Pesti Hírlap, 1908. március (30. évfolyam, 54-79. szám)

1908-03-01 / 54. szám

Budapest, 1908. Előfizetési ararc: Egész évre .... 28 k. — f. Félévre..............14 „ — » Negyedévre ... 7 „ — , Egy hóra............2 , 40 „ Egyes szám ára 10 f. Slegjelenik hétfő kivételével minlen nap. Vasárnap, március 1. Szerkesztőség: Budapest, Váci-körut 78. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető mind­en közlemény iar técenáe. Kiadóhivatal: Budapest, Váci­ körút 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fel­szólalások intézendője A Pesti Hírlap következő száma kedden, március 3-án, hajnalban jelenik meg. Mit enged a király? Csúnya játékot űznek a politikus gyere­kek a király alakjával. Mumusnak, használják, hogy ijesztgessék vele a nemzetet. Azt mondják: a király nem engedi a magyar nyelv ér­vényesülését a közös hadseregben; a király nem engedi, hogy a 48-as párt vegye át a kormányzást; a király nem engedi, hogy a magyar ál­lam nyelvéhez köttessék a választói jog; a király nem engedi, hogy tolvaj minisz­tereket vád alá helyezzünk; a király nem engedi, hogy az önálló jegy­bankot fölállítsuk; a király nem engedi, hogy a honátokat és a nemzetiségeket letörjük .... Ugyan kérjük szeretettel, kegyeskedjenek fölvilágosítást adni­, hogy „a király ő szent fel­sége“ — mint az újabbkori törvényhozás ne­vezi — kegyeskedik-e megengedni, hogy a ma­gyar emberek lélegzetet vegyenek? Mert ha ezt sem kegyeskednék megen­gedni, mi, mint lojális alattvalók, kutyaköte­­lességünknek fogjuk tartani, hogy ne vegyünk több lélegzetet s alázatos hódolattal meg fo­gunk fulladni. Mivel azonban ez esetben­ a katonai mondart csupán a rusnya tótok, meg oláhok és honátok hordanák és a huszárdol­­m­ány mégis csak a magyaron feszít legjobban, mégis csak azt gondoljuk, hogy a lélegzetvételt megengedik nekünk Bécsben. Sőt még tán az adófizetést is megengedik. De hogy aztán ezenfelül mit engedélyez a király nekünk, arról már csakugyan szeretnénk hite­les hírt hallani azoktól, akik beszélnek a ki­­rálylyal. Mert az egyik nap azt újságolják, hogy a király semmit­­­em enged, a másik nap pedig úgy megijednek ettől az indiszkréciójuktól, úgy félnek, hogy elvesztik az udvarképességüket s a miniszteri qualifikációjukat, — ami tudvalevő­leg a „Maul halten!“-ből áll, — hogy aztán le­tagadnak mindent. De arról aztán megint hall­gatnak, hogy ha a király mindent megenged, miért nem csinálnak ők semmit? Minket most legsürgősebben az érdekel, hogy a választói reform dolgában mit enged és mit nem enged a király? Ezt tessék megmon­dani nyíltan. Tegnap ugyanis azt mondták, hogy nem engedi az államnyelv leírásához köt­ni. Ma pedig ezt a hírt megcáfolták. Mi hát az igaz? Ha ugyanis nem engedi azt a magyar nyelv leírásához kötni, s azt kívánja, hogy a magyarul nem tudó nemzetiségi tömegeknek az eddigi cenzus alatt is adjanak politikai jogot, akkor egyszerűen, kijelentjük, hogy ilyen vá­lasztói reformot pedig mi, magyar nemzet, nem csinálunk neki! Hát csinálja meg nélkü­lünk, ha tudja, a választói reformot ellenünk. De azt ne kívánja, hogy a magyarság harakirit csináljon magáin s az eddig magyar parlament­ből polyglott törvényhozó testületet