Pesti Hírlap, 1908. március (30. évfolyam, 54-79. szám)
1908-03-01 / 54. szám
Budapest, 1908. Előfizetési ararc: Egész évre .... 28 k. — f. Félévre..............14 „ — » Negyedévre ... 7 „ — , Egy hóra............2 , 40 „ Egyes szám ára 10 f. Slegjelenik hétfő kivételével minlen nap. Vasárnap, március 1. Szerkesztőség: Budapest, Váci-körut 78. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény iar técenáe. Kiadóhivatal: Budapest, Váci körút 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólalások intézendője A Pesti Hírlap következő száma kedden, március 3-án, hajnalban jelenik meg. Mit enged a király? Csúnya játékot űznek a politikus gyerekek a király alakjával. Mumusnak, használják, hogy ijesztgessék vele a nemzetet. Azt mondják: a király nem engedi a magyar nyelv érvényesülését a közös hadseregben; a király nem engedi, hogy a 48-as párt vegye át a kormányzást; a király nem engedi, hogy a magyar állam nyelvéhez köttessék a választói jog; a király nem engedi, hogy tolvaj minisztereket vád alá helyezzünk; a király nem engedi, hogy az önálló jegybankot fölállítsuk; a király nem engedi, hogy a honátokat és a nemzetiségeket letörjük .... Ugyan kérjük szeretettel, kegyeskedjenek fölvilágosítást adni, hogy „a király ő szent felsége“ — mint az újabbkori törvényhozás nevezi — kegyeskedik-e megengedni, hogy a magyar emberek lélegzetet vegyenek? Mert ha ezt sem kegyeskednék megengedni, mi, mint lojális alattvalók, kutyakötelességünknek fogjuk tartani, hogy ne vegyünk több lélegzetet s alázatos hódolattal meg fogunk fulladni. Mivel azonban ez esetben a katonai mondart csupán a rusnya tótok, meg oláhok és honátok hordanák és a huszárdolmány mégis csak a magyaron feszít legjobban, mégis csak azt gondoljuk, hogy a lélegzetvételt megengedik nekünk Bécsben. Sőt még tán az adófizetést is megengedik. De hogy aztán ezenfelül mit engedélyez a király nekünk, arról már csakugyan szeretnénk hiteles hírt hallani azoktól, akik beszélnek a királylyal. Mert az egyik nap azt újságolják, hogy a király semmitem enged, a másik nap pedig úgy megijednek ettől az indiszkréciójuktól, úgy félnek, hogy elvesztik az udvarképességüket s a miniszteri qualifikációjukat, — ami tudvalevőleg a „Maul halten!“-ből áll, — hogy aztán letagadnak mindent. De arról aztán megint hallgatnak, hogy ha a király mindent megenged, miért nem csinálnak ők semmit? Minket most legsürgősebben az érdekel, hogy a választói reform dolgában mit enged és mit nem enged a király? Ezt tessék megmondani nyíltan. Tegnap ugyanis azt mondták, hogy nem engedi az államnyelv leírásához kötni. Ma pedig ezt a hírt megcáfolták. Mi hát az igaz? Ha ugyanis nem engedi azt a magyar nyelv leírásához kötni, s azt kívánja, hogy a magyarul nem tudó nemzetiségi tömegeknek az eddigi cenzus alatt is adjanak politikai jogot, akkor egyszerűen, kijelentjük, hogy ilyen választói reformot pedig mi, magyar nemzet, nem csinálunk neki! Hát csinálja meg nélkülünk, ha tudja, a választói reformot ellenünk. De azt ne kívánja, hogy a magyarság harakirit csináljon magáin s az eddig magyar parlamentből polyglott törvényhozó testületet csináljon. A politika mai kisgyerekei ne felejtsék el nagy ijedelmükben, hogy nemcsak „királyi engedély“, hanem úgynevezett „nemzeti akarat“ is van. S hangosan ki kell azt is mondani, hogy mit enged és mit akar a nemzet. Ha a felség nem engedi a magyar nyelvhez kötni a választói jogot, akkor meg mi magyarok, nem engedjük, hogy megváltoztassák a mai választási törvényt. Ismerjük ennek a hibáit, de egy érdeme megvan: biztosítja a magyarság imponáló többségét a parlamentben. Ezt az utolsó várunkat nemi engedjük lerombolni. Még ha föl is tételeznek mai képviselőházunknak általunk mindig támogatott többségéről, hogy a magyarság érdekei iránt közömbös s a nemzettel semmit sem törődik, azt még sem tudjuk föltételezni róluk, hogy agyalágyult emberek s nem ismerik föl a saját érdekeiket. Mert ha nem lesz az általános választói jog a magyar nyelv cenzusával korlátozva, akkor a mai magyar képviselő urak felét kidobják a nemzetiségi és a szocialista új választók. Akkor nem lesz itt soha többé 48-as többség. Csak egyes magyar párttöredékek lesznek, amelyek minden egyes alkalommal kénytelenek lesznek nemzeti engedmények árán kiegyezni az oláhokkal, tótokkal, svábokkal, szerbekkel, ruthénekkel s honátokkal. Akkor vége lesz Magyarország magyarságának. A paranzis biztos jele mutatkozik annál az „államférfiú“-nál, aki oly választói reformot képes „a király parancsára“ proponálni vagy megszavazni, amely a magyar képviselők számát apasztani s a nemzetiségi hazaárulók számát szaporítani fogja. Az ilyen javaslatot A fülek. Egy nyugtalan szemű, barna arcú, finom