Pesti Hírlap, 1909. február (31. évfolyam, 39-50. szám)

1909-02-16 / 39. szám

____Budapest, 1909. XXXI. évf. 39. (10.719) szám,__________________Kedd, február 16. Előfizetési árakt Szerkesztőség: „o . . Budapest, Váci­ körut 78. isgesz évre. * . . 28 k. — f. j. Félévre 11 „ — ,. ga ~ hová a lap szellemi réssét Negyedévre _.... ^ n ^ illető minden közlemény ia* Megjelenik hétfő kivételével '.A/ szétküldésére vonatkozó fele minden nap, szólalások intézendők. Töredezés- Minden elmúlik. Tessék elhinni, még a koalíció is elmúlik idővel. Sőt határozott, ki­kötött terminusa is van a nagyszerű halálra: mihelyt teljesítette, beváltotta mindazon kor­mányzati, törvényalkotási kötelezettségeket, amelyekre a hatalom átvételekor vállalkozott. Akkor megcsendül fáradt, kimerült pá­rájának a lélekharang. Addig nem. És bár­mily erőszakos, garázda kedvteléssel ráncigál­­ják is a kötelét pákosz szélbali és néppárti ,utcagyerekek, amelyik csengettyűt ők meg­szólaltatnak, az egyik sem az igazi. A politikai helyzet s a közéleti erkölcs kívánatos megtisztulásának szempontjából sajnálattal látjuk, hogy a függetlenségi és a néppárt mai vehemens patkó-összerúgása is csak elsimakodik valahogyan, nem lesz belője se párt-,­ se pártszövetkezet-bomlás. Hiába tessékeli ki a függetlenségi párt a néppártot a koalícióból, a kis, de fürge feke­te csatár visszarúgja a gólt, ha nem érzi ma­gát jól hevül s az ő társaságában, ám lépjen ki a koalícióból a függetlenségi párt. Gyorsan ölő mérget vagyunk hajlandók venni arra, hogy se az egyik, se a másik ki nem lép. A koalíció egy olyan politikai daga­­nat, melyből, ha ki egyszer be­léhágott, csak ügygyel-bajjal bírja kihúzni a lábát. A csiz­mája rendszerint bent ragad. Ha mégis esemény gyanánt mérlegeljük a koalíciós belső kavarodásnak legújabb, szokatlanul heves szimptómáit, tesszük ezt azért, mert jellemző bizonyságai annak a lassú, de biztos eltöredezési folyamatnak, mely minden ilyen természetű emberi társulás fel­bomlásának szinte törvényes, bevett útja­­módja. Voltakpen a mai kázus rettentően ko­mikus. A tizedrésznyi néppárt kínálja meg a tízszer akkora függetlenségi pártot, hogy tá­vozzék feltűnés nélkül a parlamenti pártok szövetségéből. Az abszolút majoritás ellen berzenkedik az abszolút minoritás. Mivel pedig a parla­mentarizmus többségi alapelvét semmiféle koalíciós meg- és kikötésekkel sem lehet állan­dóan detronizálni; nyilvánvaló, hogy a nép­párt részéről ennél a kis csínynél egy, kifeje­zetten pszichopathikus mozzanat, a nagyzási hóbort játszik sajnosan előretolt szerepet. Mire alapítja a magyar néplélek szeren­csétlen politikai ballépésének ez a­­enni sub­­sequente coalitione törvényesített fattyú gyere­­ke azt a hallatlanul nevetséges követelőzését, hogy az ő törpe, de torz hatalmi ágas­kodása előtt abdikáljon a parlament kizárólagosan is többségi pártja? Hogy és mikép képzelik el a néppárti urak és papok a koalíciót a függetlenségi párt nélkül? Ez a probléma igazán a fékevesztett fantázia legvadregényesebb szféráiba tar­tozik. Még ha megengedjük azt a politikai és erkölcsi lehetetlenséget, hogy netalán a nem­rég rebesgetett „67-es koncentráció" ürügyén az alkotmánypárt is belemenne a 48-asok bonkottálásába, legfölebb egyharmadrész mi­noritás állhatna szembe a koalícióból kivonult függetlenségi exorbitáns többséggel. Azt hiszik, lehető egy óráig is egy ki­sebbségi koalíciós kormány? Azt hiszik, a ko­ronát kötelezi egy pillanatra is a paktum alapján a koalíciós párt­összeségnek adott­ megbízatás, ha ez a koalíció egy bánatos na­í­pon nyomorúságos kisebbséggé zsugorodik­ össze? Nem, a néppárt urai, papok és konfrádi terek nem ilyen együgyű álmodozók. Nagyon­­ is jól tudják, hogy az ő jogcímük az ország­ kormányzatához, a közügyek intézésébe valós beavatkozásra, egyedül és pusztán az, hogy­ még mindig bent vannak és a folyton inveszti­tált függetlenségi párt részéről még ezután is, megtüzetnek a koalícióban. Az a feljajdulás, melyben a néppártnak­­ a függetlenségi párt ellen táplált ádáz gyűlö­lete kirobbant, megható naivitással lerántja a­ jótevő leplet egy koalíciós „édes titokról.“ Megállapítja nevezetesen, hogy a függet­­­lenségi párt a néppártot fügefalevélnek alkal-­­mazza, használja föl a maga undorító auditá­­­sainak a nemzeti köztudat elől való eltakarolá­­sára. Gusztus dolga, hogy ez az erkölcsileg fölöttébb gyanús szerep méltó-e arra, hogy, vele egy bármily aprócska politikai párt is mintegy dicsekedjék. A néppárt megcselekszi,­ mert hiszen bevallott közlönye nyomban rá-, dupláz a heves ifjú párttag fesztelen kitörő­ e­seire. Ám maga ez a tény igazolja azt, hogy a­ koalícióban semmikép sem illetheti meg vezető szerep, vagy épen rendelkezési jog azt a tö­megre is elenyészően csekély tagozatot, mely­ politikai exisztenciáját, rakoncátlan feltolako-­ dását holmi fügefalevél-szolgálatokra alapítja.