csináljon. A politika mai kis­gyerekei ne felejtsék el nagy ijedelmükben, hogy nemcsak „királyi engedély“, hanem úgynevezett „nemzeti akarat“ is van. S hangosan ki kell azt is mondani, hogy mit enged és mit akar a nemzet. Ha a felség nem engedi a magyar nyelv­hez kötni a választói jogot, akkor meg mi ma­gyarok, nem engedjük, hogy megváltoztassák a mai választási törvényt. Ismerjük ennek a hi­báit, de egy érdeme megvan: biztosítja a ma­gyarság imponáló többségét a parlamentben. Ezt az utolsó várunkat nemi engedjük lerom­bolni. Még ha föl is tételeznek mai képviselő­­házunknak általunk mindig támogatott több­ségéről, hogy a magyarság érdekei iránt kö­zömbös s a nemzettel semmit sem törődik, azt még sem tudjuk föltételezni róluk, hogy agya­­lágyult emberek s nem ismerik föl a saját ér­dekeiket. Mert ha nem lesz az általános vá­lasztói jog a magyar nyelv cenzusával korlá­tozva, akkor a mai magyar képviselő urak fe­lét kidobják a nemzetiségi és a szocialista új választók. Akkor nem lesz itt soha többé 48-as többség. Csak egyes magyar párt­töredékek lesz­nek, amelyek minden egyes alkalommal kény­telenek lesznek nemzeti engedmények árán ki­egyezni az oláhokkal, tótokkal, svábokkal, szer­­bekkel, ruthénekkel s honátokkal. Akkor vége lesz Magyarország magyarságának. A paran­zis biztos jele mutatkozik­ annál az „állam­férfiú“-nál, aki oly választói refor­mot képes „a király parancsára“ proponálni vagy megszavazni, amely a magyar képviselők számát apasztani s a nemzetiségi hazaárulók számát szaporítani fogja. Az ilyen javaslatot A fü­lek. Egy nyugtalan szemű, barna arcú, finom ony, égő-piros szájú asszony, akit csak mint a kis Kardomét emlegettek a­ társaságban. Mi ez a Kardos-név az ő tulajdon vezetékneve volt, azzal a szándékkal osont ki a téli kertbe, hogy a könyvtáron keresztül elmenekül. Három régi ismerős, három, régi emlék elöl szökött.­­Az ismerősöket és emlékeket csak pár perc előtt és pedig három pár fülben fedezte fel az alatt, míg a pipázón, a zongora­szobán és a kis szalonon végig haladt. Az első fül a pipázóban akasztotta meg a szemét. Csak visszájám­ láthatta, de ennek a duzzadt, vörös húsdarabnak az elállására volt valami olyan jellemző, hogy ezer közül is megismerte volna. Azon a bús, szinte árva lekonyuláson, amely­ben ez a fül úgy megadta magát, ott ültek a kis Kárdosné régi emlékei, fölrebbentek és megijesztették. A második fület a zongora­szobában kapta. Profilban tartott, hallgatásban átszel­lemült arc mellől fehérlett ki, enyhe félhomály takarta el az alak többi részét, de az a jellemző, lassú átpirulás,m­elyet a Chopin-valse lükteté­se festett erre a fülre, ismerős, kedves volt a kis Ivardosné előtt és föl-fölzavarta az emlékeit és megijesztette. A harmadik fület egy izgalmasan sut­togó pár levegőjében fogta el. Az egész alakot, de még az egész fejet sem láthatta jól, de az a hegyes fül azonnal megszúrta a szemét. Volt egy jellemző mozdulata, pajkos mozgása, mely­­lyel egykor a huncut gondolatait, a forraló pillantásait s az ártatlan szavait szokta kisér­ni. Ezek a kis rezdületek a Kardosnő álmai-ha m­ég ma is visszajárnak, találkozni velük még, ma sem mert. Tudta, hogy itt sem téved­het. A