Pesti Hírlap, 1909. január (31. évfolyam, 13-26. szám)

1909-01-16 / 13. szám

Budapest, 1909. XXXI. évf. 13. (10.723) szám. Szombat, január 18. Előfizetési árak. Szerkesztő*«*. _ . Budapest, Váci­ körut 78. Egész évre.... 28 k. — f. Félévre . ..... 14 „ — , genjgnfcv tpi ps hová a lap szellemi részét Negyedévre ... ■■^ illet* maiden közlemény Megjelelik hétté kivételéld­ézetkü­ldésére vonatkozó fel­minden nap. Szólalások intézendő!« *--------r*—~~ fig-iigB—.ás—. n ......~r —————— _ T Küzdelem az élettel. ír. — Már itthon vagy? — kérdezte cso­dálkozva s ugyanekkor szeme megakadt a sógorán, aki az ajtófüggöny között állt és zavartan, sápadtan nézett reá. — Valami történt? — kérdezte az asz­­szony s felállt. Egyik férfi sem válaszolt. A volt pol­gármester kezeivel eltakarta arcát s a mér­nök lesütötte szemét. — Mi történt? — kérdezte az asszony másodszor s megfogta az ura kezét, mely nedves volt a könytöl. — Te sirsz! — kiáltott fel megdöbbenve. — Hát mi történt? Valami borzasztó történ­hetett veled, mert még soha sem láttalak sírni. Kádár odaszorította homlokát a felesége kezéhez s széles válla remegett a zokogástól. A másik férfi szeme is könnyes lett s az asz­­szony megdöbbenve, ijedten nézett egyik em­berről a másikra. — Az Istenért, beszéljetek márt — kö­­nyörgött s az uráról a sógorára nézett. — Beszélj, az Istenre kérlek, beszélj! Kádár megtörülte a szemét s felállt. Odament a sógorához. — Ez az én kötelességem, — szólt s ke­zet szorított vele. — Most hagyj magunkra. A házaspár egyedül maradt. Az asszony feszült figyelemmel várakozott, habár sejtelme sem volt a katasztrófáról, mely reá várt s ijedt gondolata két szerencsétlenséggel foglal­kozott. Azzal, hogy vagy a fiával történt va­n- ~ 'V ...................­ ■ ■■ lanti baj vagy pedig valami nagy anyagi vesz­teség érte őket. Egyébre nem tudott és nem is lehetett gondolnia. Minden perc a halálos aggodalom gyöt­relme volt reá nézve s már meg se mert szó­lalni, sürgetni se merte az urát, aki az ablak előtt állt és kétségbeesetten nézett ki a tavaszi alkonyatba. A szalon üvegcsillárja enyhe, kékes fénynyel világította meg a szobát s az ablak mellett egy gyönyörű kakadu ezüstös fény­­nyel csillogtatta rózsaszínű tollát, mintha a hold sütött volna reá. Valamelyik szobából, ahol két hónap óta varrták már az Ella staf­­firungját, gépzakatolás hallatszott s ugyan­­onnét a Kisaranyos ezüstös kacagása. Az ebédlőben az inas vacsorához terített s a po­harak össze-össze csendültek a kezében. Három-négy perc telt el s az asszony kimerülten ült le. Már tudta, érezte, hogy va­lami rendkívüli, különös csapás fogja érni, olyasmi, amilyen még soha sem érte s szíve kínosan dobogott, füle csengett s annyira meg volt rémülve az ismeretlen szerencsétlenségtől, hogy mikor az ura feléje fordított, elszánt arcába nézett, rémülten kérte: — Ne még! Kádár leült melléje. — Meg kell lenni, Gabriella! — szólt elszántan. Az asszony összekulcsolta a kezét. — Csak annyit mondj, Richárddal tör­tént valami? — Nem. Az asszony lelkéből megkönnyebbült­ só­haj szakadt­­fel. — Tehát anyagi veszteség? Kádár lesütötte a szemét. — Az is. De ennél is rettenetesebb. Az asszony csodálkozva egyenesedett ki s a megdöbbenésnek újszerű,s másféle kifeje­zése látszott szemében, mint az előző pillana­tokban. Arca szinte megmerevedett a hideg sápadtságtól. — A halálnál is rettenetesebb? —­ kér­dezte. — Annál is, — intett az ura. -­­ Az asszony felállt s éles, kegyetlen, pa­rancsoló pillantással nézett az ura szemébe. Ez nem bírta ki ezt a tekintetet. Lesü­tötte a szemét. — György! — sikoltott az asszony.. —­ nézz reám! A boldogtalan ember fölemelte szemét, s rá nézett. Kétségbeesett, nyílt vallomással. Pár percig néztek így egymásra, mialatt a lelkük néhány szempillantás alatt olyan megmérhetetlen távolságra szakadt el egy­mástól, mintha már egyikőjük az örökkéva­lóság partjáról nézett volna vissza a másikra. Kádár tudta, látta a felesége arcából, szeméből, hogy mindennek vége reá nézve, hogy elveszítette a feleségét is. Az asszony leült, térdére támasztott ke­zét rászorította szemére s kétszer egymásután ismételte, halálos undorral ejtve ki a sza­vakat: — Tehát valami becstelenség . . . Azután felállt, becsukta az előszobába vezető ajtót s hidegen ránézett az urára: : — Beszélj! Az ura hallgatott ■— Beszélj! — sürgette az