Pesti Hírlap, 1909. március (31. évfolyam, 63-76. szám)
1909-03-16 / 63. szám
Kötözködés. Közel tíz napos halogatás után ma d. u. 6 órakor nyújtotta át Szimics bécsi szerb követ Aerenthal közös külügyminiszternek a szerb kormány válaszát arra az ultimátumszerűen hangzó diplomáciai jegyzékre, melyben belgrádi követünk, gróf Forgách, bizonyos csiklandós, de sajnosan aktuális kérdéseket intézett a zavargós kis szomszédhoz szokatlan mérvű fegyverkezése, mozgósítási intézkedései címén. Milovanovics szerb külügyminisztert válasza megfogalmazásában nyilván az egykori, történeti hírre vergődött egri kofa, Bodóné, szelleme ihlette, aki tudvalevőleg szintén mindig másról beszélt, mikor a bor árát kérték tőle. A szerb külügyminiszter egyszerűen hallgatással mellőzi a monarchia egészen világos és kategorikus kérdőpontjait s az ezekre ,való felelet helyett per longum et latum arról beszél, hogy a monarchia és Szerbia között fennállott barátságos szomszédsági viszony folytatólagos fentartásának alapfeltétele a március 31-én lejáró régi kereskedelmi szerződésnek i. é. december 31-ig leendő provizórikus meghosszabbítása. Ezen határidőn belül módjában áll a monarchiának, hogy mind a magyar, mind az osztrák parlamentben keresztülvigye azt az új kereskedelmi szerződést, melyet a szerb skupstina már megszavazott, ellenben a magyar kormány, és a feszült nemzetközi viszonyokra való tekintettel a múlt héten kénytelen volt visszavonni. Látnivaló, hogy a szerb kormány eljárása nem egyéb rosszhiszemű kertelésnél. Érthetetlen, oktalan harci fenyegetőzések, megfeszített háborús készülődések tartják állandó izgatottságban már hónapok óta nemcsak Szerbiát, hanem az egész szomszédságot is. Alig lehet az iránt a legkisebb kétség is, hogy ez a háborús demonstráció ellenünk van irányozva. Abszurdum, de és azért hihető, hogy a szerb kormány abban a kétségbeesett dilemmában, hogy belső forradalom döntse-e halomba az ottani „fennálló rendet“, vagy egy eleve minden kilátás nélkül való, aránytalan, esélytelen háború, ezt az utóbbi változatot hajlandó választani. Végre is Szerbia egy, az osztrák-magyar monarchiával kezdett háborúban jóformán semmit sem kockáztat. Az ő helyzetük a mainál rosszabb nem lehet. Leveretésük biztos, egy esetleges hoszszabb tartamú okkupáció pedig, mint azt a Bosznia és Hercegovina példája mutatja, biztos módja volna annak, hogy Szerbia a mai Balkán állapotából az európai polgárisodás szellemi és anyagi haladás szférájába kerüljön. De ettől eltekintve is az a kevés vér, ami a szerb ügyek intézőinek, úgy látszik, nem túlságosan féltett és drága, mindörökké alkalmas egy bizonyos jogcím megállapítására, hogy akkor amikor, Bosznia és Hercegovina sorsának valamely változásakor Szerbia hivatkozhassék a bosnyák autonómiáért kiontott szerb vérre s ezen az alapon a későbbi politikai beavatkozásra. Ez a ködös távlata a szerb politikának, az a körülmény, mely most a legingadozóbbá teszi a háború és béke érzékeny mérlegét. Szerbia, akár csak maga öklére, akár a' titokzatos pártfogókra számítva, könnyen és* mint „jegyzékei“ mutatják, bizonyos ledér föl-* semvevéssel packázik velünk, a hatalmas szomszéddal, akiről tudja, hogy egy heti mozgósítása többe kerül, mint amennyit az egész szerb birodalom szőröstül-bőröstül megér. A mi részünkről ez a kis kaland vagy mondjuk, büntető expedíció tömérdek pénz- és véráldozatot követel. És végezetül is semmi kilátásunk arra, hogy ha már példásan meg- fenyítettük, lábunk alá tiportuk azt a boldog- talán disznó-pátriát, meg tudjuk-e venni, be tudjuk-e rajta hajtani pusztán a perköltsé- get is? , úgy tetszik, Szerbia visszaél a nemzetközi perrendtartás azon humánus kedvezésével, hogy a szorult viszonyok közt élő pörös fél, szegényjogon, bélyegföljegyzés mellett pörölhet. Ezzel mi tisztában vagyunk s előre megállapítjuk, hogy nem szívesen megyünk bele egy ilyen alávalón rossz „üzletbe“. S hogy mégis azon a ponton állunk, ahol a diplomáciai érintkezés utolsó, ultimátumos szálai szakadoznak, arról se mi tehetünk. Egy olyan nagyhatalmasság, mint az osztrák-magyar monarchia, nem tűrheti tartósan megtorolatlanul azt az orcátlan packá- zást, amivel neki egy liliputi szomszéd, nyil- ván nem távolabbi külső buzdítás nélkül, hó-napokon át kellemetlenkedik. * ,?!» * Nem csupán morális kényszer párán : Az altató dal. Szép őszi délután volt. Egyike azoknak a váratlan, ajándék napoknak, melynek láttára az ember elfeledkezik a hosszú esőkről, tán a fagyok érkezésében sem hisz és boldog, hogy egyszer még kimehet a szabadba. Ilyenkor a fákról már eltűnt az a komor zöld szín, mely hol poros volt, hol nedvesen fényes és aranysárga, bíborvörös, meg