megmoccanó hegyes fülek után csak úgy, mint a vörös húsdarab és a finom fehér kagyló után, riadtan ismerte föl azt a három embert, akivel nem akart, nem tudott volna most találkozni. Csak arra gondolt, hogy összeszedje a sátorfáját, bundáját, csipkéjét és eltűnjön a veszedelem elől, minél előbb. Már át is futott a téli kerten, már félre is vonta az ajtó függö­nyét, ámde kinyílott a szemközt eső szárnyas­ajtó s belépett mind a három. A vörös fülű, aki egykor oly türelmesen hallgatott, a fehér fülű, aki megértett minden zenét s az, akinek rögtön huncutul, mozgott a hegyes füle, ha egy szép asszonyi váll fölé hajolt . . . A kis Kardosné mint a törbeesett mó­kus szorult nyugtalan szemeivel, lihegő, pi­ros szájával az ajtó-függöny közé s végighall­gatta azt, amit ezek beszéltek. A három úr régi jó ismerős volt. Elsza­kadtak egymástól és a sors ma este hozta őket össze. Sok kérdezni, sok beszélni valójuk volt és idejöttek a könyvtárba. A pipázó tele volt asszonynyal, a kártya­szoba szintén s a három úr tudta, hogy ha az ember örökre el akar te­metni valami históriát, hát csak a könyvtárba hozza. Bevezetésképen a vagyoni helyzetükről, társadalmi sikereikről beszéltek, de aztán át­tértek a szívbeli dolgokra, mert azért, hogy a férfiak nem beszélnek mindig csak erről, őket is csak ez érdekli legjobban. — Hát én megházasodtam — mondta a vörös fülű. A másik kettő bólintott, de összenézett. Emlékeztek erre a társukra. A piros, kövér arcból a barázdás, izzadt homlok alatt most is a régi, ostoba, kerek, Mina szemek csodálkoz­tak. Ez a fiú minden huncutságba belevegyült, csupa csodálkozásból, de mig a többi vígan eli­alt, őt biztosan elcsípték s megkapta a ve­rést az egész kompánia helyett. — Megházasodtam nem sokára az után, hogy elváltunk. Szép kis leányt kaptam, dol­gos, egyszerű, szorgalmas, gazdának való asz­­szonyt, aki bár húsz éves már elmúlt, nagyon szégyellős volt. Csak súgni tudott, csak a fü­lembe és amikor először megnézte, azt mondta: jé, hát ilyen a férfiak füle? De hozzászokott, megcirógatta, megcsókolta és azt mondta, hogy nagyon édes. Hét esztendeig éltünk mi így. Gyerekünk nem volt, pusztán laktunk és az asszony a könyvekre kapott. Valami átkozott nevelés lappangott benne, ami vagy három­ezer pengőt kóstált. A papija le is vonta a ho­zományból. De Mucika az én kedvemért el­nyelte ezt a külhoni nevelést és hét esztendeig olyan­ volt, mint aki olvasni sem tud. Minden­nek örült, mindent szeretett s akármit látott, azt mondta rá, hogy olyan édes. Hanem aztán a jó isten tudja hogyan, kiütött rajta a ne­velés. Könyvek, újságok kerültek a házba, a zongorától már egy egész nap meg nem ma­radhatott. Az asszony nem örült semminek, nem szeretett semmit és csak azt mondta min­denre, hogy prózai. A fülemre is . . . Jon ak­koriban egy ujjm­ódi kávédarálót prezenteltenl neki, de ő fölpittyesztette a száját s azt sóhaj­totta, hogy eszmecserék után vágyik. Az én anyám azt mondta, hogy az asz­­szony minden hét esztendőben másra változik, de ki kell belőle verni azt a cserélt eszmét vagy mit. Mucika nagynénje azonban beteg lett és elvitte a tenger mellé. Az asszony innen igen A Pesti Hírlap mai száma 60 oldal.

Next