Pesti Hírlap, 1908. augusztus (30. évfolyam, 184-208. szám)

1908-08-01 / 184. szám

Budapest, 1968. Szombat, augusztus 1. XXX. 67f. III. (10.512) szféu. Előfizetési árak*. Egész évre .... 28 k. — f. Félévre .............14 . — , Negyedévre ... 7 . — , Egy tóra...........2 , 40 „ Egyes szám ára 10 f. ■egielenik hétfő kivételére­ minden nap. Szerkesztőség: Budapest, Váci­ körut 78. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény in­­tézendő. Kiadóhivatal: Budapest, Váci­ körut 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fel­­szólalások intézendők. Alkotmányt Boszniának! Irta: Visontai Soma. Néhány évvel ezelőtt fölvetettem a Ház­ban a boszniai kérdést. Abból az alkalomból, hogy a mohamedánok a „vakuf“-ügyben mozgalmat indítottak és a vakufnak nevezett egyházi vagyonuk kezelése miatt küldöttséget is menesztettek a magyar kormány­elnökhöz, elérkezettnek láttam az időt, hogy végre Ma­gyarország parlamentje melegebb érdeklődést hamísítson a boszniai kérdés iránt. A moha­medán­ kérdés is csak egyik jelensége volt és most is az a boszniai közállapotoknak.­­A nyugtalanság, mely minduntalan mu­tatkozik, abból származik, hogy az okkupáti tartományok kormányzata évtizedekkel az elfoglalásuk után is az ideiglenesség, a bi­zonytalanság, a átengedés jeleit­­"m­utatja. A mohamedán-kérdéssel kapcsolatban reá­mu­tattam arra a visszás helyzetre, hogy Bosz­nia még mindig kény­uralmi állapotban van. Bár hozzáfűzve sorsával nemcsak Ausz­triához, de az alkotmányos Magyarországhoz is, mely történeti hivatását mindig úgy kör­vonalazta, hogy a Kelet kapuján a szabadság és a civilizáció fáklyavivője, Bosznia — saj­nos — szabadságtörekvései számára Magyar­­ország részéről­ sohasem tapasztalt megfelelő támogatást. Pedig erre Bosznia és Hercego­vina két okból is joggal tarthat igényt. Elő­ször, mert Magyarország hagyományainál fogva nem vállalkozhatik arra, hogy más nemzeteknek tömlöctartója legyen és segítse a rabszíjat szorosabbra fonni, melyre idegen nemzeteket fűznek; másodszor, mert Magyar­­országnak a boszniai kérdéssel szemben érez­tetnie kell állami súlyát és befolyását minden alkalommal, hiszen nemcsak a történeti múltnál fogva, de mert az okkupációnál magyar vér, magyar pénz és magyar erő is döntő tényező, nem lett volna szabad egy per­cig sem, hogy Magyarország a politi­kai számvetésnél félrevonuljon. Pedig mégis úgy esett, íme, hogy Bosz­niában és Hercegovinában tisztán osztrák uralom rendezkedett be. Azzal a fikcióval, hogy,a közigazgatás katonái, az osztrák ura­lom ügyes módon mindent­ a kezébe ragadott és aki Boszniában járt és nyitott szemmel ta­nulmányozta a tüneteket, meglepetve látta, hogy Ausztria a Bach-rendszer régi receptje szerint foglalta el hivatalnoki apparátusával Boszniát. A magyar befolyásnak ott sehol semmi nyoma. Az osztrák közigazgatás dívik ott és midőn ottlétem alkalmával néhány Be­­zinkshauptamm­al alkalmam volt beszélni, csodálattal láttam, hogy tényleg a „vormärz-­ beli“ régi Ausztria ósdi bürokratikus in­tézményei, kémrendszere, szabadságellenes irányzata mennyire lábrakapott Boszniában. Ez fölkeltette figyelmemet, de megjegyeztem, amit üdvösét és érdekeset