ezüstfehér foltokat festett közéjük a kárpótlás nélkül soha sem távozó múlandóság. Az égen ,végtelenből jövő s végtelenbe menő fellegek mögött lappangott a nap. Csak bujkált, csak tengődött e titokteljes fátyolok alatt, melyek között — csak ki kell várni, csak ki kell lesni — mégis csak támadt olykor egy kis rés. Ilyenkor a nap felszabadult és teljes, forró, hatalmas erejével letűzött a fehér tearózsára. És a rózsa, a virágok virága, a királynő, a mámorral és dicsőséggel teljes, aki nem tud beletörődni a pusztulásba és még téli sírjába is visz magával néhány bimbót, felemelte gyűrött, immár barna foltokkal tarkázott fejét, felnézett: hátha .... Egy szép öreg ember jött a rács mellett, mely mögött a tarka fák álldogáltak és az utolsó rózsa nyílott. Nem lehetett már fiatal, mert semmiképen sem akart öregnek, göthösnek, nyomoréknak látszani. A hátát nem görbítette meg, a vállát nem húzta össze és nem lépkedett csámpás lábakkal halálos fáradtan, amint ezt valószínűleg megtette volna, ha csak húsz egynéhány esztendő van még mögötte. Egyenes tartást, erős, biztos és mégis oly könnyed léptei illettek, igenis, illettek ezüstszínű fejéhez, arcának rózsáihoz és kék szeméhez. Ez az úr lehetett már hatvan éves, de mindenki csak ötvenet adott neki. Ő maga aztán azzal húzta át e számítgatást, hogy egyszerűen negyven évesnek érezte magát. Igaz, hogy csak titkon, a szíve mélyén, mert különben, hová lett volna a tekintély és a közbizalom, melyet családapai mivolta megkövetelt?! Gyorsan jött és az arca jobban kipirult, bár kék szemének máskor oly nyugodt és derűs tükrén valami olyan nyugtalanság vibrált, amilyet csöndes tavak tükrén is láthatunk. Valaki, mert nyilván sem volt jó dolga, beledobott a vízbe egy haszontalan kis kavicsot. Sorra nézte a rácsos ajtók fölött levő számokat. A kezében nyitott levelet tartott és igen gyakran megálloit, hogy a levélben jelzett számmal összehasonlítsa az ajtószámot. Mintha most az egyszer nem bízott volna az emlékezőtehetségében. Pedig páratlan és éber volt az is. Amit egyszer látott, hallott, el nem felejtette. Ott a szíve mélyén, ahol csak negyven éves volt, ezt a biztos emlékezést mindenre kiterjesztette. Egyáltalában mindenre. De mikor az ötven esztendős látszattal s a hatvan esztendős bizonyossággal került szembe, hát ebből a teljes mindenből rögtön kikapcsolt valamit. Csak azt, hogy egykor ő is fiatal volt és ismerte ennek a kornak az édes bűneit. Ez már rend, szokás, törvény s ha a világ összes hatvanfelé járó embere úgy tesz, ő sem volt jobb a Deákné vásznánál. Pedig nem lenne ezeknek a bűnöknek nagyobb büntetésük a világon, mint az, ha csakugyan el lehetne feledni valamennyit ... Tegnap reggel a szép öreg úr hatvan esztendős volt és — bár csakugyan nem lehetett — el kellett felednie a fiatalságát és minden járulékait. Ott volt a felesége, akit annyira tisztelt, hogy mellette soha egy esztendőt sem tudott elsikkasztani. Sem az asszony, sem a maga korából. Ott voltak a vejei, akiknek folyton fényes példát állított. Az asszonyleányai, akik benne vélték mindazokat a kiválóságokat, melyek a férjeikből hiányzottak. Az unokái, akikben a késő jövőre szóló csudálat magvát kellett elhinteni. Jött ez a levél. Valamelyik jó barátja figyelmeztette, hogy a fia, akit a városban iskoláztattak, elköltözött ám az öreg szeptemvirnétől. Ott pedig az édesanyja helyezte el, mert igazán, tagadhatlanul és visszavonhatlanul öreg asszonyt, már csak a szeptemvirek özvegyei közt lehet találni. Elköltözött és a fasorban — 115., I. ev. — egy fiatal, fess özvegynél fogadott lakást. Azóta alig látják, mert teljes ellátáson van ott s azt mondja, hogy vasárnap este is igen jó a koszt. Ezenkívül valamit olvasnak vagy játszanak ott együtt. Szóval: az irodalom vagy a művészet is bele van keveredve a históriába s abból még soha se lett jó. A gondos barát tehát úgy véli, hogy ideje lesz feljönni és utána nézni a dolognak. Ez a levél megbolondította az egész házat. A vejei elsárgultak és azt mondták: na, tessék. A leányai elpirultak és suttogva bújtak össze. A felesége megzöldült és sírógörcsöket kapott. A mama sohasem állhatta ki a fiatal özvegyeket. Valami leküzdhetlen rémületet érzett, ha csak egy is szóba került. Valami olyat, amilyet a két ló érez, ha héjjá kering az udvar fölött. A Pesti Hirlap mai száma 40 oldal. '7 '■ Budapest, 1909. XXXI. évf. 63. (10.773) SJfdm. Kedd, március 18. Előfizetési iak. Szerkesztőség: Egész évre. . . . 28 k. — £. Budapest, Váci körút 78. ______ I. emelet, 0............. ^ » » fpllljpfo ^ ip ||j hová a lap szellemi részéig Megjelenik hétfő kivételével ^ ^ ^ az minden nap szétküldésére vonatkozó fel-