asszony, lá­bával toppantva. — Mit követtél el? Sikkasz­tottál ? •­­ A hazaárulók. ff zágrábi királyi törvényszék ma dél­után fogott hozzá a nagyszerb hazaárulás! fellnpör főtárgyalásához. Vádlottak seregszám, köztük leginkább kisebb hivatalnokok, tanítók, tanárok, papok, kereskedők, orvosok, kocsmárosok, stb­. Pa­raszt s magasabb társadalmi rendű egy sincs. A beidézett tanuk száma majd három­százra rúg. Szóval összes kellékei megvannak egy monstre-pernek. És monstruózus is ez a per, nemcsak szereplőinél, külsőségeinél, várható terjedel­ménél fogva, hanem az érdemleges tartalmát alkotó politikai bűntett: a hazaárulás címén. Mikor először híre kelt, hogy odalent a társországban a hatóság egy, a magyar biro­dalom szuverenitása, területi épsége ellen szőtt „összeesküvésnek“ jött nyomára, kezdet­ben a mi higgadtabb, hűvösebb közfelfogásunk hajlandó volt ezt az egész affaire-t némi rend­őri és ügyészi túlbuzgósággal felfújt, merő­ben ártatlan tréfának tartani. A mókázás derűs máza azonban csak­hamar lekopott s a vizsgálat adatai, a töme­ges elfogatások megmutatták urbi et orbi a „nagyszerb“ mozgalom undok és félelmes ha­lotti lárváját. Hittük, nem hittük, a tény az, melyet ez a most megkezdett zágrábi főtárgyalás van hivatva egész vakmerő gonoszságában s elve­temültségében feltárni, hogy igenis akadtak, még pedig nem kicsinylendő számban gazok és rajongók, akik egészen régi sablon szerint összeesküvést csináltak, szövetségre léptek a „Nagy-Szerbia“ képtelen és ostoba rögeszmé­jének az osztrák-magyar monarchia rovására tervezett megtestesítése végett. Ez az eszme nem Horvátországban ter­mett. Egyszerű kiágazása, mondjuk, fattyú­hajtása a föld összes szlávságát betöltő nagy egységesítési szenvedélynek. A Balkánnak jóformán minden szláv néptörzsét egyszerre hozta izgalomba a „Nagy- Szerbia“, az „egyesült szerbek“ chim­aerája, melyet Belgrádban a Karagyorgyevicsok, Cet­­tinjében a Petrovics-ház némikép patriarchá­lis egyeduralma alatt képzeltek megvalósít­hatónak. És mindaddig, valamíg ez a­ játék népi csapongót­ a maga természetes­ területi hatá­rain túl, egy némi szimpatikus elnézésnek is örvendhetett az ábrándozó emberbarátok min­den nemzetbeli köreiben is. Csakhogy egy ilyen alaktalan, testetlen tömeg­sóvárgásnak, épen szétfolyó természe­ténél fogva csakhamar szűk lett Macedónia. Sekély, de annál szennyesebb hullámai hamarosan átcsapkod­tak és partot nyaldos­tak idegen föld területén is, ahová betolakod­­niok, előreláthatóan meddő és ostoba kísérle­tezés volt. Nem is eredményes címén adjuk meg mi s velünk a monarchia közvéleménye a horvátországi „nagyszerb összeesküvésnek“ a „hazaárulás“ komoly, sőt halálosan komor és veszedelmes karakterét s illetve annak bün­tetőjogi és politikai minősítését. Az eredmény semmi. Politikai kihatása abszolúte számbavehetetlen. Mindössze­­ egy­néhány jó- és rosszhiszemű mártírja kerül ki belőle egy nem létező „ügynek“, amelyért akárkinek is kár akár egy félévi államfoghá­zat is kiállania. A szándék, a cél s a gyűlölködő szenve­dély, mely ezeket a hazaárulókat mozgatta, a ködösen bizonytalan cselekvés felé sodortat gonosz, bűnös, ártalmas, a legpéldásabb, va­lóban elrettentő büntetésre méltó.­­ Az erkölcsileg, anyagilag leromlott po­litikailag jóformán végkép elzüllött Szerbia késztette a közös nyelv, a közös vallás révén ezeket a most vádlottakként szereplő, nagyob­báT a hiányos értelmiségi gazfickókat arra a nagyzási hóbortra, hogy ők nemzetegyesítő, államalkotó, sőt államromboló tényezőivé emelkedhetnek, korunk történetének. Az a téboly, mely Horvát- és Szlavón­­országot „még föl nem szabadított szerb tar­tomány­oknak"­ minősíti, élénken emlékeztet a szomszédos olasz Irredenta példájára. Csakhogy egy nagy és dicső történeti tradíciókkal dicsekvő, civilizált, mívelt és gaz­dag nemzetnek ez a, politikailag szintén ész­szerűtlen és igazolhatatlan indulatcsapongása egészen más nemzetközi beszámítás, fölbecs­­lés alá esik, mint egy merőben pol­itab­­an, koldus csürhenépnek nagyzoló,­­ tu­­szédságnak kellemetlenkedő, erőtlen és ne­vetséges fészkelődése. A horvát koalíció a maga határtalan izgatásaival olyan tájakon is ébresztett „nem­zeti öntudatot", „függetlenségi érzületet“, ame­lyekről maga sem gondolta, hogy ilyen kultúr­­palánták termesztésére valaha is alkalmasak legyenek. A Festi Hírlap mai száma 32 oldal

Next