lehetett tapasztalni, így nem lehet tagadni, hogy Kállay Benjámin, Bosznia néhai nagynevű kormány­zója és volt közös pénzügyminiszter, különös melegséggel és lelkének minden bensőségével igyekezett kormányzati gondolatait, politikai felfogását, az állami rendszer fen­tartására irányuló eszméit érvényesíteni. Az ósdi osz­trák közigazgatás mellett tüneményes fény­pontot képeztek azok az intézmények, amelye­ket Kállay bensőbben portált. Itt valami külö­nös elméleti és katedrai szempontok dombo­rodtak mindig ki a gyakorlatiasság mellett. Kállay a Kelet tanulmányozásából merített tudomány­ meggyőződését igyekezett Bosz­niában gyümölcsöztetni. Ez különösen az igazságügy és a jogszolgáltatás területén ér­vényesült, és hol a nagy miniszter az európai kultúrát és a legmodernebb jogéletet a bosz­niai autochton lakosság érzékenységének és intézményeinek megkímélésével akarta életbe­léptetni. Elsősorban pedig a nyugati jogfelfo­gástól legtávolabb álló muzulmánokra volt Kállaynak gondja. És valósággal szemlélhetjük is Boszniá­ban azt a különös állapotot, hogy a Korán vallásjogi intézményei harmonikusan vannak beillesztve a modern jogrendszerbe. A család­jog, az örökjog, a házasságjog terén a török uralom idejéből származó jogszabályok is számba vétetnek és a seriát bíróság muzul­mán kádija a felsőbb fokú állami bírák mel­lett’ a­ legcsodálatosabb mixtum­ compositum­a a bíráskodásnak, amilyent megalkotni és fen­­tartani csak olyan államférfiak volnak képe­sek, akik egyszersmind annyira szívük sze­rinti történészek is, mint amilyen Kállay Ben­jámin volt és kitűnő adlátusa, Thallóczy Lajos. Az 1-ben megalkotott bűnvádi eljá­rás is a modern reformált bűnvádi per elveit akceptálja a boszniai viszonyokhoz alkalmaz­va és a nyugateurópai bűnvádi perben kiala­kult irány jut benne érvényre. Tehát ezeken a területeken is, a közgazdasági téren is, Kál­lay sikerrel operált. Azonban ipégign minden kormányzati ténynek állandóan a mcifiká­ció volt a jellege. Mindig csak pacifikáltak. Ez alatt a cím alatt aztán minden törvényes rendet és minden modern jogot félre lehetett dobni. Ezen a területen a katona az úr.­­ A szörnyeteg. Stern mellett ültem a fü­rdő-kávéház tér rászán s a­ pesti lapokat lapozgattam, mi­kor valami különös változást vettem észre rajta. Az újságot, melyet nagy buzgalommal olvasott, letette s arcán valami nagy boldog­ság ragyogott föl. Csillogó, kitágult szemekkel nézett fel a kék égbe, orra a fokozott életkedv­­jeleként szinte kéjesen szívta be a reggeli le­vegőt s ajka­ szögleteiben,­ szőke angol bajusza­i alján, boldog mm­osolyokban elfojtott örömsiko­lyok bujkáltak. Kezével az előtte fekvő gyü­mölcsös tányéron kezdett dobolni s többi test­részei is attól a mozgási vágytól reszkettek, melyet minden belső indulat, az öröm­teljes ép úgy, mint a gyötrelmes, a test felszínére szétsugároz. — Mi történt veled, hogy olyan jó ked­ved van? Látom, hogy alig férsz a bőrödbe. — Igen, tényleg alig férek a bőrömbe. Vagy hogy egy még találóbb hasonlatot hasz­náljak: olyan jól érzem magam, mintha egy nagy kő esett volna le a szívemről. — Egyszóval valami öröm ért. Abból a tényből is, hogy itt, az újság olvasása közben öntött el ez a nagy boldogság, arra kell követ­keztetnem, hogy­ valami kellemes hírt olvas­tál belőle. Talán csak nem nyertél meg va­lami főnyereményt? Vagy a börze felöl fú valami nagyon kedvező szél? Vagy, amilyen szerencséd van, veled még az is megtörtén­hetik, hogy meghalt valami gazdag rokonod? — Nem. Mindebből egy szó se. Illetve az utóbbi föltevésből egy szó: egy halálhír. ........... grryw» ■ 1 ................. 