-­ Nem tudjuk és nem akarjuk hinni, hogy:) a függetlenségi párt valójában olyatén politi-í­kai vagy erkölcsi meztelenségekben leledzenék, melyek, mihelyt a néppárti fügefalevél lehull ! A halál-ház. I. r A meleg, sirokkós eső az asszony ar­­­cába csapott, amint kilépett a házból a kertbe. Most volt először itt és ez a vörös ház az övé volt, a nagy kerttel együtt, melyben a halált szivó eucalyptusok álltak. Ezek a fák, amelyek kiszívták a mocsa­ras talaj halálos nedvét, amiktől magasra nőttek és meglombosodtak. A halál fái voltak ezek, a láz, a ragály szimbolikus fái és amint hosszú, lezajló für­­teikre a sűrü sirokkós eső esett, mintha ők maguk is érezték volna a rendeltetésük szo­morúságát. Fehér törzsük mégis sudár volt és vilá­gított a borúban és valami kesernyés illat szállt fel róluk, amit az asszony megérzett és — de csak egy pillanatra — önkéntelenül visszafojtotta a lélegzetét, mintha attól félt volna, hogy­ a fák lehelletét belélegzi ezzel az illattal. Megfordította a kulcsot a zárban, egy­szer, kétszer, — megrázta a kilincset, hogy lássa, jól bezárta-e és akkor megindult ke­resztül a kerten, a nedves ösvényeken, egé­szen a magas, szinte túl magas kőkerítésig. Ott megfordult és még egyszer visszanézett a házra. Ott állt az esőben vörös falaival, lecsu­kott, barna ablaktábláival és mintha láng öntötte volna el, úgy égett rajta a vörös szín. — Különös, — gondolta az asszony, — olyan, mintha égne, mintha csupa lángokból állna. Pár pillanatig még nézte, aztán elindult a kőkerítés mentén, mígnem megtalálta a kö­vekbe vájt, kis vasajtót, amit kissé erőlködve nyitott ki és zárt be maga után. Egy csomó kulcs volt nála, a vörös ház kulcsai. Egy csomó idegen kulcs, amik most az ő birtokába jutottak. Ezeket a kulcsokat őriznie kell, hogy a férje ne lássa meg őket. Hideg, nehéz kulcsok voltak ezek, az ő titkos lakásának a kulcsai, amiket el fog rej­teni a szekrénye fenekén és onnan szedi elő, amikor majd a másik akarja. A másik! Az asszony most künn állt az elhagyott és szomorú vidéken és szétnézett maga körül. A campagna csak úgy úszott a ködben és csőben, nem messze a Via Latinától egy gyalogösvény vezetett a házig. Az asszony megindult az ösvényen. A Via Appia romjai oda látszottak és a Vosco sacro, mint egy idomtalan folt, sötét lett a közelből. Amint ment, néhány régi sírtöredéket talált. Ez volt a régi rómaiak temetője. Itt mindenütt sírok voltak, különös alakú rom­halmazok és nem messze egy pár karám, ahova a pásztorok beterelték a nyájat a rossz idő elöl. Kissé közelebb a Via Latinához vete­ményes kertek, egy pár rozzant viskó, a sírok tetejére épült lugasok, szennyes földalatti üre­gekbe vájt ostorfák, amiken kívül cégér lógott egyszerű fölirással: Qui­sta Oreste. Vagy pedig egy pléhtáblára festett iszákos alakkal, aki a poharát emeli és alatta e­szék állnak: „Még­ nem az utolsó!“­­ Aztán jött a Porta San Giovannihoz ve­­­zető, végtelennek tetsző Via Appia Nuova egy­másra zsúfolt osteriáival, amelyek előtt a fu­­­varos szekerek álltak, még az esőben is nyüzs­gő embertömegével, napszámosokkal, parasz­tokkal, kóbor mesterlegényekkel, koldusokkal és csavargókkal, félig meztelen gyermekekkel és bátor nézésű, erősen fűzött leányokkal. Az ostorfákból ének,­­gitárhang és kiabálás zaja hallatszott ki. A szekerek nyikorogva döcög­tek a rossz úton, a lovak búsan rázták csen­gőiket. A fuvarosok nagy, kék esernyőik alatt ültek és közömbösen nógatták a lovakat. Egyik-másik utána nézett az asszonynak. Egy régi fal tetejéről valaki lekiáltott hozzá: — Signora! Az asszony fölnézett. Egy barna arcú, piros szájú, villogó, szemű suhanc állt a fal tetején és amint az, asszony fölnézett, csókra csucsorította a száját.­ Az asszony elmosolyodott. — Bella signora! mondta még egy­, szer a legény és egészen előre hajolt a falon,, hogy mentől tovább lássa. Gyerekek szaladtak utána mezítláb és­ rongyosan és soldót kértek tőle. Egy terhes asszony megállt vele szemben és merően az arcába nézett, aztán rosszakaratú susogással ment tovább. Az asszony kissé megfélemlítve foly­tatta az útját.­ ­ A Pesti Hírlap mai száma 40 oldal .

Next