Pesti Hírlap, 1909. augusztus (31. évfolyam, 194-205. szám)

1909-08-17 / 194. szám

Budapest, 1909, XXXL ért. 194. (10.904) szám: Kedd, augusztus 17, Előfizetési árat: Egész évre.... 28 k. — , Félévre.............14 „ — , Negyedévre ... 7 , — , Egy hóra...........2 „ 40 , Egyes szám ára 10 t, megjelenik hétfő kivételére­ minden nap. Szerkesztőség: Budapest, Váci­ körút 78. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény in­­tézendő. Kiadóhivatal: Budapest, Váci-körút 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fel­­szólalások intézendők.. A minta-király. Az idén, az annexióval s egyéb Balkán­­kérdéssel kapcsolatosan nálunk is, de a világ­sajtó minden nyomatékosabb orgánumában arról a szembeszökő elhidegülésről beszéltek, mely Anglia s az osztrák-magyar monarchia eddigi meleg barátságos viszonyában be­állott. Ennek a nagy politikai érdekellen­téten alapuló érzület-változásnak, melyet mi a magunk részéről mindenha jogosulat­lannak tartottunk, az lett volna a leg­­pr­egnánsabb kifejezése, hogy VII. Edvárd angol király, szakítva régi szokásával, az idén nem kereste volna fel Marienbad világfürdőjét, hogy így mintegy személyes elmaradásával is dokumentálja I. Ferenc József iránt táplált régi benső barátságá­nak meglazulását. Arról volt szó, hogy az angol király, te­kintettel az újonan megszilárdult angol-fran­cia entente-ra, ebben az esztendőben a cseh fürdő helyett egy francia gyógyforrást fog ki­tüntetni kurgasz­ságával. Szerencsére a nemzetközi viszonyok nem mérgesedtek el ilyen személyes végletekig. VII. Edvárd királynak az idén is szüksége volt­­ a marienbádi csudaforrás karcsúsító vizére s igy a szokott három hetes séjpár most is zavar és késedelem nélkül bekövetkezett. Az angolok királya, Európa, sőt a világ elismert „magister elegantiarum“-ja, ez idő szerint is ünnepelt, körülrajongott központja az osztrák világfürdőnek. Mint rendszerint, most is, a Lancaster herceg áttetsző inkognitója alatt nem pusztán a kiszabott kúrájának él, hanem a szónak igazi értelmében világfi módjára, fesztelenül és ví­gan is él. Első vendége, akit asztalánál látott, Clé­­menceau, az imént megbukott francia minisz­terelnök volt, akit a Marienbadból érkezett táviratok szerint a legkitüntetőbb szívességgel, jóformán baráti bensőséggel fogadott s aki tőle szintén a legjobb érzelmek közepette vett búcsút, a­ jövő esztendei viszontlátásra. Ez a marienbach­ dejeuner némikép szin­tén egy kis tüntetés-számba mehetne a most annyira fitogtatott francia-angol szövetség számlájára. Szerencsére VII. Edvárd király nem azért „minta-király“, hogy meg ne ra­gadja a legelső s itt közvetlenül kínálkozó al­kalmat, melylyel kivegye ezt a kis tüskét abból a diplomáciai sebhelyecskéből, melyet, akarva, nem akarva, ütött. Pár nap múlva, augusztus 18-án, lesz tudvalevőleg ő felségének, I. Ferenc József osztrák császár és magyar királynak születése napja. Ezt az évfordulót nemcsak a kettős mon­archia összes népei ünnepük meg lelkes foga­­nitással, tüntető örömmel, hanem már évtize­dek óta bevett szokása jóformán minden mű­veit állam fejének, hogy teljes szolemnitással kifejezést adjon a maga és országa nevében azon tiszteletteljes nagyrabecsülésnek, mely­lyel a ma élő koronás fok nesztora iránt osz­tatlanul viselkedik. Ezt az udvariassági tényt VII. Edvárd angol király soha sem szokta eleddig elmulasz­tani s most, hogy ép a monarchia területén éri az ünnepi időpont, csak természetesnek látszik, hogy még közvetlenebb figyelemmel gondol annak betöltésére.__________________ fejedelem volt ezen a vidéken, már idős, ősz szakállú, de még egyenes járású. Ezüst begyü dárdát tartott a kezében s báránybőr ködmöne nyuszt prémmel volt beszegve. Tolmácsot is hozott magával, de nem volt rá szükség, mert Ludolf apát ur értette a szláv népek nyelvét s meg tudta magyarázni a püs­pöknek, amit a vagir fejedelem mondott. — Azt mondja, püspök atyánk, hogy hal­lotta érkezésünk hírét s nagy tisztesség volna reá nézve, ha vendégül láthatna bennünket házában, tudván, hogy a hatalmas szász herceg emberei vagyunk. — Mondd meg neki, hogy elfogadjuk meghívását, — felelt a püspök ; — de tudja meg, hogy nemcsak a herceget szolgáljuk, hanem van nekünk még sokkal hatalmasabb urunk is, a Jézus Krisztus, akinek nevében jöttünk. Dúsan terített asztalhoz vezette Przibisz­lav a vendégeit, amint az a szlávoknál szokás volt, mert ez a nép semmit sem tartott oly nagy szégyennek, mint fukarkodni a vendégek ellá­tásában. Húsz tál ételt számlált meg Helmold az asztalon, mely szinte roskadozott a mindenféle vadak, szárnyasok, halak