ony, égő-piros szájú asszony, akit csak mint a kis Kardomét emlegettek a társaságban. Mi ez a Kardos-név az ő tulajdon vezetékneve volt, azzal a szándékkal osont ki a téli kertbe, hogy a könyvtáron keresztül elmenekül. Három régi ismerős, három, régi emlék elöl szökött.Az ismerősöket és emlékeket csak pár perc előtt és pedig három pár fülben fedezte fel az alatt, míg a pipázón, a zongoraszobán és a kis szalonon végig haladt. Az első fül a pipázóban akasztotta meg a szemét. Csak visszájám láthatta, de ennek a duzzadt, vörös húsdarabnak az elállására volt valami olyan jellemző, hogy ezer közül is megismerte volna. Azon a bús, szinte árva lekonyuláson, amelyben ez a fül úgy megadta magát, ott ültek a kis Kárdosné régi emlékei, fölrebbentek és megijesztették. A második fület a zongoraszobában kapta. Profilban tartott, hallgatásban átszellemült arc mellől fehérlett ki, enyhe félhomály takarta el az alak többi részét, de az a jellemző, lassú átpirulás,melyet a Chopin-valse lüktetése festett erre a fülre, ismerős, kedves volt a kis Ivardosné előtt és föl-fölzavarta az emlékeit és megijesztette. A harmadik fület egy izgalmasan suttogó pár levegőjében fogta el. Az egész alakot, de még az egész fejet sem láthatta jól, de az a hegyes fül azonnal megszúrta a szemét. Volt egy jellemző mozdulata, pajkos mozgása, melylyel egykor a huncut gondolatait, a forraló pillantásait s az ártatlan szavait szokta kisérni. Ezek a kis rezdületek a Kardosnő álmai-ha még ma is visszajárnak, találkozni velük még, ma sem mert. Tudta, hogy itt sem tévedhet. A megmoccanó hegyes fülek után csak úgy, mint a vörös húsdarab és a finom fehér kagyló után, riadtan ismerte föl azt a három embert, akivel nem akart, nem tudott volna most találkozni. Csak arra gondolt, hogy összeszedje a sátorfáját, bundáját, csipkéjét és eltűnjön a veszedelem elől, minél előbb. Már át is futott a téli kerten, már félre is vonta az ajtó függönyét, ámde kinyílott a szemközt eső szárnyasajtó s belépett mind a három. A vörös fülű, aki egykor oly türelmesen hallgatott, a fehér fülű, aki megértett minden zenét s az, akinek rögtön huncutul, mozgott a hegyes füle, ha egy szép asszonyi váll fölé hajolt . . . A kis Kardosné mint a törbeesett mókus szorult nyugtalan szemeivel, lihegő, piros szájával az ajtó-függöny közé s végighallgatta azt, amit ezek beszéltek. A három úr régi jó ismerős volt. Elszakadtak egymástól és a sors ma este hozta őket össze. Sok kérdezni, sok beszélni valójuk volt és idejöttek a könyvtárba. A pipázó tele volt asszonynyal, a kártyaszoba szintén s a három úr tudta, hogy ha az ember örökre el akar temetni valami históriát, hát csak a könyvtárba hozza. Bevezetésképen a vagyoni helyzetükről, társadalmi sikereikről beszéltek, de aztán áttértek a szívbeli dolgokra, mert azért, hogy a férfiak nem beszélnek mindig csak erről, őket is csak ez érdekli legjobban. — Hát én megházasodtam — mondta a vörös fülű. A másik kettő bólintott, de összenézett. Emlékeztek erre a társukra. A piros, kövér arcból a barázdás, izzadt homlok alatt most is a régi, ostoba, kerek, Mina szemek csodálkoztak. Ez a fiú minden huncutságba belevegyült, csupa csodálkozásból, de mig a többi vígan elialt, őt biztosan elcsípték s megkapta a verést az egész kompánia helyett. — Megházasodtam nem sokára az után, hogy elváltunk. Szép kis leányt kaptam, dolgos, egyszerű, szorgalmas, gazdának való aszszonyt, aki bár húsz éves már elmúlt, nagyon szégyellős volt. Csak súgni tudott, csak a fülembe és amikor először megnézte, azt mondta: jé, hát ilyen a férfiak füle? De hozzászokott, megcirógatta, megcsókolta és azt mondta, hogy nagyon édes. Hét esztendeig éltünk mi így. Gyerekünk nem volt, pusztán laktunk és az asszony a könyvekre kapott. Valami átkozott nevelés lappangott benne, ami vagy háromezer pengőt kóstált. A papija le is vonta a hozományból. De Mucika az én kedvemért elnyelte ezt a külhoni nevelést és hét esztendeig olyan volt, mint aki olvasni sem tud. Mindennek örült, mindent szeretett s akármit látott, azt mondta rá, hogy olyan édes. Hanem aztán a jó isten tudja hogyan, kiütött rajta a nevelés. Könyvek, újságok kerültek a házba, a zongorától már egy egész nap meg nem maradhatott. Az asszony nem örült semminek, nem szeretett semmit és csak azt mondta mindenre, hogy prózai. A fülemre is . . . Jon akkoriban egy ujjmódi kávédarálót prezenteltenl neki, de ő fölpittyesztette a száját s azt sóhajtotta, hogy eszmecserék után vágyik. Az én anyám azt mondta, hogy az aszszony minden hét esztendőben másra változik, de ki kell belőle verni azt a cserélt eszmét vagy mit. Mucika nagynénje azonban beteg lett és elvitte a tenger mellé. Az asszony innen igen A Pesti Hírlap mai száma 60 oldal.