya­lok testvére, maga, ha meghal, ott fog ülni az Atyaisten jobbja felől és a muzsikás angyalok körülötte. A Bellini angyalai és a Fia Angeli­­coéi. Persze maga ezeket nem ismeri. Az apáca nem felelt. Magába mél­yed­ve ült és a szokatlan izgalom egészen pirosra fes­tette kicsiny ráncos arcát. — Most boldog — gondolta magában az asszony — a legnagyobb dolog ez, amire életé­ben számíthatott. A legünnepibb esemény és hogy ilyen váratlanul jött, ez majdnem meg­­szédüti. — Veronika nővér — mondta most fön­­hangon — örül most? — Örülök — mondta az apáca­­— imád­kozom, hogy isten hallgassa meg önt és telje­sítse a legforróbb vágyát, úgy ahogy ön által az enyémet teljesíti. ■— Az én legforróbb vágyam — mondta fáradt mosol­ylyal az asszony — nekem tán nincs is. Csak egy. Most és az egész életre. De ez olyan, hogy nem teljesülhet soha. Szeretném látni a haját, Veronika nővér. A kis apáca ijedten nézett a betegére. — Ezt ne mondja —• könyörgött csak ezt ne. Hiszen talán semmiség. De nekem nem szabad. Tilos. Nekem nem szabad. PESTI HÍRLAP 1907. október 1., kedd. A helyzet. A kiegyezés nagyhete. Az osztrák miniszterek Budapesten. Reménységtelj­es hangok. Az események íme igazolják, amit a ki­egyezési tárgyalások legutóbbi félbeszakítása óta írtunk. A tárgyalásoknak csak félbeszakítá­sáról és nem végleges megszakításáról volt szó. És amint jeleztük, ime ténynyé vált: az osztrák miniszterek Budapestre jönnek folytatni a tár­gyalásokat. Holnap, kedden, érkeznek ide és délután már megindulnak a döntő kiegyezési tárgyalások. Ez a hét tehát a kiegyezés nagyhete. És amennyire a fel-felcsendülő békésebb hangok­ból ki lehet érezni: a nagyhét végén — úgy le­het — meglesz a feltámadás, a gazdasági kap­csolat feltámadása újabb tíz esztendőre Ausz­triával, ha nem is az eddigi szövetségnek, ha­nem szerződésnek formájában. E pillanatban csak impressziókról írha­tunk, amely impressziókat az egyes jelenségek fakasztják. A legutóbbi bécsi félbeszakítás után tele volt pesszimizmussal a levegő. Kifelé úgy látszott, mintha a két kormány közt az ellen­téteket személyes kényességű ügyek is súlyos­bítanák. A lapokban fölmerült, a „ki kezdje az újabb közeledést“ kérdése és valóságos kanapé­­processzussá nőtte ki magát. Most szombaton aztán hire terjedt, hogy Wekerle titokban Bécs­­ben járt és tárgyalt Beckkel, sőt volt állítólag a királynál is. Ezt a mende­mondát Bécsből is, Budapestről is agyoncáfolták és félhivatalosan jelentették, hogy Wekerle vadászni volt egy komárommegyei barátja birtokán, Pfeiffer Mátyásnál, az Osztrák-magyar Bank helyettes­­alkormányzójánál. Jól van, így is jól. Mi meg­írtuk legutóbbi számainkban és rámutatunk most közléseink helyességére, hogy a két kor­mány közt a tárgyalások újra fölvételének he­lye és ideje nem volt egy pillanatig sem etikett­­kérdés. Ilyen kanapé-processzus csak a lapok­ban volt. Megírtuk, hogy a két kormány már a legutóbbi szétváláskor megállapodott kölcsönö­sen a legközelebbi találkozóban, még­pedig ok­tóber első napjaira, Budapestre. Ezt, íme, a tények igazolják: Beck és tár­sai kedden itt lesznek és mint a távirati jelen­tés kifejezi magát, a két kormány kölcsönösen rövid úton állapodott meg abban, hogy holnap, kedden, itt Budapesten folytatja a tárgyaláso­kat. Beck és társai reggel utaznak el Bécsből és előzetesen hétfőn délután odahaza még mi­nisztertanácsot tartottak. Kedden megindul tehát az utolsó, a dön­tő mérkőzés. Illetékes kijelentésekből tudjuk, hogy a kiegyezés készen van és csupán a kuota­­em­elés körül fölmerült éles ellentét vár elsimí­tásra. Ennek pedig csak két módja lehet: vagy elejti az osztrák kormány a quota-emelés köve­telését, vagy megadja érte a megfelelő ellenér­tékét. Az utóbbi napokban annyi fejtegetés és nyilatkozat jelent meg az annabergi vasúti csat­lakozás körül, hogy nem tartjuk valószínűtlennek, hogy talán ebben a kérdésben mutatkozik majd az ellentétek áthidalásának valamelyes lehe­tősége. Jóslásokba ma már fölösleges belebocsát­kozni: a döntés napja oly közel van már, hogy ezt a néhány napot már be lehet várni. Októ­ber 10-én mindkét kormány jelentést fog tenni a maga parlamentjének, a mostani nagyhét fogja eldönteni, hogy a kiegyezés megkötését vagy végleges meghiúsulását lesz kénytelen a kormány bejelenteni. Mindkét eshetőségre rá­illik ez a kifejezés, hogy „kénytelen.“ Híreinket egyébként itt adjuk: Az osztrák miniszterek érkezése.

Next