sokasága alatt. A császár asztalán sem fordult meg ennyi étel. Méhsör is volt bőven és bor, amit kalóz hajóikon raboltak a vagirok a frank földről jövő kalmároktól. S a szláv fejedelem nagy szívességgel kí­­nálgatta vendégeit és azt akarta, hogy lakjanak jól mindennel, amit csak szemek, szájuk kívánhat. Bizonyára jóleső örömet fog az szerezni jó öreg királyunknak, aki méltán sokat ad arra, hogy urakodó társai bizonyos önkénytes devócióval tiszteljék meg előrehaladott korát, fejedelmi és emberi kiválóságát, mely kima­gasló tulajdonságai a legfeszültebb nemzetközi politikai viszonyok közepette sem képezték soha a kétség vagy vita tárgyát. Ez a személyes tiszteletadás szeretetre­méltó, finom bizonysága a VII. Edvárd angol király gavalléros szellemének, gyöngéd emberi tapintatának, melynek ellenkezőjét különben épen erről a minta-királyról föltenni soha senkinek sem­ volt joga és oka. Másfelől ez a személyes barátsági de­monstráció a népek és államok nemzetközi vi­szonylatának momentán megítélésénél is kü­lönös nyomatékkal esik a mérlegbe. Az osz­trák-magyar monarchia és épen Magyaror­szág minden időben a legnagyobb tisztelettel, becsüléssel, mondhatni rajongó szeretettel vi­seltetett a világbíró nagy angol nemzeti gé­niusz iránt. Soha nem múló hálával tartozunk a szabadság klasszikus hazája iránt azért a bá­tor és nagylelkű vendégszeretetért, amelyben a mi szegény, elnyomott magyar szabadsá­gunk vértanúit, száműzött apostolait nagy szívére fogadta. Szeretnők, ha viszont az a szimpáthia, melylyel a nagy brit nemzet minket, szegény, kis, rokontalan idegen népet minden szabad­sági és polgárisodási törekvésünknél kitünte­tett, ezentúl is, továbbra is megmaradna mel­lettünk. Az érdek­ellentét, mely erre a szép és fölemelő összhangra mostanában zavaróan Gerold püspök azonban átvitte a beszédet a lelkiekre s prédikálni kezdte az isten igéit. Przibiszlav tisztelettel meghallgatta, aztán igy felelt : — A te szavaid, püspök úr, istenes szavak s bizonynyal javunkra szolgálnak; de hogy követhessük azt, óh uram ! Honnan vegyük a pénzt, hogy templomokat építsünk az uj hit számára s tizedet adjunk a papoknak? Hiszen a szász urak elvették már mindenünket. Ezért a kis darab földért is, amink még megmaradt, ezer márkát fizettünk adóban a hercegnek eb­ben az évben is. És három­száz márkát a her­ceg helytartójának, Adolf grófnak. Ha nem járnánk kalózkodni a tengerre, megélni sem tudnánk. Látod uram, a mi régi isteneink ke­véssel beérik, elég nekik egy egyszerű kőoltár a berkekben. Papjaiknak sem kell tized. Hagy­játok meg őket nekünk s mondjátok meg a ha­talmas hercegnek, ne üldözze a mi népünket. De a püspök haragra lobbant, mikor ezt a pogány beszédet hallotta. Úgy érezte, mintha a szentlélek szállt volna belé s az adná ajkára a szavakat : — Azért üldözik a mi hercegeink a ti népeteket, mert konok pogányok vagytok s bálványokat imádtok. Az Úristen büntetése az rajtatok. Nyissátok hát meg füleiteket az igazságnak s keresztelkedjetek meg. Minden nép megtért már a föld kerekségén a Jézus hitére, csak ti makacskodtok. Azért üldöznek titeket, hogy 3,7 igaz útra térjetek. Hagyjátok abba a tengeri rablást és legyetek az Üdvözítő nyájának a bárányai. Przibiszláv csak hallgatta és nem felelt A szlávok megtérítése. Gerold, az aldenburgi püspök, akit imént iktattak be püspöki székébe, igy szólt az ő hű tanítványához, Helmoldhoz : — Itt az ideje, fiam, hogy munkálkodjunk az Úr szőlőjében. Mert mióta a boldog emlékezetű Vicelin meghalt, senki sem törődött a szláv népek meg­térítésével s a falderai klastromban is ellustul­tak a barátok és azt gondolták : elég, ha a hó­rákra járnak imádkozni és a saját lelkek üdvös­ségéről gondoskodnak, ahelyett, hogy a pogány szlávok lelkeit iparkodtak volna megmenteni az ördög körmei közül. De az új püspök harcias férfi volt, aki szembe akart szállni a sátánnal. — Azért küldött az én uram a herceg ide a pogányok földjére, hogy terjeszszem az igaz vallást. S magához vévén Ludolfot az apáturat a falderai klastomból, vele és Helmolddal hár­man elindultak a vagirok országába. Mikor megérkeztek Aldenburgba, melyet a szlávok Sztarigardnak neveztek s mely a püspök székhelye lett volna, nem találtak ott csak egy omladozó kis kápolnát, melyet Szent Vicelin épített, de egy keresztény lelket sem. A három pap elvégezte az isteni tiszteletet az omladozó kis kápolnában. A püspök mondta a misét, Ludolf és Helmold ministrált. Senki más nem volt ott kivülök. Amint kijöttek, a templom küszöbénél Przibiszlav várta őket, aki legnevezetesebb A Pesti Hírlap mai száma 32 oldal.

Next