1 — u­gy. Egy halálhír okozott neked ilyen nagy örömet? Mondhatom, nem vagy a szív embere. — Hadd csak! Ezt érteni kell. — De hát miféle halálhír? Kinek távo­zása az életből ejtett téged ilyen hallatlan bol­dogságba? — Te talán nem is ismered. Egy újság­íróé. Vagy még­se az volt. Gerő Péternek hív­ták. Kis lapoknál dolgozott. — Hogyne ismertem volna. Egy időben kezdtünk újságíróskodni. De ő a közgazdasági tevékenység felé vette útjait,, tehát teljesen el­szakadtunk. S különben se volt valami vonzó alak. A híre pedig szintén nagyon rászorult a parfümre. — Az utolsó ember volt, akivel találkoz­tam az életben, — szakított félbe szinte dühö­sen Stern. — Az utolsó. Hisz látod itt is az van­ .„Gerő Péter hírlapíró meghalt e hó 20-án“. A gyászrovatban, másfél sor. Már pe­dig az újságírók dicsérik egymást a haláluk után. Ezt te jobban tudod, mint én. — Igen, kétségtelen, hogy nem volt va­lami kedvelt, sőt akár jelentős ember. De én ezért csodálkozom, hogy te törődsz vele, sőt, hogy halála ilyen ujjongó örömbe ejt. Ez sok­kal kisebb ember volt, semhogy akár ellensé­ged lehetett volna. Nem is volt ellenségem. Örült, ha a bankomtól kapott néhány száz korostát vala­mi, csak kettős ünnepeken megjelenő zug­lapja pausáléja gyanánt. S nagyon alázatos volt velem szemben. S mégis nem él a föld nem tudom hány száz millió embere közt egyse, ul." .v" ......... .■ _■■■■i akinek élete, jelenléte közelemben, velem egy városban való exisztálása számomra oly gyöt­relmes lett volna, mint ezé s akinek halála örömet, sőt azt az elhódító boldogságot okozta volna, amely, bevallom, most életem egyik leg­boldogabb negyed óráját szerezte nekem. Unni kezdtem ezt a lelkes magyarázga­­tást egy oly esemény körül, melyet még nem ismertem. — Kérlek, ha ilyen nagy a boldogságod, akkor úgyis hajt valami szükséglet az okának elmondására. A nagy bánat vagy a nagy öröm kifelé tör. Öntsd ki tehát szíved. Inkább va­gyok túlcsorduló érzelmeid hallgatag felfogó edénye, mint rejtélyes kijelentéseid kérdezős­ködő fürkészője. — Értelek. Bocsáss meg, hogy nagy örö­möm ilyen értelmetlen locsogásra indított. De viszont, mivel tényleg ez a nagy belső feszült­ség megkívánja a megkönnyebbülést, elmon­dom igazi okát. Azt hiszem különben, hogy mint lelki adat, önmagában is fog érdekelni téged. — Tehát csak kezd el . . . — Jó-jó. Tudod, nagyon jó barátom vagy, komoly ember is vagy, de azért mégis kissé nehezemre esik erről beszélnem. A fele­ségemről van ugyanis szó. — Mi köze neki a halálhírhez? Csak nem volt rokona Gerő? — Bár csak az lett volna. Vagy inkább attól félek, azaz féltem, hogy bizonyos szem­pontból az. De hát hallgass. Tudod, már hogy­ne tudnád, hogy Magda hozzám jövetelekor 1^ A Pesti száma 32 oldal.

Next